Mohai V. Lajos: A kanizsai Hidegház
Részlet egy hosszabb tanulmányból
Az írás lenne tehát a végső mentsvár a végesség előli menekülésben? Korántsem. Az írás, ahogy ezt a könyv elbeszélői énje is pontosan tudja, szembesít a végességgel. Az emlékek felsorakoztatása – és olykor átértékelése – voltaképpen szembenézés a múlandósággal, nem is annyira a végesség elleni küzdelem, sokkal inkább törekvés afelé, hogy ne lehessen az elmúlás martaléka az, ami a végesség szorításából kiragadható
Mohai V. Lajos A kanizsai Hidegház – Befejezetlen kézirat (2023) című könyvére memoárként tekintek, mégpedig olyan memoárként, amely töredékekből, apró, első pillantásra talán lényegtelennek tűnő, de annál aprólékosabban részletezett életmozaikokból építkezik, amelyek végül megrajzolják az elbeszélő énjének, családjának és szülővárosának körvonalait. Persze teljes képet nem kapunk, hiszen nem is lehet teljes képet nyújtani, sem egy személy, sem egy család életéről, és végképp nem egy város (fejlődés-, illetve hanyatlás)történetéről. Azonban az egyéni és a családi élet kis történetmorzsái olyan szorosan összefonódnak a várossal, különösen a Rózsa utcával, a kerttel, a temetővel és a Hidegházzal és egyáltalán a kanizsai tájjal, hogy az élet minden mozzanatában ott lüktet ez a környezet, afféle ősélményként, állandó kiinduló- és végpontként.
Bár a legtöbb emlék, ami a könyvben feltolul, a gyermekkorban gyökerezik, itt nem a gyermeki én megmentéséről vagy megőrzéséről van szó, az megvan, ott él a felnőttben, folytonosan formálja és alakítja, épp az emlékek révén. A megőrzés sokkal inkább olyan személyekre, helyekre és élményekre vonatkozik, akik és amik végleg a múlt homályába merülnének a gyermekkorra visszavezethető emlékek híján. Az emlékek pedig az élet és a gyermekkor döntő jelentőségű helyszíneihez és személyeihez tapadnak. Nem is lehet semmit szólni a könyv tartalmáról anélkül, hogy ezeket a helyeket és személyeket meg ne említenénk. Először is a Rózsa utca szerepét kell tisztázni, mert az elbeszélő élete onnan indult, s minden jelentősebb életesemény oda vonzza vissza, ha másképp nem is, gondolati síkon biztosan: „Kiélezem az érzelmeimet, a Rózsa utca minden epizódja rám mutat, festetlen pompa a szálkás emlékképek forgatagában.” (42.) Ide kötik a szerzőt az első szavak, az első érzetek, az első emlékek.
Ám a Rózsa utca nem csak kezdőpont és gravitációs pont az elbeszélő életében, hanem – úgy tűnik – a végességet, az elmúlást is magában hordozza, ami egyrészt, makroszinten a kötetben is fel-felvillanó történelmi traumákkal magyarázható, másrészt azokkal a személyes, családi veszteségekkel, amelyek az elbeszélőt érték. Harmadrészt az is implikálhatja a Rózsa utca végességhez kötődését, hogy egy teljes élet centrumában van, vagyis az élet hajnalától az élet delén is túl az elbeszélőben élnek a Rózsa utca képei, kitörölhetetlenül, és mindig is a vágyakozás, az örömtelien szép vagy a fájdalmasan szomorú nosztalgia hangján szólítják a szerzőt. Végezetül pedig azért fonódik össze az elmúlással a Rózsa utca, mert a könyv vége felé közeledve a bontási munkálatok képeit látjuk, a gyermekkor ikonikus helyszínének felszámolását.
A Hidegház és a múlandóság kapcsolata lényegesen explicitebb, ugyanis az igazán közeli családtagok temetése ehhez a helyhez kötődik, ez a gyász színhelye. Végső soron ez az a helyszín – a Rózsa utca mellett –, amelyhez újra és újra vissza kell térnie az elbeszélőnek. Ez egyfajta keserű kényszerűség, a végességgel való szembenézés szükségessége, amit az emlékezés aktusa is folyton kiró rá. Ekképp ír a kanizsai Hidegházról a szerző: „Az ókorban minden út Rómába vitt, az én életemben minden a kanizsai Hidegházhoz vezet vissza.” (53.)
A családtagok elvesztése, a szeretteinek utolsó útja kötődik a Hidegházhoz, ezek mind-mind olyan elágazások, amelyek az élet szerves részét képezik, kiiktathatatlanok. Ráadásul az emlékezet sem törekszik a végesség útjelzőjét, a Hidegházat kitörölni. Múlandóság nélkül nem lehet az életről beszélni, gondolkodni, nem lehet az életre emlékezni sem, hiszen a szeretett személyek halála az őket szeretők életének részévé válik, miközben a saját élet véges voltára is figyelmeztet. A Hidegház is egy ilyen útjelző, a veszteségek emlékhelye, amely minden egyes veszteséggel egyre hidegebbé vált.
Ezek a helyek is mind az elvesztett múltnak állítanak emléket, vagyis mindannak, ami már megszűnt, ám az emlékezés stabil pontjai, vagyis a jellegzetes, felejthetetlen helyszínek, még a változásaik ellenére is, mégis őrzik a múltat, vagyis mégsem veszett el teljesen az, ami már nincsen többé, a gyermekkor és a szülőváros bizonyos helyszínei szimbolikus őrhelyek. Azonban – mint látjuk a kötet vége felé, a Rózsa utca bontási munkálatainak rövid, de annál szívszorítóbb leírásában – ezek a helyek is kiszolgáltatottak a megszűnésnek, vagy legalábbis a radikális átalakításnak. Régi valójukat az írás, jelen esetben ez a kötet mentheti meg, hiszen a számos szubjektív élmény és érzelem mellett objektív jellemzéseket is találhatunk benne. Az írás lenne tehát a végső mentsvár a végesség előli menekülésben? Korántsem.
Az írás, ahogy ezt a könyv elbeszélői énje is pontosan tudja, szembesít a végességgel. Az emlékek felsorakoztatása – és olykor átértékelése – voltaképpen szembenézés a múlandósággal, nem is annyira a végesség elleni küzdelem, sokkal inkább törekvés afelé, hogy ne lehessen az elmúlás martaléka az, ami a végesség szorításából kiragadható. Ez utóbbi pedig mindenekelőtt az emlékekből származhat, sőt, azt sem túlzás állítani, hogy maga az emlék az.
