Tobbszáz óra az olvasásra
Meghalt Nádas Péter.
Munkáját elvégezte, az életműve hatalmas, generációk nőttek föl az írásain, és több későbbi generáció sem hagyhatja figyelmen kívül, amit írt — legalábbis, ha ad magára valamelyest. Magam több száz órát töltöttem művei olvasásával; nincs, nem volt hónap, hogy ne akadt volna a kezem ügyébe valamelyik fontos írása. Ezután se lesz másképp.
A gyász pillanataiban a nagy szavak helyett – bár a nagy szavak is helyénvalónak lennének – egy közel három évtizeddel ezelőtti újságcikkemet vettem elő, amit most megosztanék az olvasóval. Nem prózai, szépirodalmi munkájának az elemzése, bemutatása történik benne, hanem egy publicisztikájának a körüljárása. Írásom a (liberális) Magyar Hírlap 1997. december 13-diki számában jelent meg Egy magyar író mondanivalója címmel.
Nádas Péter: A pro és contra
Az 1997-es őszi NATO-referendum zajos hírvilágában háttérbe szorult, méltatlanul visszhang nélkül maradt írásra (utólag és mindig) érdemes emlékeztetni: Nádas Péternek (első közlésként) a New York Times-ban megjelent dolgozatára.
Az írás alaphangulata, érvrendszere a demokratikus jogrend és csillagkép eszményeire, érzelmeire hajaz: megkapó mentalitása igen közeli a térség naggyá lett íróinak világlátásához: „a kiszolgáltatottak hatalmát” tollára tűző nyolcvanas évekbeli Václav Haveléhez és a szerb Mirko Kováčéhoz.
Az előzményekről: A tengerentúli közvélemény tájékoztatására kért cikket a vezető amerikai napilap Nádas Pétertől, akinek Emlékiratok könyve című műve (melynek regényideje kitölti a posztsztálinista korszakot) Európa nyugati fele után a kilencvenes évek második felében Észak-Amerika kulturális köreit is meghódította. Arra aligha kell sok szót vesztegetni, hogy Nádasnál hitelesebb nyilatkozót Magyarországról aligha találhatott volna az amerikai lap: az ő egész életműve a szó eredeti jelentésében hiteles lenyomata a Jalta utáni Közép- és Kelet-Európa ellentmondásos történelmének. Szemléletén kitörölhetetlen nyomot hagyott 1956 forradalmi élménye – ennek egyik aktuális életben tartójaként hol nyíltan, hol rejtetten bírálója maradt a Kádár-korszaknak: nem hasonult hozzá, nem tett engedményeket az önkényuralmi rendszernek. Emberi és művészi tisztessége emblematikus érvényű kortársai körében: ha lehetséges autentikus hozzászólás a NATO-bővítés országhatárokon túlívelő kérdéskörében, az övé az. Nem véletlenül esett rá a választás.
A pro és contra címet viselő esszé a nagy emberi szabadságeszmék, a demokratikus önrendelkezés, a demokratikus közérdek bátor nézőpontjából (ez Nádas nézőpontja egyúttal) adja meg a kérdéshez vezető választ. Kiindulópontja „a diktatúra egyik legkikezdhetetlenebb dogmájának rangjára emelkedett” Varsói Szerződés, melynek kényszerűen alapítójává vált Magyarország – a bővítés lehetséges és kívánatos nyugati elfogadáshoz ez a tény is hozzátartozik. Természetszerűleg idézi föl Nagy Imre alakja, aki 1956. november elsején fölmondta a tagságot – s az a három nap november negyedikéig, mely alatt „nyilvánvalóvá vált, hogy a kis közép-európai ország semlegességét egyetlen nagyhatalom sem tudja garantálni a világháború veszélyének felidézése nélkül”. A forradalom drámai veszteségei érzékletes képet nyújthatnak ma is a világnak: „Budapestet rommá lőtték. A kinyilvánított semlegesség körülbelül ennyit ért. 2700 ember halt meg a harcokban és a sortüzekben.” Az apokalipszis képében menekülők, internáltak, bebörtönzöttek és 235 felkelő kivégzésének hideg ténye. Majd, ami önmagában is hangsúlyos motívumként megállhatna: a legitim miniszterelnök titkos tárgyaláson való halálra ítélésének fölidézése: „csak akkor tették közzé az ítéletet, amikor már végrehajtották. Féltek.” S a szálkás „történelmi híradófelvételből” – mely egy, de inkább több nemzedék közös emlékezetét ébreszti itthon (s talán a világban) – kilép az elbeszélő, a nagytörténelem tanúságtevője: „Ott álltam az utcán az újsággal a kezemben az ólomszürke ég alatt. Régi történet, mondhatná valaki. De szilárd meggyőződésem, hogy az európai szabadságeszmék akkor nemcsak a szétlőtt Budapesten lehelték ki hosszú időkre a lelküket.”
Az önéletrajz Európa e szegletében egész történelmet, filozófiát, élettapasztalatot jelent és aktualizál: 1956 után az elhagyatottság és a kiszolgáltatottság érzése ereszkedik a térségre, a Nyugat saját biztonságát fölébe helyezte saját demokratikus értékrendjének. Ennek a felfogásnak esik áldozatul ’56 mellett a cseh ’68 és a lengyel ’81, ebbe a sorba tartozik bele a véres jugoszláviai háború – a nyugati merevség végsősoron elkényelmesedést szült, s a szolidaritásra való hajlam csökkenése megkérdőjelezte az európai kormányok magatartásának célszerűségét. Döntő fölismerést közöl Nádas az amerikai olvasóval: „a szolidaritás hiányát hosszú távon nemcsak az sínyli meg, aki igényli, hanem az is, aki a realitások kényszerére hivatkozva megtagadja.”
E ponthoz érve tér rá az író a magyar népszavazásra: a puszta tény, hogy az ország kormánya megkérdezi állampolgárait, átemeli a történést valamely erkölcsi dimenzióba. Ezért nem különül el egymástól a tagországok parlamentjeinek ratifikációs aktusa és a magyar belpolitikai esemény. A két dolog határa azonos: „Arra is választ fogunk kapni, hogy milyen szinten létezik egyáltalán a demokratikus közérdek, illetve milyen erővel érvényesül vele szemben a nemzeti különérdek.”
Magyarországon gyakran egymásba csúsznak a dolgok: a semlegességnek sok híve van, mondja Nádas, összetevői között „az évszázados katonai önállóság vágya” és aktuális politikai motiváltságú tényező található meg: „aki a semlegesség hívének vallja magát, nem feltétlenül semleges az új demokráciával szemben.” A frusztrációk és kísértések ebben a vonatkozásban a szélsőbalon elhelyezkedő Munkáspártot és a szélsőjobbon elhelyezkedő MIÉP-et látogatják meg. Ők „a demokrácia ismert ellenfelei”, a kérlelhetetlenek és a hajlíthatatlanok. A civil mozgalmak összegyűjtői az antimilitarista, pacifista, a katonai semlegesség mítoszát lelkükön melengetőknek; számuk csekély. A hezitálók pedig a csatlakozás helyeslőivé válnak a megadott pillanatban.
Így festett a kép Nádas szerint, melyet átszínezett még az általában tartózkodó magyar mentalitás, ez azonban nem tölti el szkepszissel az írót. A „kínos eshetőségű” elutasítás sem tántorítaná el a demokráciától az országot, az alapok „ennél erősebbek”.
Végezetül személyes véleményét hozzákapcsolja egy nagy európai tekintélyéhez, Lord Dahrendorféhoz: Magyarország befogadása az észak-atlanti katonai szervezetbe „csupán a második legjobb megoldás”. Az első az Európai Unió lenne. Ez az evidensnek látszó lehetőség azonban csúnyán megbukott Európa gazdasági hatalmainak képmutatásán, őszintétlenségén. (Azóta, 2004. május elseje óta ez is megtörtént.)
Nádas Péter gondolatmenete az emberi méltóság nevében szőtt magánbeszéd, melyet sokan, igen sokan osztanak Magyarországon. (Az esszét a szeptember 28-i angol nyelvű közlést követően a Népszabadság jelentette meg október 4-én.) Tökéletesen illeszkedik az írói világképhez, értelmiségi létének független világlátáshoz, bár ritkaság Nádas részéről, hogy direkt módon nyúl napi politikai témához; ez a NATO-népszavazás kivételes fontosságával áll összefüggésben. A fölkérést nem lehetett visszautasítani, kiváltképp, hogy az alkalmi írás nem elképzelt közönségnek íródott, hanem Amerikának szólt. Helyzetünkről, ügyeink állásáról mondta el véleményét egy páratlan szituációban, mely közvetlen, kézzelfogható tárgya szerint történelmi, sőt világtörténelmi perspektívájú.
A referendum, mint tudjuk, eminens eredménnyel lezajlott. A magyar ‘igen’ jelentésárnyalatainak bel- és külföldi elemzése, kibontása, variálása időbe telik. Mégis meglepő tapasztalás látni, hogy ma a közvetlen morális hatás szempontjából egy fényes siker mintha kevesebbet nyomna a latban bármely csúfos kudarcnál – az mindenesetre nyilvánvaló, hogy rövidebb a hatása. Az önbizalomhiányban szenvedő, jobbára negatív lelki stilizációra hangolt közvélemény igen hamar napirendre tért saját teljesítménye fölött. Ez bizony meglehetősen szerencsétlen és improduktív motívum. Mintha teljességgel képtelenek volnánk fölfogni a döntés rangját és méltóságát.
Pedig Nádas ragyogó okfejtése utólag is kiemel a körülöttünk lévő politikai maszatolás monotonságából, és egy valódi, nagy történés részesévé avat. Hadd hihessem azt, hogy itthon célba talált az író mondanivalója – ezután meg jó lenne arra gondolni, hogy az eredetileg Amerikának szánt írás a korántsem könnyűnek látszó szenátusi ratifikációs ügymenetben eltalál azokhoz is, akiket a döntés ott megillet.
