Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
A családi fotó egy tavaszi napon készült, amikor már ingujjra lehetett vetkőzni. Ezekben az időkben gyakran az udvaron terítették meg a családi ebédlőasztalt.
Mielőtt végleg napirendre térnék fölötte, és a múló idő mély kútjába süllyedne a nagyszüleim családi képe, tartozom az olvasónak annyival, hogy fölidézzem azt, hogy mit jelent nekem ez a kép, ha lehántom róla a homályos megérzéseket, amelyek azóta kísérnek, hogy ezt a képet egy borítékban, régi iratok, számlák és egyéb papírok között megtaláltam a nagyszobai komódban az egymásra rakott ágyhuzatok alá dugva. Tudtam már korábbi kutakodásaim után, hogy otthon szívesen használtuk ezeket a rejtekhelyeket; rossz szokássá vált ez, mert több volt belőlük, és gyakran meg is feledkeztünk róla, hogy mit hová raktunk el, ezért ha hirtelenjében szükség volt valami fontos papírra vagy befizetendő csekkre, nagy fölhajtás lett a keresés vége. Egy cseresznyefa-berakásos, méltóságot sugárzó bútorban volt az a barna mappa is, amelyben a Békekölcsönöket tartottuk. Miután már iskolás lettem, és megtanultam olvasni, a húzások után én bogarásztam át az újságban a számoszlopokat, hogy nyertünk-e, ott találjuk-e kinyomtatott számok között a mieinket is? Élvezettel és akkurátusan végeztem ez a feladatot, többször is ellenőriztem magamat, napokon keresztül bűvészkedtem a számokkal; de nem gazdagodtunk meg belőle. Az utoljára maradt kötvények középiskolás koromban fogytak el, de akkor már nem lehetett nyerni velük, csak a névértékükért fizetett pénzt az állam.
A családi fotó egy tavaszi napon készült, amikor már ingujjra lehetett vetkőzni. Ezekben az időkben gyakran az udvaron terítették meg a családi ebédlőasztalt. Az első korai meleg cirógatása kicsábított a levegőre a megfrissült természetben, és a mi portánk mégiscsak városszéli ház volt, ahol tágasabban életre nyílott lehetőség, mint a magas házsorok közé beszorított aprócska udvarokban a város beépült, és összezsugorított részein. Az ismeretlen fényképész, aki vélhetően a rokonsághoz tartozott, Öregapámékat a kert fölső, félreeső felében a deszkakerítéshez állította közel a földbe mélyített pince lejáratához, melynek az ajtaja nyitva volt, hogy szellőzze ki a hideget a helyiség. A háttérben, a távolabbi fatörzseken megcsillanó napfény erőssége elárulja, hogy a kezdődő délutánban történt a fényképezés kivételes alkalma. A kép ügyetlen nagyítás lehet, mert a gyakorlatlan szem számára is észrevehető, hogy eredeti felvételből kimetszettek az öt alakot. Öregapám és Nagyanyám széken ül, mögöttük a két fiuk áll, köztük Anyám. Egyikük sem ér a másikhoz. Öregapám kemény arcvonásaira, és tömzsi, kicsit begörbesztett, mégis katonás vállára kiült a sors tömérdek hányattatása. Alig érzékelhetően előrebillent, megdöntött felsőteste, és a messzeségbe révedő tekintete árulkodik arról, hogy olyan iszonyatos változásokon ment keresztül az élete, amelyet nehezen tudott követni. Nagyanyám megilletődötten néz a lencsébe, mint aki tudja, hogy olyanok is látják majd ezt a képet, akik nincsenek most ott, csak később csapódnak a rokonsághoz, de majd kiérdemlik, hogy megismerjék a családi dokumentumokat. Kezeit lágyan összekulcsolja. Pillantása óvatlan. Mintha azt mondaná, „az élet elröppen, vigyázzatok rá!” Meg azt, hogy „olykor elpártol tőlünk a szerencse, nincs mit tenni”.
Ezen a ponton hozzá kell tennem a beszámolómhoz, hogy nem érzem idejétmúlt dolognak azt, ha valamely porlepett fénykép történelmi légkörét igyekszem föltámasztani, sőt lelkesen várom a hatását magamra nézve is. Tudatában vagyok annak, hogy amit odaképzelek mögé, az eleven fül számára félelmetes csontváz-zörgéssé válhat. A fénykép az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, fösvény történelmi időben készült. Családom tagjai mind halottak már. Bárki gondolhatná, hogy fölöslegesen bolygatom a hűlő poraikat. Erre azt válaszolom, hogy a földi sebek nehezen gyógyulnak még azok lelkében is, akik ezzel mit sem törődnek. Ez a megsárgult fénykép némán kiált nekem a múltról, mert magába gyűjt kicsinyke, titkolt emlékeket, amelyek hozzátartoznak a családomhoz; én a képzelet szálait fűzöm a családtagok életéhez, és cselekedeteihez. Mennyi még az enyém belőlük? Ez a kérdés végig kísért minden mondatomban. És mihez kezdek akkor, ha olyasmi is föltárulhat előttem a múltból, amely veszélyezteti a saját illúzióimat a világról. Vajon fölkészülhetek erre? De hát vajon nem minden emberi élet ebben a veszélyeztetettségben telik el egyik naptól a másikig?
(Részlet A kanizsai Hidegház című készülő könyvből)
