Képekben oldva

|

Mizsur Dániel: Karc

Mizsur Dániel vékonyka kötete ritkán tapasztalható, erős vizuális benyomást kelt elsőre, és hagy a versek sokadszori olvasása után is. Egyrészt azért, mert a címlapra választott Misetics Mátyás-fotó megragadja és nem engedi a tekintetünket, másrészt pedig azért, mert Mizsur költői nyelve képszerűségének hangsúlyozása nélkül aligha értelmezhető.

Mizsur Dániel         Fotó: Facebook

A kép és nyelv szerencsés egymásra találása csak a kötet (többszöri) olvasásakor válik nyilvánvalóvá. Azonban, hogy a megrendezett fotográfia műfajában dolgozó Misetics fotói, pontosabban: fotóalapú munkái nagyon meghatározó vizuális benyomást keltenek, egyértelművé válhat bárkinek, aki csak ránéz a borítóra. Misetics a tér és emberalak viszonyát kutatja a város kihalt tereiben. Idegen, riasztó éjszakáit a köztéri lámpák rideg fénye világítja, melyben az emberek mint tárgyak, mint jelzőlámpák szerepelnek csupán, merev testtartással, céltalanul, idegenül, mindenféle emberi jellemvonás nélkül.

Az UTOPIA című sorozatot azok a különleges, szürreálisan módosult tájak és városképek inspirálták, melyek a legnagyobb online térképszolgáltató rendszer algoritmusainak hibáiból jöttek létre, mialatt az a műholdképektől az épületek szintjéig terjedő, bárki által hozzáférhető, háromdimenziós világtérképet építette számunkra. Az önműködő rendszer néhol hibás működése soha nem látott tájakat, építészeti megoldásokat és úthálózatokat hozott létre. Olyan vizualitást teremtett, mely közvetlenül nem emberi kéz munkája, mégis épp az emberi létezésről vet fel kérdéseket.” – ezt már Misetics honlapjáról idézem, mert azt hiszem, fontos értenünk a borítóra választott két fotó hátterét is. Hiszen nem valószínű, hogy a véletlen sodorta volna Mizsur útjába ezeket a fotókat, s választotta volna a kötet „testévé”. Sokkal inkább a hasonló szemléletmód sejthető meg a választásból. Vagy talán pontosabb, ha azt írom, hogy az érzékelés és a megértéshez használt koordináták. Ezért ismerhetett Mizsur rokon világra Misetics fotóiban, hiszen esetében is a város, a város létezésmódja, kontrasztjai, viszonyai, a város mint élettér (persze fenntartva a városon túli életről való tudást is) jelenti a vizsgálódás terét, melyet az „én” szemszögéből akar/tud csak látni, és így akar megragadni.

Mizsur számára a pillanatnyi változás, az alig észlelhető mozgás, a mozgás okozta térbeli viszonyok és a fény változásának rögzítése a központi téma. Pontosabban: mintha a versek beszélője az apró mozgásokból érzékelné, hogy él, hogy van élet. „Ahogy közeledik lassan a fényverte utcán, / ahol régen még csak kockakövek jelezték a hallgatás / szorítását, nem a gondosan kiépített utak, ahogy vezetik / az eltévedt vagy eltévedni kívánó férfiakat, / engem, aki egykor még tévelyegni érkezett ebbe a városba…” (14.) – írja a Másik város című versben. Vagy: „[e]gyik-másik előrelép az erős félhomályból, / a többit szinte a feledésig zsugorítva: egy tér, / amikor megérkezel. (…)” olvassuk a Tér címűben. Mizsur versei éppen ezért képekből állnak össze, mintha afféle nyelvi screenshotok lennének. Apró részletek egymásutánjai adnak ki egy sajátos, magányos világot. Mert ugyan a város, a tér van terítéken, de Mizsur mindvégig önmagáról beszél – valahogy úgy, azzal az attitűddel, ahogy a felidézhető séta címűben írja:  „így mész előre nem sejtve az elhagyott részek tőkesúlyát / hogy megtudd mi rejtőzik a feltorlódott rétegek / a válaszfalként magasodó bérházak / a hirtelen adódó lehetőségek / kivilágított udvarában a kifeszített csend tövében” (27.). Kortárs Ulysses, testre szabott idegenségérzéssel.

Versei ezt a foszladozó, félhomályos teret és a fogódzók keresését, a reflexiókényszert ábrázolják pontosan. „Mindig arra figyelek, amit nem látni meg nappal” (9.) vagy „Mielőtt elindulok, már ismernem kell / mindazt, amit majd könnyűszerrel elhagyhatok” (10.), illetve „A kiterített háló alatt, / a háló durva szöveteként, / veszélytelenre csiszoltam / durva vonalaim // az én dolgom / csupán annyi, hogy a lehetőségek / tolakodásában felmérjem azt, ami / – egy üres foglalat ellenértékeként – / majd helyemen visszamarad” (11.), továbbá „de idegen népek nézik, ahogy próbálom / menteni magam – egyetlen út vezetett idáig, / de azt csak nappal látni” (14.). A fenti sorok a kötet elején szereplő művekből valók, melyeket én – magamban – a magány verseinek hívok. Saját használatú a felosztás, mivel a kötet huszonhat verse nincs ciklusokra bontva – felesleges is lenne tagolni őket. Ugyanakkor a verseket sorban olvasva kirajzolódik egy történet is. Persze, nem klasszikus értelemben vett „történet”, mert nem cselekvések sora és karakterek rajzai bontakoznak ki, hanem egy olyan eset körvonalai, melyhez hasonlót többnyire átéltünk már, s melynek sebei ugyan behegednek, de elég egy fénysáv, és felszakadnak, de már nem sírunk, mert tudjuk, nem vérzünk el.

Egy elmúlt szerelem története sejthető meg, egy olyan történeté, „hogy mindebből talán sem- / mi sem volt meg abban / a késő őszi pillanatban, / csak az az egyszerű fénysáv / eltakart ablakunk oldalfalán.” (32.) – ahogy az Egyszerű fénysávban olvassuk. A finom rímmel és szokatlan szótöréssel előállított sorvég is jelzi a veszteséget, a kizökkent belső időt. S e felől a vers felől a sokszor használt nappali és éjszakai fényre való utalások, az ősz és tél toposzai is új értelmezést nyernek, ugyanúgy, ahogy a kötet elején szereplő versekben a megszokott terek és helyszínek idegenné válása is. Olyan tapasztalat ez, amely felülírja az addig megszokott érzékelési módokat. Nem lehet mást tenni: kényszeredetten reflektálni a legapróbb mozgásra, a világ legapróbb jelére is; és innen lehet csak továbblépni. A bizonytalan kapaszkodók, a homály, az idegen és kietlen terek megragadása jelentheti az első lépcsőfokot, ahonnan vissza lehet emlékezni minderre, ahonnan el lehet indulni, hátha lesz újra nappali fény, és látni lehet az utat.

A Valami most törik címűben kezd el Mizsur verseinek beszélője arról beszélni, hogy mit kell újra tanulnia (például a rozsdás tárgyakat) ez után, mert a nagyjából a kötet felénél található verset követik sorban az elmúlt szerelem pillanatait visszajátszók és azok, melyek ennek tapasztalatával keresik a félhomályban a kapaszkodókat, hogy a kötet végére egy új hang jelenjen meg: „[l]assan formálódik / a név, hangról hangra. És te bátran, egyre / hangosabban mondhatod. Egyetlen szó lesz a vége.”  (39.) Egyre hangosabban mondod) A Világos lesz című is már ezt az új, bátor hangot vetíti előre: „Ugyanarra a mezőre érek, de nem szabadulok / a téltől. Szokásaim eltűnnek. / Most már csak akkor félek, / ha mégis találok ott valamit, / ahol a reggel összeér a válaszokkal”(37.).

Olyan kötet a Karc, amely a felnőttkor határán járva keres válaszokat az emberi létezés mikéntjére. De tudatában annak, hogy a téma túl tág, közhelyes és megragadhatatlan, s különben is: csak a személyes érzékelés a biztos. Ezért rögzít minden mozgást, képben. Mert Mizsur tudja, hogy a kép egy pillanatot tud örökkévalóvá tenni, de mindezt csak szóban lehet értelmezni. Ezért oldja fel képekben a szerző a szavakkal nehezen kifejezhetőt, és ezért értelmezi a leírt képet szavakkal.

Mizsur Dániel: Karc. Apokrif Könyvek-Fiatal Írók Szövetsége, 2017, 46 oldal, 1600 Ft

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

CÍMKÉK: