Fejezetek egy életrajzból
Kísértetek lakják a házat, kéretik zárás előtt távozni.
Kedvenc írómra emlékeztet ez a mondat, aki a Balkán misztikus történeteinél időzött szívesen. A múló évek sok hasonló mondatot rögzítenek az emlékezetben, és ezek értelme megváltoztat régi képzeteket; ezért egyetlen írás sem lehet önvallomás, ahol pőrén áll az ember a világ elé. Megjelenik előttem gyermekkorom városából egy elhanyagolt épület, salétromvirágos falakkal, betonhabarcsba tapasztott téglákkal; hosszú utcafrontja és magas ablakai, előttük csorba könyöklőkkel, jobb napokat idézett. Itt volt a Rákóczi utca egyik bordélya.
Az íróasztalomba gyömöszölt cetlik közt, találtam egy borítékot, rajta ez állt: „KÍSÉRTETEK LAKJÁK A VÁROST, A BORDÉLY KÍSÉRTETEI.” Ezt írtam rá vastag filctollal; sok éve lehetett, nem emlékeztem rá. A betűk kissé kifakultak, de pontosan olvasható volt a kézírásom, mert minél többet írtak kézzel, rájöttem, hogy torzulnak a kisbetűim, változik és hanyaggá válik az íráskép, ami csak nehezen kibogozható később, jobb,
ha nagybetűt használok; előrelátásomnak most élveztem az eredményét, ráadásul a szöveg
írógéppel készült.
Két rövid bekezdés volt, idemásolom őket.
Az első:
„A falak a pusztulás bűzét izzadták ki magukból. A penészes falépcsők egykoron gyötrő szenvedélyek tanúi voltak. Az épület évtizedekig szeretők és öngyilkosok vérdús szentélye, pokoljárások helyszíne. A kikínlódott boldogság piszka benne ragadt a falakban, nem lehetett kiseprűzni onnan. A nyomor élveteg színháza, mely annyi szereplőjét juttatta a tönk szélére. Sötét folt a városon; alantas vágyak és mohó ábrándok emlékműve, bordély.”
A második:
„A bordély a háború után cserbenhagyta a várost, és a város ekkora árulásra nem volt fölkészülve. A hölgykoszorút deres hajú urak egy, a kíváncsi szemektől távoli, félreeső majorban bújtatták el Varasdon. Ki-ki ment, amerre látott.
A háború után a város elöljárói bontásra ítélték az épületét, de aztán – máig kideríthetetlen okból — megkegyelmeztek neki; mintha valami mágnesesség védte volna, valami titokzatos erő vette volna körül, mintha csak a sok, roskatag épület közül ezért egyért fájdult volna meg a szív. Pedig sejthették, hogy az idők végezetéig anyák átkozódását sodorja majd a szél a város fölött, ha nem takarítják el a bordélynak ezt az emlékművét.
Kísértetek lakják a várost, a bordély kísértetei.
Kísértetek lakják a házat, kéretik zárás előtt távozni.”
Nem így történt, azóta is áll az épület, ahová olykor elzarándokoltam én is, mert a Vlasics-rokonsághoz tartozó nagynéném ott jutott szükséglakáshoz. Varrónő volt, igen szemrevaló asszony, sugdolóztak is a háta mögött. Ő is a kisvárosi Vénuszok közé tartozott, egy kis bujaságért nem ment kölcsönkérni a szomszédba; panaszra se volt oka, hogy a bujaság ne jönne a házához, jött, jött. Egészséges lélek volt, rosszindulat és irigység vette körül a hétköznapokon, vasárnap pedig még inkább.
Ünnepélyességgel készülődtem minden alkalommal, és utólag visszapillantva elárulhatom, hogy a látogatásaim nem merültek ki a családi kapcsolat kötelességszerű ápolásában, amire pedig adtak a népek Kanizsán, mi is, tehát könnyű dolgom volt, magamra vállaltam a feladatot. (Én hálásnak éreztem, a szüleim kevésbé.)
Már a ház hangulata magával ragadott.
Kifeszített dróton villanykörték pislákoltak, az ereszek alól kocsonyás, szürke köd ereszkedett alá az udvarra. Az aládúcolt függőfolyosók a levegőben lógtak. A korhadt fenyőlapok recsegő hangot adva belappadtak a lépések súlya alatt. Az épület, a szájhagyomány szerint, Ferenc József uralkodása idején és később is sokcsillagos bordélyként szolgált; közönsége válogatott urakból állt, halk szavúakból és harsányakból, többnyire családosokból. A diszkráció háziszabály volt, elpirulni nem szabadott, biztosítani kellett az intimitást. Köd előttem, köd utánam. Jó időtöltés volt ott lenni, amit az is mutat, hogy ide, a messze földön híres kanizsai kurvákhoz a Muravidékről és a régi vármegye legtávolabbi csücskéből is jöttek úrfélék, jobb módú kuncsaftok.
A meghívót mellőzni szíveskedjenek.
(Utódjaik fittyet hányva a szocialista erkölcs szabályainak, ott tanyáztak délutánonként a hatvanas évek elején a Fölsőtemplom előtti korzón, ahol munkaidő után nyüzsgött a város. A taxik is ott várakoztak a bazaltkockás szervizúton, és akárcsak a kifestett nők, a taxik is a város látványosságai közé tartoztak, mert az a kis oszlopra szerelt telefon, amellyel fuvarra hívták őket, időnként berregve megszólalt, és akkor a járókelők egy pillanatra odasandítottak, mielőtt folytatták volna az útjukat, ahogy odasandítottak azokra a mutatós lányokra is. Mindenki biztonságban érezhette magát. Ló és lovas hegyre hágnak.
Hittanórára menet városunknak ezen a részén láttam a legszebb körömcipőt viselő nőt; a Jézus Szíve plébániatemplom előtti tér ékszerdobozának számító Muskátli cukrászda teraszán ült finoman keresztbe vetett lábbal. Csupa sejtelem, arcomba szaladt a vér. A cukrászdában olasz kamionsofőrök az asztal alatt árultak női harisnyát, nyugati cigarettát, és a slágernek számító négerbarna orkánkabátokat. Szép pénzt hozott ez a feketézőknek, az orkánkabát bizonyos presztízst jelentett. Szeles és esős időben négerbarna színbe öltözött a város, aki csak tehette, ezt viselte. Mindenkinek jutott belőle.)
Visszatérve a régi bordélyvilághoz: a megyei urak állítólag rengeteg harisnyapénzt áldoztak az erotika azon mutatványaira, amelyekben részesültek. (A város alsóbb köreinek megtépázott gazdasági helyzetén némileg javítva ezzel.) Mint később tudomásomra jutott, az élete egy szakaszát bordélyházi bentlakóként élő Krúdy Gyula bordélyszótára is tanúsítja, hogy az örömházi hálapénzt az elégedett ügyfelek harisnyapénzként folyósították. A boldog békeidők e dekadens nyoma élt és virult Kanizsán.
Ahogy az épület is a háborús viszontagságok ellenére megőrzött a külsejében valamennyit egykori rendeltetéséből: homályba vesző kapualjon lehetett bejutni egy jobbra és balra is elágazó hosszanti folyosóra; a folyosók fölkövezett udvart fogtak közre, ahol az elmaradhatatlan, cserepekbe ültetett muskátlik nyíltak. Az udvar diszkrét árnyékba borult, akárcsak a lakások ablakai; a helyiségekben nappal is égett a villany, ez alól a konyha volt kivételt, mert a lakások ajtajai kora reggeltől késő estig nyitva voltak, hogy beszippantsák azt a kicsinyke fényt, amit bevilágított oda. A sárgás hajópallóval lerakott kapualjban festett domborművek maradványai indázó virágminták nyomait őrizték. A folyosók elhalványult meszelésén pajzán rajzok sejlettek át: az egyiken meztelen párt lehetett látni, egy férfi női mellbimbót morzsolgat. A vérforraló jelenetek már a szerelmi szolgáltatás részét képezhették. Hevesebben kezdett dobogni a szívem, mihelyst elmélyültem a rajzok tanulmányozásában, és próbáltam kikövetkeztetni, hogy az idő mit emésztett föl ezekből az emlékjelekből.
A falak erotikus párát leheltek ki magukból. Tetszhetett volna Krúdynak is. Az írásaiból tudom, hogy a bordély az élet és a halál „regényes” metaforájává változott át az elmúlásra fogékony íróembereknél. A bordélynak saját mítosza alakult ki, akárcsak a korán sötétedő, a melankolikus hajlamúakat öngyilkosságba kergető őszi estéknek. A prágai osztrák Franz Werfel pedig egyenesen a „cs. és kir. jelzővel” egészítené ki a fogalmat; ez megragadott. Szerinte a „régi kettős Monarchia” félhivatalos értékítélete szerint már-már politikai intézményeként a bordély — főleg a luxusváltozata miatt –, több volt egyszerű nyilvánosháznál, ahol az intim szolgáltatások céljára létrehozott kellemes környezetben, a társadalmi hierarchiának is megfelelő illemtan szerint folyt a társasági élet. Ő a cseh fővárosban filozófiai-történeti analógiát talált a bordélybeli ravatalállítással a Monarchia haláltusájához, egy másik író, Hunyady Sándor Kolozsváron, a periférián kedélyes, ironikus játékot űz a századelő polgári „békéjével”. A képmutatásba az is belefért, hogy a novella főszereplője, Kelepei, az ideáit föladó cinikus bölcsész a történet szerint beköltözzön egy nyilvánosházba, és a hazatalálás analógiájára mintegy ott rendezze be az életét.
Sárgásszürke árnyékban álltak a kimustrált bútorok tetejére kirakott virágok. Pirosak, sárgák, zöldek. Legjobban a pletyka névre hallgató futónövényt szerettem, szaladt szerteszét, amerre látott, meg a fikuszt, mert tudtam Fikusz Karcsi regényes figurájáról, aki az idegenlégiót is megjárta. Hírhedt verekedő volt, ami a múltjából következett, vagyis a múltja nem tagadta meg Fikusz Karcsit. Annyi haszna támadt belőle, hogy nagy becsben tartották a kocsmai népek. Egy szál maga elbírt három szeneslegénnyel, ami nagy szó.
A folyosón átható pinceszag terjengett. Elmélyültem a rajzok maradványainak tanulmányozásában, és próbáltam rájönni arra, hogy mit ábrázolhattak a falirajzok. Azért annyira már nem voltam gyerek, hogy ne villanyozódtam volna föl, még ha az ártatlanságomat csak Dr. Fritz Khan A szerelem iskolája című művével veszítettem is el, ágy alá dugva a téglaszínű könyvet, ha épp rajtakapni akart valaki, nem tudván, hogy min kapna rajta. Azokban az átszellemült pillanatokban mindig távoli Nagynénémen járt az eszem. Ő lett a katalizátora szexuális fantáziálásomnak. Mindent beleadtam:
„Akarod látni a zalai szelídgesztenyéket?”, villant felém a tekintete.
Akartam.
„Én elég nagy kalandor vagyok azért még a lerobbant rétegek alatt”, folytatta fennhangon, szinte megszédülve a boldogságtól.
Úgy beszélt, mint egy sok vihart megélt bölcsészlány ötvenévesen. Három házasság, a baráti társaság meg körbeér. Nagy mutatvány. Kockázat nincs. De erről csak jóval később lett fogalmam. Akkor, ott a bordély emlékművében, mely szorosan összeforrt szerelmi épülésemmel, még nem voltam felnőtt.
Tehát, hogy visszatérjek a kezdőponthoz, Nagynéném törékeny árnyalakként suhant felém Dr. Fritz Khan A szerelem iskolája című művének tanulmányozása közben. (Igazságtalan lennék önmagamhoz, ha nem vallanám be, hogy legjobban a Földi és égi dolgok-fejezetet szerettem.) Az biztos, hogy a Nagynénémnek az életben volt mivel kereskednie: viselkedése kacér volt, járása kecsesen himbálódzott kicsinyke ridiküljével, magas sarkú körömcipőt hordott, és mindig úgy öltözött, hogy a férfiak szeme a vonalaira tapadjon, duzzadt melleire, és a fenekére. Személyes kvalitásairól állítólag a fél város meggyőződött. A fiatalabbak számára is használható lehetőséggel kecsegtetett.
(Nem ő ült a keresztbe vetett lábbal kisvárosi Vénuszként a Muskátli cukrászda teraszán.)
Piszkált minden, esdekeltem, folytassa!
És a zalai szelíd vadgesztenyék tulajdonosa beszélt, beszélt. Fájdalmas részletekben és magabiztosságban nem volt hiány. A szenvedélyről és a kielégülésről kiselőadást tartott; e fogalmakat igen szemléletes módon érzékeltette. „Lesd el a mozdulataimat”, szólított föl. Beszélt a női fantázia szövevényes voltáról. Természeti kincsnek tartotta. A gyöngédség és az erő következett. Kéz a kézben járnak. Egy egész életet kitöltő feladatot rótt rám az egykori szerelmi fészek falai között, amikor utamra bocsátott: „Szögezd az ágyhoz, akit csak lehet, mert nem szabad egyetlen nőnek sem reménytelenül megöregednie! Erre figyelj mindig, ez a férfi legnagyobb erénye, ez a figyelem. Úgy vedd, mint paptól áldozáskor az ostyát”!
„Megpohonyállak, ha valami rosszat hallok rólad!” – fenyegetett meg fölemelt jobb mutatóujjával szelíden Anyám.
