Részlet A Kanizsai hidegház című készülő, a Prae.hu kiadónál megjelenő regényből
Látta egyszer Fedák Sárit táncolni Tótszerdahelyen. „Azt nem lehet soha elfelejteni”, mondta. „Olyan szép volt, hogy nem hittem a szememnek.”
Öregapám kalapjának karimája beárnyékolta az arcát, ahogy az utcai padon sütkérezett, hátát a kerítésnek döntve, mert a pad lábazatát közvetlenül a deszkakerítés előtt verte a földbe, három lépésre a kőlapos verandától, ahol a fonott bútorok álltak; ott szokott ebédelni jó időben a család. Ezen a verandán keresztül lehetett bejutni a házba; ezt a részt utólag toldották hozzá az épülethez azután, hogy ideköltöztek. Erről az is árulkodott, hogy a tetőszerkezet magassága meredeken megtört a veranda fölött, és úgy látszott, a cserepek rázuhannak az alacsonyabban futó falakra. Amikor hagyták, hogy fölmásszunk az unokanővéremmel a padlásra, kényünkre-kedvünkre kutatni a kidobált, összehordott kacatok közt, három egyenetlen, durván ácsolt és átlósan elhelyezett lépcsőfokon kellett leereszkedni ebbe a tetőzet alatti részbe, ahol még mi sem tudtunk kiegyenesedni, mert olyan alacsonyan húzódtak meg a cserepek, hogy szinte összenyomorgatták a gerincünket. Ha a ház elülső részének a teteje helyes dombocskának látszott, ez a hátsó harmad kicsinyke, töppedt halom volt; lépni se lehetett benne, vastag szürke fény lepte el, mivel az a néhány világítócserép, amelyet beépítettek oda, emberemlékezet óta merő szutyok volt.
A családi fotó egy tavaszi napon készült, amikor már ingujjra lehetett vetkőzni. Ezekben az időkben gyakran az udvaron terítették meg a családi ebédlőasztalt. Az első korai meleg cirógatása kicsábított a levegőre a megfrissült természetben, és a mi portánk mégiscsak városszéli ház volt, ahol tágasabb életre nyílott lehetőség, mint a magas házsorok közé beszorított aprócska udvarokban a város beépült, összezsugorított részein. Az ismeretlen fényképész, aki vélhetően a rokonsághoz tartozott, Öregapámékat a kert fölső, félreeső felében a deszkakerítéshez állította, közel a földbe mélyített pince lejáratához, melynek ajtaja nyitva volt, hogy szellőzze ki a hideget a helyiség. A héttérben, a távolabbi fatörzseken megcsillanó napfény erőssége elárulja, hogy a kivételes fényképezkedésre kora délután került sor. A kép ügyetlen nagyítás lehet, mert a gyakorlatlan szem számára is észrevehető, hogy egy másik képből metszették ki az öt alakot. Öregapám és Nagyanyám széken ül, mögöttük a két fiuk áll, köztük Anyám. Egyikük sem ér a másikhoz. Öregapám kemény arcvonásaira és tömzsi, kicsit begörbesztett, mégis katonás vállára kiült a sors tömérdek hányattatása. Alig érzékelhetően előrebillent, megdöntött felsőteste és a messzeségbe révedő tekintete árulkodik életének iszonyatos terheiről. Nagyanyám megilletődötten néz a lencsébe, mint aki tudja, hogy olyanok is látják majd ezt a képet, akik csak később csapódnak a rokonsághoz, de kiérdemlik, hogy megismerjék a családi dokumentumokat. Két kezét lágyan összekulcsolja. Pillantása mintha azt mondaná, „az élet elröppen, vigyázzatok rá!” Meg azt: „Olykor elpártol tőlünk a szerencse, nincs mit tenni.” Ezen a ponton hozzá kell tennem beszámolómhoz, hogy nem érzem idejétmúlt dolognak, ha valamely porlepte fénykép történelmi légkörét igyekszem föltámasztani, sőt lelkesen várom a hatását magamra nézve is. Tudatában vagyok annak, hogy amit odaképzelek mögé, az eleven fül számára félelmetes csontváz-zörgéssé válhat. A fénykép az ötvenes–hatvanas évek fordulóján, fösvény történelmi időben készült. Családom tagjai már mind halottak. Bárki gondolhatná, hogy fölöslegesen bolygatom hűlő poraikat. A földi sebek azonban – válaszolom erre – nehezen gyógyulnak még azok lelkében is, akik mit sem törődnek velük. Ez a megsárgult fénykép némán kiált nekem a múltról, mert magába gyűjt kicsinyke, titkolt emlékeket, amelyek hozzátartoznak az életemhez; én pedig a képzelet szálait fűzöm a családtagokhoz és cselekedeteikhez. Mennyi még az enyém belőlük? Ez a kérdés kísért minden mondatomban. És mihez kezdek akkor, ha olyasmi is föltárulhat előttem a múltból, ami veszélyezteti saját illúzióimat a világról. Vajon fölkészülhetek erre? De hát talán nem ebben a veszélyeztetettségben folyik minden emberi élet egyik napról a másikra? Boldog. Boldogul. Megboldogul. Ezzel a három szóval írta le egy kedves földim az emberi élet mitikus szakaszait, amelyeket aztán elküldött nekem levélben.
Volt egy karosszék, amelyet mindenki nagy becsben tartott; kárpitozása a legtöbb helyen már erősen rojtosodott, keresni kellett volna egy megbízható iparost – volt is ilyen a városban –, de ez valahogy mindig elmaradt. Ez a szék megragadott, tetszett nekem, szavakkal nehezen is tudnám leírni, hogy mi vonzót találtam benne. Rézberakás díszítette, én pedig kedvemre fényesítgettem üres óráimban. Hogy honnan származhatott, Európa melyik tájáról, kastélyból vagy polgárházból, azt éppúgy nem tudta megmondani senki, mint ahogy azt sem, hogy nem égett el a házunkban, amikor bombatalálat érte. Anyám mondása volt azokról az emberekről, akik fölvágtak valamiért mások előtt: „kihaneműsek“. Ez a kivagyiság egy tájnyelvi változata lehetett, amely oly cserfesen hangzott a szájából. Megszerettem ezt a kifejezést, mert valami olyanra emlékeztetett a Rózsa utcai házból, amelyet hiába is keresnék. Álmomban azonban olykor, mintha még hallanám is tőle… Az illedelmesen gyakorolt szerénységnek pedig, rájöttem a sors útvesztőjében, oly sok minden köszönhető az életben. Ezért van úgy, hogy elcsodálkozom azokon, akik elűzik maguktól ezt a szót, mint valami rontást, mert azt hiszik, életük szűkösségét zárta beléje a nyelv. Anyámtól ugyanakkor mi sem állt távolabb, mint az, hogy lakatot tegyen a szájára, sőt fölvágott nyelvvel kommentálta azokat az eseményeket, amelyek megrökönyödést váltottak ki belőle.
Többnyire a konyhában terítettek meg a reggelihez; a hosszú és nehéz asztal még Kistolmácsról, a mezőőri portáról került a házba. A szépen gyalult lábakon megsötétedett gömbök díszelegtek, néhol égésnyom utalt a hányatott időkre. Alul, néhány centiméterre a földtől merevítő-fák kötötték össze a lábakat iksz-alakban, és jó lábtartónak bizonyultak a hosszú használat során; a lábbelik jól kivehető kopásnyomokat hagytak rajtuk. Ezen az asztalon ebédeltek és vacsoráztak; ha a városból vagy a határból jövet nem mulasztott el betérni hozzájuk valaki az utcából, a vendéget is ehhez az asztalhoz ültették le. Utcai szokás szerint az ablak előtt állt; szemből a kertben egy fiatal, éppen csak növekedésnek induló almafa nyújtózkodott a felhőkbe; még ritkás volt a koronája, nem nyelte el a világosságot és a melengető napsugarakat. A helyiség így mindig tágasnak tűnt. Az asztal olyan méretes volt, hogy három szabad oldalán az egész család kényelmesen elfért. Itt töltöttem a legtöbb időt a Nagyanyámmal, aki sokszor figyelmeztetett az élet viszontagságaira. Ez a korai lecke mindörökre belém ivódott. Az osztott ablakkeret foglalta egységbe számomra akkor a világot, és kerti színek gazdagsága mindannyiszor lenyűgözött. Az évek folyamán a repedezett ablakkeretről lepattogzottak a száraz, megkeményedett festékdarabok, és kitöredezett belőlük a gitt; a körülmények inkább az elmúlásra emlékeztettek, semmint az újrakezdésre, és a folytatásra, de mivel az asztal az évszakok tündöklő és fáradhatatlan változásaival együtt élő kertre nézett, feledtette a mi világunk megannyi kisebb-nagyobb szomorúságát, szépséghibáját. Ezért a háznak ehhez a részéhez valahogy sohasem akaródzott Öregapáméknak hozzányúlni a tavaszi meszelésen kívül, pedig ráfért volna egy alapos tatarozás és átalakítás. Toldalék volt ez ugyanis, sietős bővítés az után, hogy 1951-ben a telek és rajta lévő épület a család tulajdonába került.
Otthon szívesen használtuk rejtekhelyként a nagyszobai komódot, amelyben az ágyhuzatokat tartottuk; gyakran meg is feledkeztünk róla, hogy mit hová raktunk el, ezért ha hirtelenjében szükség volt valami fontos papírra vagy csekkre, a keresésből nagy fölfordulás támadt. Egy cseresznyefa berakásos, méltóságot sugárzó szekrényben bújt meg az a barna mappa is, amelyben a békekölcsönkötvényeket tartottuk. Amikor iskolás lettem, és megtanultam olvasni, a húzások után én bogarásztam át az újságban a számoszlopokat, hogy nyertünk-e, ott találjuk-e kinyomtatott számok között a mieinket is? Élvezettel, akkurátusan végeztem ezt a feladatot, többször is ellenőriztem magamat, napokon keresztül bűvészkedtem a számokkal; de nem gazdagodtunk meg belőle. Az utoljára maradt kötvények középiskolás koromban fogytak el, de akkor már nem lehetett nyerni velük, csak a névértékükért fizetett pénzt az állam.
A lámpaoltást követő hirtelen vaksötétben égett a szemem, tagjaim zsibbadtak; gyanakvással fordultam az álom felé, amelynek kimenetele gyermekkorom elmúltával mindig kockázatos volt. Hol vannak már az éjszaka színes gyöngyei? Nagyanyám óvatos mozdulatokkal próbálta kitapogatni az éjszakai félhomályban az éjjeliszekrényen a szemüvegét. Néhány perccel korábban, amikor olvasás után a lámpa mellett helyet keresett neki, a műanyag szár a bútor kemény felületéhez koppant. A leülepedő sötétben már az álom peremén jártam, de erre a hangra fölriadtam. Nagyanyám kezével végigtapogatta a politúrozott bútorfelületet, ujja beleakadt a horgolt terítőbe, és majdnem magára döntötte annak a fehér porceláncsészének a tartalmát, amelyet azért készített oda, hogy a műfogsorát benne áztassa. A hangok a sötéten átnyúlva zörejjé változtak. Ágyam a hosszan elnyúló épület középső részén helyezkedett el; az ablaktól néhány méternyire földarabolt gázcsövekre futtatott rózsabokrok nyíltak tavasztól őszig. Az ágyamból az alacsonyra épített párkányok miatt szinte a rózsafejek alá tudtam húzódni; az volt az érzésem, hogy az arcomra folyik az a sok-sok szín a kerítésről, amelyben a sárga dominált. Nagyanyám sokszor mondogatta, hogy azért maradt életben, lássa, mivé leszek. A világért se gondolom, hogy ez így lett volna, inkább ajándéknak szánta – valamiféle útravalónak nekem, ha ő már nem lesz –, hogy a legrosszabb pillanatokban se adjam föl. Emlékszem, hányszor üldögéltünk az öreges, tartózkodó szeptemberi fények ringatózása közt a kerti padon; a szeptembert szerette a legjobban, talán azért, mert ebben a hónapban született. Amikor már nagyon megöregedett, és engem másfelé vetett a sors, amennyire az időmből tellett, gyakran hazautaztam; ez melegséggel töltötte el a szívét. Az évek múlásával sem lett gyöngébb, törékenyebb, én legalábbis nem vettem észre; de hazafelé a vonaton, ahogy beértünk a zalai dombok közé, tudtam, hogy minden újabb találkozásunkat a közelítő halál előérzetével sújtja az idő. Az esti elalvásaimról egyszer sem beszéltem neki, valahogy nem került szóba köztünk. Arról a pillanatról, amelyet mindig igyekeztem kitolni, hogy lássam az éjszaka sötétjében átrendeződő bútorok árnyait, amint kitöltik a szobát. A várakozás lassúnak tűnő perceiben a külső neszekbe és nyáron az udvar illataiba kapaszkodtam, hogy ne nyomjon el hamar az álom. „Ne félj! – szólt a hangja a szoba másik feléből. – Aludj, itt vagyok!” A fenyőfák megállás nélkül rezegtek és motoztak a kinti sűrű levegőben. Az utcai lámpa beszűrődő fénye, mely ráfeküdt a keskeny udvar fűcsíkjára, a délutáni szürke félhomály hangulatát idézte a ritkásra leeresztett redőnyök mögött. Nagyanyámat nyugtalanította az egészen lesötétített szoba, és ez rám is átragadt: sehol sem érzem biztonságban magamat addig, amíg ki nem rajzolódnak az éjszakai szoba tárgyai ott, ahol álomra hajtom a fejem. Nagyanyám képtelen volt megbékélni az alvással, folyton olvasott, mintha alvásra a szervezete nem is tartana igényt. Egy idő után megváltoztatta az éjjeli lámpa helyzetét, szorosan az ágytámla felé fordította, hogy a villanykörte sugara minél kisebb szeletet világítson meg. Lehunytam a szemem, egy darabig számoltam magamban, majd amikor óvatosan körbenéztem, azt vettem észre, hogy a szoba, tágassága ellenére fészekszerűvé változott, a merőleges síkok eltolódtak, valami ismeretlen erőtől meghajoltak, kerekdeddé váltak, az arányosan épített mennyezet és padló mintha egymáshoz hullámzana, és főleg a téli, fagyos éjszakákon a kályhamelegtől szinte kibolyhosodott körülöttünk a levegő. Nem vettem észre, hogy ez már az álom kezdete, színes gyöngyökkel az éjszaka legmélyéről.
Nagyanyám ősei között jóval több lehetett a tót, mint a magyar, de a családfáját régen eltörölte az idő; nemigen foglalkoztatta őt sem, hogy ki kihez tartozott, hogyan beszélt, értették-e vajon egymás nyelvét. Nem akart belebonyolódni a családi hókuszpókuszba; mégse gondolom, hogy bármit rejtegetni akart maga előtt. „Aki állandóan a hozzátartozóival foglalkozik, úgy tesz, mint aki tojásokat rak bele egy kosárba, melengeti, hogy kiköltse őket. Aztán, ha kikelnek, jön a csodálkozás”— ezt a bölcsességet hallottam tőle egyszer, amikor meglátogattuk a Magyar utcában a keresztanyámat, kisebbik húgát, aki örökösen betegeskedett, szédülésre és eperohamokra panaszkodott, egész nyarakat ágyban töltött, hogy mindenki sajnálja. A nagyobbik testvér, Naca néni is megérte a pénzét, de róla majd később szólok. Apjukat Tótszerdahelyen temették el, de az anyjuk már Kanizsán nyugodott. Az apjuk uradalmi gépész volt, de éppen Nagyanyám születésének évében, 1901-ben ment csődbe, utána hosszú évekig meglehetős szegénységben éltek, aztán a háborús időkre sikerült föltápászkodniuk, mert megindultak a katonák a háborúba, és kellett nekik a gabona. Azóta megtudtam, hogy Tótszerdahely népességének nagy része ma is horvát. Nagyanyám látta egyszer Fedák Sárit táncolni Tótszerdahelyen. „Azt nem lehet soha elfelejteni – mondta. – Olyan szép volt, hogy nem hittem a szememnek.”
Mohai V. Lajos
