Mohai V. Lajos: A nyár szürete
Melankolikus, csendes szemlélődés ez, amely a körülöttünk lopakodó szépségeket kutatja.
Hol a szerencse lopózva karol át…
Kezdi puha tapintású verseit a költő s a rejtőzködés varázslata átjárja az egész kötetet. Melankolikus, csendes szemlélődés ez, amely a körülöttünk lopakodó szépségeket kutatja.
A nyár szürete (persze) az ősz…
A mindent magába gyűjtő varázslat, amelynek végén ott dereng ugyan az elmúlás, de ez a lassú búcsúzkodás a létezés legsűrűbb, legízletesebb, legörömtelibb mozzanatait is felleli. Mit neki Hekuba, s a vég rettenthetetlen ígérete.
…ahogy a Hold halad, végzi a dolgát,
időm megnehezül, ürül tovább.
Áhítatos, mondhatni archaizáló líra ez, mégis nagyon mai. A múlt hangfoszlányain életre kelő zene, amely lágy hangzásával költészetté emeli létünk trivialitását. Elmélázó, furcsán ismerős tájakra vezet, irodalmunk mélabúval átitatott, szépségtől sugárzó, letűnt vidékeire. Elmerengő szindbádi utazás, napvégi babitsi kérdés, filozofikus rezgés korunk mardosta, szétzilált gondolataink húrjain. A múlt kakofónikus harmóniája, melyet a huszonegyedik század karcos tekintete figyel. Rejtőzködően magamutogató, vagány búcsú, amely előre tekintve a közelgő semmiről értekezik, miközben bujkáló életkedve a teljes mindenséget akarja… Mindeközben Ingeborg Bachmann-nal, a nemlétből idecitált költővel társalog. Játszik, évődik, busong vele. Cinkos humorral ismerteti meg korunkkal.
Kérdenéd: van-e halálmadárdal?
A kuvikból van elég!
S bár vonzza a tragédia, mint tragikus véget ért irodalmi társát – a nőt, az asszonyt, a kimért idő költőjét, a női halálokat kutató filozófust – ne tévesszen meg a melankóliája. Sem panasztöredékei, sem emlékké szépült halottai. Játék ez a lehetetlennel, a botrányos módon belénk kódolt véggel, akár Petőfi Szeptember végénje, amely hiszi is meg nem is, hogy van elmúlás.
…túl időn és téren.
Idézi kedvenc Ingeborgját, s ez a transzcendens szerelem vezeti át a reáliák abszurd világába, ahol gipszbe roskadt angyalok álmodnak kisírt szemmel. S ha nem vigyázunk, mire a nyár szürete előre halad, leszünk mi is a költő bús társai. Társak a csendes örömben, zajos magányban, szerelemben, elmúlásban. Egy nyugalomra intett reszkető világban, ahol az öröm mélabússá vénül, a friss szerelem pedig rögvest búcsúra késztet.
…a gyermekkor helye hova lett? Áll
az angyal és álmában beszél; bagoly lesi,
balkáni gerle, törökszegfű és vadpipitér.
Mohai V. Lajos: A nyár szürete. PRAE.HU- PALIMPSZESZT Kiadó, Budapest, 2019, 98 oldal, 1900 Ft
