Mohai V. Lajos születésnapjára
Mohai V. Lajos verseinek, esszéinek, novelláinak, újabban kisregényeinek tematikái sokban átfedik egymást, még közösnek is mondhatóak.
Ez az alaptónus elnyomja a megfogalmazások műfaji és felfogásbeli eltéréseit. Magára összpontosítja a figyelmet.
A tartalom, az üzenet visszaszorítja a nyelv, a megfogalmazás művészetét. Mindez ebben a kimondott formában ugyan nem mainstream, de ettől még így van.
A tartalom a halál és az elmúlás. Az üzenet a Hidegház.
Ez a tartalom monomániás erővel sugárzik ki.
Mohai írásai két stádiumban fejtik ki hatásukat.
Először megfejtjük az irodalmi művet, megismerjük a várost, az emberi viszonyokat, megismerjük magát a költőt.
Megismerjük a kertet, a tájat, az őszt és a telet. A kutyát és a perspektívát. Az ősz szívveréseit.
Ezután tovább is lendülünk.
Az irodalomból, ráadásul a helyenként egyenesen kosztolányisan tetszelgő „irodalmi irodalom”-ból (a kilencvenes évektől persze Márai, de még mások sem maradhatnak ki) egy ponton minket is szorongatni kezd a tartalom. Az üzenet.
A Hidegház a mi világunk is.
A halált hozzánk is hazavihetik.
Ebbe belefér a város, az emberi viszonyok, maga a költő. A kert, a táj, az ősz és a tél. A kutya és a perspektíva.
A tragédia akkor is átélhető, ha a hajlékony írói reflexióban sok az irónia is. Ez ugyan meglepő, de nem változtat az üzeneten.
A Hidegház tehát a mi világunk is.
A megrendítő pillanatok után fellélegezve térhetünk vissza az irodalomba.
Az ugyanis már olyan dolgokról szól, amik nem érintenek minket.
Maga Mohai is visszatér az irodalomba.
Ez megnyugtató.
Kiss Endre
* * *
Mohai V. Lajos két novellája
SZITÁL A SÖTÉT
A sötétség peremén hullámzó cserjéken és bokrokon száraz szél söpör végig, mint valami éles rúd. Ritkásak már a fák, az alacsony dombok és hegyhátak lankáin bokáig ér az avar, de még nem ragasztotta össze a halott leveleket a fekete, októberi eső.
Anyám halálára készülök.
A család anyai ágára eddig többnyire a tavasz első robbanásaival sújtott le a végzet; amikor a természet készen állt a megújulásra, gutaütések és szívszélhűdések tűzdeltek keresztet a fagyoktól még ragacsos zalai Földbe. A tavasz titokzatos erői mintha összeesküdtek volna ellenünk, és a félelmeink a szeszélyes szelekkel megsokszorozódtak: “Azt is elvitte március”, suttogták körülöttem, hogy gyerekként megkíméljenek a pityergéstől. Sokáig tolvaj évszaknak véltem a tavaszt, amikor a hazajáró lelkek magukkal ragadnak valakit, mert a nagy időváltozás miatt megbolydul a holtak szelleme, és kísértésüknek nem tudnak az élők ellenállni.
Vajon mi történik majd Anyám utolsó éjszakáján, aki másnap a Föld legboldogtalanabb halottja lesz? Gondolatban sokszor ideáig tévedtem, amikor csúfot űzve halál komolyságából, efféle szégyenletes képtelenségekkel vigasztaltam magam álmatlan éjjeleken azután, hogy letettük a telefont Anyámmal, és a panaszait nem tudta elnyomni a fásultság bennem. Ha csak valaki kiejtette a halál szót, már pánik töltötte el a Bátyámat. Ez az érzés egész életére rányomta a bélyegét, és ebben különbözött Anyánktól és tőlem.
„Senki sem adja olcsón a bőrét, elhiheted! – mondja Anyám a betegségben átélt megpróbáltatásokról. A szoba nyitott ajtajában álltam, ő a pamlagon feküdt. Mint akkor is. Egyedül volt, amikor történt, egyedül küzdött a halál közeli pillanatokkal. Mert másról, hogy legyőzte volna, nincs szó; csak arról lehetett megbízható értesülése, ami azután történt az orvosi rendelőben. Könnyű lefolyású infarktus, amit „lábon hordott ki a néni “. A kórházba már nem ment be, hiába noszogatták, csak hetekkel később feküdt be a füredi szanatóriumba.
A lámpafény árnyékában nem láttam az arcát; előrelátóan elrejtette előlem.
Czimmermann ükapámtól, amikor még jól ment a családjának, az 1890-es évek végén, uradalmi gépész korából, megmaradt egy ernyő alakú empire háttámlájú karosszék, amelyet mindenki nagy becsben tartott; kis hibáját az okozta, hogy a kárpitozása a legtöbb helyen már erősen rojtosodott, keresni kellett volna egy jó nevű kárpitost, aki biztosan volt is a városban, de ez valahogy elmaradt. Ez a szék mindig megragadott, tetszett nekem, szavakkal nehezen is tudnám leírni. Talán azért fogott meg, mert díszes rézberakás is volt rajta, amelyet fényesítgettem a kedvemre. Hogy honnan származhatott, Európa melyek tájáról, kastélyból vagy polgárházból, azt éppúgy nem tudta megmondani senki, mint ahogy azt sem, hogy hogyan nem égett el a házunkban, amikor bombatalálat érte.
Ebbe ültem le, amikor betelepedtem a szobába.
Igyekszem fölsorakoztatni azokat az életrajzi helyeket, ahol Anyámat éles fényben látom, mert így talán meglelem a saját írói módszeremet az életrajzához. Mit hoz tudomásomra Anyám az életéből a számomra? Hogyan rendezi el az emlékezet az élet, és a sors rendetlenségeit? Ő vajon mit, mihez illesztene, ha ő írná a könyvnek ezt a fejezetét? A természetemet Anyámtól örököltem, kiélezem az érzelmeimet, kimondom azt, ami a szívemet nyomja, még ha ez hátrányos helyzettel is jár a számunkra. Hiányzik az önfegyelem; ezt egyikünk sem örökölte Nagyanyámtól, akit a Bátyám a világ legjobb asszonyaként jellemzett. Nagyanyám azon képességét, hogy helyreállítsa a családon belüli egyensúlyt, sem Anyám, sem én nem örököltük. A szabályosságra és a lekerekítettségre való törekvés késztetését, vagyis az örökös erőfeszítést a saját belső árnyalataival, a Bátyám vette a vállára. Alázatával ő adott súlyt Nagyanyám emlékének, ő illesztette azokat a köveket egymáshoz, amelyeket mi Anyánkkal szerteszórtunk. Ezzel a Bátyám szerint Nagyanyám halála után évtizedekkel is „utasításokat adott” nekünk az élethez. „Illő lenne ezt észrevenned”, fakadt ki néhanapján. A mérge azonban éppoly hirtelen elpárolgott, ahogy Nagyanyámé szokott, és ezen én ma is meghatódom, amikor már a Bátyám hamvai is a családi sírban nyugszanak.
Anyám melankolikus hangulatai áthullámoztak a gyermekkoromon, ezért a halálos ágyánál sem kellett erőltetett komolyságot színlelnem, mert a lét fölött érzett végtelen szomorúságért ott, végre egymagamban, senki másnak, mint neki lehettem hálás. Eszembe sem jutott, hogy az öregség lekerekíti az életet, olyan kavics, amelyet végtelen simaságúvá csiszoltak a fájdalmak és az örömök az idő sodrában, hogy költői képpel éljek. Inkább olyan pást, ahol csörtét biztosan elveszítjük, és ez megnyugvást ad a felszínes szavak kimondása helyett, amelyek a kórházi szobák illatával keverednek.
Anyám remegő kezét kerestem, még verdesett benne az élet utolsó maradéka. Napok óta tartott ez a szomorú állapot, amelyből csak egy kiút volt, és ez a temető felé vezetett. Egy teremtett lélek sem volt a kórházudvaron, ahogy kipillantottam az ablakon; keményedett már a szél, érezni lehetett a levegőn, a Bátyám az épület kijáratánál várt fázósan összehúzott kabáttal, mert elfogyott az ereje ezt a szenvedést látni. Tudtam, hogy az én bátorságom nem váltja meg senki halálát ezen a világon, de arra gondolni sem mertem volna, hogy hét hónapra rá, őt viszi magával az Anyánk a sírba! Hogy rossz dolgokra tanít meg ez a halál, amelyet elfogadtam, mert nyolcvanöt évet, legtöbbet rá várt a családból! Hibáztatom magamat, hogy nem küzdöttem meg ott vele, Anyámért, nem gyászoltam meg később sem eléggé, noha mindennap gondoltam rá, és nem kértem tőle bűneim és hibáim bocsánatát, nem öntöttem ki előtte a szívemet még utolszor, hanem hagytam vigasz nélkül elmenni, mert abban a hiszemben voltam, hogy békességben hajtja örök álomra a fejét.
Tévedésemért nagy árat fizettem, és amíg csak élek kiegyenlítetlen számlám lesz ezért a Bátyámmal.
Magam miatt fohászkodom
A kertek alján álmosan kavarogott az avar kesernyés szaga, a füst szürke szalagja távoli mezőkig ért el. Az Égen átsikló költöző madarak fulladozva bukdácsoltak, mintha egymást keresnék szégyenlősen. Sziluettjük aztán belemosódik a szürke színbe, a bánat meg lassanként odatelepedik a szívekre, mert ezekben a pillanatokban az emberek nem gondolnak a boldogságra. Ha ilyenkor az íróasztalomnál talál a délután, aláereszkedésem ezekbe a hangulatokba kínokkal jár, és az ólomsúlyú pillanatokat nehezen oldom el azzal, hogy a figyelem a munkámmal jár, azzal áltatom magam, hogy aláereszkedésem valódi lejtő, ahol jobbára kapaszkodó sincs, ahogy valaki ezt megírta. A családi halottak, az én valóságom szereplői megkörnyékeznek, és rabul ejtenek, és ezzel az írók többsége így van. Keresem én is azokat a mozdulatokat, amelyekkel el tudom oldani magamtól a múltat, de ezek az önvédelmi sáncok csak ideig-óráig tartósak, aztán kártyavárként omlanak össze, és nem védhetnek meg. Az én melankóliám is emlékezés, ahogy a filozófusok megírták. Homlokomra ugyanazokat a szavakat írta föl az Isten, mint a családtagjaiméra, és nem tehetek mást, minthogy kibetűzöm ezeket a szavakat, igyekszem a töredékekből és torzókból kihámozni a hagyatékukat, melyet rám bíztak, hogy mindnyájuk saját igazát a maguk meztelenségében lássam meg, és ha rávisz a lelkem, úgy mutassam meg azokat a világnak, ahogy én látom. Az író tolvaj is, mert megrabolja mások múltját, és ezt szabadon teheti, mert csak a saját lelkiismeretével kell megbékélnie; a holtak nem kérnek számon semmit.
Eddig jutottam az álomban, amikor fölriadtam a sötétben a darabos szívverésemre. Úgy járt-kelt a szívem, mintha a testemen kívül hordtam volna, a pizsamám fölsője egy latyak víz volt. Reszketésem átvirrasztott, korhely éjszakákat idézett föl, de hol voltak azok már. Próbáltam összeszedni a bátorságomat és nyugodt maradni, várni, hogy odakint megvirradjon, új nap fénye keljen a világra, és az az új nap az életemből majd meghallgassa a mentegetődzéseimet, és valami mást kínáljon, mint a mögöttem lévők.
Kómában fekvő Anyámhoz készültem a kanizsai kórházba, és igyekeznem kellett, hogy a Kosztolányi téren le ne késsem a távolsági buszt.
Találtam egy üres helyet a sofőrtől jobbra az első sorban, így a forgalom szemből jövő látványával foglalkozhattam az autópályán. Hányszor tárult elém ez a kép, amióta hazajárok Kanizsára! A merészen hullámzó dombok sohasem hagytak cserben, bármennyire zavaros dolgok játszódtak le a bennem, fiatalkorom eléggé el nem ítélhető történései, amelyekre korántsem lehetek büszke. Ezen járt az eszem, miközben a felkelő Napot lestem szétnyitott ujjaim keskeny résein, mint valaki, aki fölméri az Ég történéseit.
Vajon jut-e még annyi szerencse nekem az életben, hogy utoljára beszélhessek Anyámhoz? Megadja-e nekem ezt az elégtételt a sors? Nem éreztem szégyenteljesnek, hogy magam miatt fohászkodtam, hogy a saját lelki békémet akarom kicsikarni a sorstól a halála utáni életemre.
A félelem, hogy már nem találom életben egyre éberebbé tett, kiverte az álom és a fáradtság maradékát a szememből. A busz oldalüvegében figyeltem az arcomat. “Szedd ráncba végre a gondolataidat”, figyelmeztettem magamat! Világosodni és tisztulni kezdett a levegő; mintha azt hangsúlyozta volna az idő, hogy ez a nap még az őszhöz tartozik, nemcsak színleli a fényt és a kellemes meleget.
November nyolcadika volt, kedd.
A Téglaporos Angyalkáról álmodtam.
Ha kerékpárra ült, hogy elmenjen a városba, a kapuig kísérte és mindaddig nézett utána, amíg be nem fordult az utcasarkon, és összegömbölyödő alakja el nem tűnt az utcafrontra épített házak, meg a kis előkertek léckerítései mögött. Izzadt tenyerét az arcához emelte, majd ollónyi rést nyitott az ujjai között, kicsinykét, épp, hogy a horizont újra billegni kezdjen előtte, és megelevenedjék a szemhéja mögötti sötétségből, aztán lassan számolni kezdett magában. Tízhez érve kipillantott az ujjak kémlelőnyílásán, de még látta a nyereg két oldalán libegő szoknyát, ahogy a lábak a levegőt taposták, ezért újra kezdte a számolást, eljutott húszig, majd újra kipillantva a tenyér fészkéből, folytatta a számolást magában harmincig, negyvenig. Összehunyorított szemmel követte a távolsággal összezsugorodó alakot, aztán belehasított a félelem, hogy utoljára látja az életben, és akit lát, az már egy téglaporos angyalka.
Röpül a Föld fölött, mint az Ég lengő terhe.
“Annyi idős volt akkor, mint most én.” Figyelmeztette önmagát; kemény asszony, szép idomokkal, erejének teljében, akit azonban egy letaposott fűszál, vagy egy letört orgonaág is megindított. Ruganyos lépéseit, mozgásának ritmusát nem tudta megbontani a háborús törmelékből kirakott járda a háztól a kapuig vezető ösvényen, mely az orgonabokrok szélén, és a régi, hasznavehetetlen gázcsövekre fölfuttatott rózsatövek között kanyargott.
Kinézek az ablakon. A kert alján ezüstös füst kavarog, gondos kezek égetik az őszi avart. A kesernyés-savanykás szag beletűz az orromba; a szagok, és a füstös levegő látványa régi képeket idéz meg, abból az időből, amikor rézüstben, szabad ég alatt főzte a szilvalekvárt a Nagyanyám. A szemközti tűzfal alján, ahol néhány deszkából összeeszkábált garázs maradványa roskadozik, olajos tócsákban áll a víz. Nem tudni mikor gyűlt oda, mert az elmúlt hetekben nem esett. Néhány madár is elhúz a kémények közti égdarabon, hogy ők is részesei legyenek az emlékeimnek. Lassan rárakódik mindenre a szürkeség, az ősz lépteit susogják a hosszú törzsű fák. Kifelé megy velünk az év, elhasznált vagyok, inkább a meghosszabbodó éjszakák idegességétől, mint a fáradtságtól.
“Annyi idős volt akkor, mint én most.”
Néhány éve a szemidegeit betegség támadta meg, és most már alig lát. Ennek ellenére egy percig se marad nyugton, rendezgeti a berendezés tárgyait, kitapogatva a bútorok éleit, óvatosan kerülgetve a lakás azon zugait, ahol veszély leselkedhet rá.
Emlékezetből él, mint mindnyájan, csak mi, akik nem veszítettük el a szemünk világát, szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, legalábbis ezzel áltatjuk magunkat. Ezért nekünk nehezebb figyelni a valóságra, mert az önteltségünkben könnyebben kisiklik a kezeink közül, mint gondolnánk.
Amikor meglátogatom, szívesen veszi, ha mesélni kezdek neki mindenféle kitalált dologról. Úgy tálalom a történeteket, mintha azok valóban megtörtént volna velem: hogy félkarú ember tart a villamosmegálló felé a templomnál a Krisztinában, kabátujját, mint egy félig szétnyílott esernyőt, cibálja a szél. Vagy azt, hogy a hamuszínű, alkonyodó nyári kertben hogyan figyelem a tuják sötétülő zöldjét. Egyáltalán: napszaktól függetlenül a zöldet és a fényt, a fény színét, amely mindent magába szív a hegyen, a város fölött. Figyelem, ahogy a reggelente a drótkerítésre fölfuttatott vadszőlő-sövényen áttűz a Nap.
Vajon majd egyszer elmondhatom-e neki, hogy régóta csak a zöld és a fény árnyalatait látom a szeme helyén? Hogyan reagálna rá?
ANYÁM PRÉMES KABÁTJA
„Anyja neve? Kérdezik.
Mindig jelen időben.
Amíg élek, jelen időben.”
(Villányi László)
Gondolataim a szép, ápolt erdő részletein forognak, ahol a kórház fekszik. Elmerülök magamban. A kórházi időszámítás mértékegysége: várakozás.
Negyedórával ezelőtt jöttem át ide, ebbe az épületbe, lassú járással az autóknak épített szerpentinen. A rövidebb út lépcsőkön kapaszkodik föl a hegyoldalba; nem azt választottam. Már néhol avar borítja a fák alját; az aszfaltcsíkra is fölsöpört belőlük a szél. De a fenyvesek örökzöldek, csak az alsó ágak kopaszodtak meg. Mint Kanizsán. Átsüt rajtuk a késő délutáni fény. Macskák ülnek az üres parkolóban, fürkészen néznek a levegőbe. Megérkezem. Egyedül vagyok az orvosi váróban; edzem magam, hogy elég önfegyelemmel rendelkezem-e. A főépület monarchikus előcsarnokában még elég önfegyelem állt a rendelkezésemre, itt azonban már megbicsaklottam. Rövid szünetet tartok, próbálok ellazulni, keresni valami biztosat, vagy legalább biztatót, amitől a szívverésem ritmusa lelassul és helyre áll. A folyosók némák, ide hallatszik némaságuk az üres falak között. Mielőbb rá kell találnom a saját hangulatomra ebben a fehér csöndben, fegyelmezem magam. A bekövetkező eseményeket rendezgetem, befelé figyelek, de megint az út jut az eszembe, a kacskaringós szerpentin az erdőben, a rézsút átsütő fények utolsó szépsége. A saját járásom. Ahogy jövök fölfelé, törékenyen. Ahogy mások jöttek fölfelé ezen az úton, törékenyen. Meggyötörten. Ahogy majd ez út vezet lefelé velünk.
Magasan állnak az ablakok, mint régen a falusi istállókon. Ez az épület alagsora, toldozott-foldozott labirintus, később alakították ki a vizsgálókat benne. Itt van a radiológiai osztály. Az eredeti fajanszlapokat a lábamnál másik fajanszlapokkal pótolták ki, a mintázatról látni. A régi konyhában Anyám nézegette a lábánál a fajanszlapokat, a mintákat akkor is látta, ha nem akarta észrevenni. Körömcipője élével összekötötte őket; csak ő ismerte a megfejtésüket. Ezekre a láthatatlan ábrákra, összekötött vonalakra bízta rá magát. A karcok az évek alatt kicsinyke vájatokká mélyedtek. Útvonalakká a semmibe. Amikor lebontották a házat, a munkásokat megkértem, tegyenek egyet félre nekem. De a múltnak ez a hajszálere elkallódott az időben. Most én is a fajanszlapok mintáit követem a tekintetemmel. A cipőm vasalásával odakarcolok; elhanyagolt ez a kőpadló.
Kint fölkapott valamit a szél, kartondobozok zuhantak a földre; csörgedező hang szitál, majd elhal.
A neon egyhangúan serceg a mennyezeten.
Kórházi időszámítás. Várakozom. Anyám emlékképével.
Neszez bennem a múlt.
Anyám a retiküljéből egy barna staniclit húz elő. Olyat, amilyenbe Borhidáné boltjában mérik ki az édességet. A Dunakavics volt a kedvencem. A stanicliket, ha kiürültek, szépen össze szoktuk hajtogatni, hogy legyen a háznál csomagolópapír. Semmi se mehet kárba; a szegénység még átjárta az emberek életét, mi sem voltunk kivételek. Anyámon a prémes kabátja.
Ha Anyám ősszel és télidőn ünnepi alkalmakkor, ide tartoztak a vasárnap délutáni rokonlátogatások is, a prémes kabátját öltötte magára, az utca legelőkelőbb hölgyévé változott. Öltözködés közben halkan dudorászott, az előszobai tükör előtt pedig többször is megperdült, ide-odaforgott, hogy minden irányból lássa, hogyan áll rajta ez a szívéhez nőtt ruhadarab. Szinte szikrát hányt a csizmája sarka. Ezzel a darabbal, amely ruhatárának ékessége volt, Anyám gyöngéden bánt; vastag szövetanyagának tömör, mélykék színe és szabásának erőteljes, mégis elegáns vonala szinte sugárzott az alakja körül. Alig kicsikét ereszkedett a nehéz anyag a térd alá, szorosan a testéhez simulva csak deréktól lefelé bővült ki harangszerűen, így tartva távol viselőjétől a hideget és a fagyos szeleket. A divatban járatos hozzáértők ujjukkal csettintve az ilyen ruházat láttán fölkiáltanak: „szép az anyag esése“. Nagy, színe-játszó gombokon, mint valami kitűzőkön, csillámlott a délután utolsó sugara, amikor hazaérkezett, és én az ablaknál vártam rá a hótól görnyedező fenyőágak rejtekében.
„Ma könnyeznek a kabát szemei”, mondtam Anyámnak, amikor odalépett hozzám a szobában; amíg nem győződött meg róla, hogy távollétében semmi baj nem ért, a világért le nem vetette volna a kabátját.
„Mosolyognak – javított ki. – Rosszul látod, kisfiam.”
„Anyja neve?” Egy vékony hang szólalt meg valahonnan a helyiség sarkából. Nem személyes megszólítás volt, a kérdést nem nekem tették föl, a hangsúlyból éreztem, hogy nem rám vonatkozik. Akkor már feszülő testtel a vizsgálókészülék asztallapján feküdtem kinyújtott és a fejem fölött összekulcsolt karokkal.
A mennyezet halványsárgája.
A megült levegő.
Napfogyatkozás.
A kontrasztanyagtól hirtelen cserepessé vált a szám, kiszáradt a szájpadlásom; a testben szétfutó száraz meleget gyöngéd figyelemmel követem. Ennek soha nem lehet a végére érni, nyilallt belém. Behunyt szemmel mégis könnyebb; az ember így elviselhetőbbé retusálja a komor pillanatot a képzeletében.
Ha jó lábbal kelt föl reggel.
„Anyja neve? Kérdezik. Mindig jelen időben. Amíg élek, jelen időben.”
Ha jó lábbal kel föl az ember reggel, mint a hörgőtükrözés napján, július derekán.
Gézzel letakarták a szemem. Könnyeztem a fájdalomtól, de egy percig sem féltem. A félelem elszivárgott belőlem, amikor a garatot és a hangszálakat érzéstelenítőblokád alá vonták. Bátorítottak, hogy ez volt a legkellemetlenebb része a beavatkozásnak. Tévedtek; de nem engedheted át magad a kétségeknek, egyedül vagy a műtőasztalon, semmire se gondolsz, nem jársz gondolatban sehol, akik dolgoznak rajtad, föltételezed, jót akarnak. Nem áll módodban más. Méltányolod az egészségügyi személyzet erőfeszítését. Az észleleted ennyi, most nem is akarsz többet tudni a világról, nem tudnál mit kezdeni vele.
A vizsgáló magas ablaka közben bepárásodott. Lekászálódom a gépről. Eltávolították a vénából a kanült, elkészültünk.
A hegyoldalra egyenletes sötétség borult. A kórházépületek között kivilágított utak. A neonburák ezüstszürke jelzőfényei alatt bukdácsolok. Nincsenek jól látható arányok. Mire megyek magammal? „Anyja neve? Kérdezik. Mindig jelen időben. Amíg élek, jelen időben.”
