Darvasi László: Taligás
Azt ugyan nem mondhatjuk, hogy „hosszú várakozás után”, elvégre az Isten. Haza. Csal. óta mindössze egy év telt, de megérkezett Darvasi László legújabb regénye, a Taligás.
Fotó: Burger Barna
A cím egyben a narrátorként is funkcionáló főszereplő ragadványneve. A főszereplő polgári nevéről (már amennyiben van neki) nem értesülünk a regény lapjain, csak annyi bizonyos, hogy a nagy hatalmú császári tanácsostól a szeretőjéig mindenki Taligásnak hívja.
A kronotoposz 1728, Bécs, aztán Szeged. Nehéz elkerülni a legalább említésszerű összehasonlítást a Kitömött barbárral, már csak a XVIII. századi bécsi és magyarországi helyszínek, illetve annak alapján, hogy a művelt főszereplőnek konfliktusok és megaláztatások sorozatát kell elszenvednie műveletlen, provinciális és babonás környezetétől. De még a legnagyobb rosszindulattal sem érhetné Darvasit az a vád, hogy egy másik Péterfy-regényt akart volna írni, a Taligás ugyanis ízig-vérig Darvasi-mű; a Kitömött barbárnál kevesebb világmagyarázó szándékkal, viszont több emberközeliséggel, kevesebb epizóddal, cserébe egybefüggő történettel.
A mű másik fontos karaktere Barbara Strozzi, a nevét egy velencei énekesnőről kapó torzszülött, aki egy üvegtartályban, spirituszba áztatva utazik Taligással, s bár ugyan halva született, de ez nem akadályozza abban, hogy szaporán kommentálja a regénybeli eseményeket. Elkülönítettsége és sajátos nézőpontja miatt könnyű lenne akár rezonőrfigurának is tartani, de nem csak az, megnyilvánulásai ugyanis roppant narcisztikusak, leggyakrabban saját érzelmi életére vonatkoznak, és ritkább, hogy valami olyat vegyen észre, amit a többiek nem. Sajnos a szereplő a végén, ha nem is kiszámítható, de a végkifejlet ismeretében klisészerű tettel avatkozik be a cselekménybe, s ez az írói húzás nem keveset elvesz a karakter egyéniségéből, érdekességéből.
Taligásnak abban a bizonyos, névadó taligájában könyvek vannak, legnagyobb részt magasirodalmi művek. Ezekkel kereskedik hősünk, bár maga inkább szavakkal szeret üzletelni, amennyiben teheti, ugyanis előszeretettel szaval az általa ismert, igen nagy számú irodalmi műből. Ennek során fény derül széles körű műveltségére, de arra is emlékeztet minket, hogy az 1728 előtti irodalom – a magyar is – mennyire gazdag és sokszínű, elvégre Taligásnak jellemzően nem okoz gondot, hogy bármely lehetséges szituációhoz megtalálja az épp odaillő témájú és stílusú művet. Kivégzésre váró emberek megszöktetéséhez Szophoklész-parafrázis jár; szerelmes természetű hölgyek vérmérsékletük szerint kapnak pornográf versikét vagy idézetet a Rómeó és Júliából; de még a budai hegyekben dolgozó kéjhölgynek is tud olyat szavalni Taligás, amivel olyan komoly egzisztenciális válságba kergeti őt, hogy megpróbáljon kilépni addigi életéből.
Más kérdés, hogy kivételként akad olyan szituáció, amihez a versszavalás nehezen illik. Bécs kapujában Taligás hiába próbálná Dante szerelmes verseivel megszelídíteni az őt farba rugdosó, fosztogató katonákat, azok valahogy nem mutatkoznak fogékonynak a klasszikus irodalom nyújtotta szellemi kihívásokra. A jelenet kilóg az irodalom mindenhatóságát sugalló kalandok közül, azok ellenpontozásaként érthető; illetve a főszereplőnek az alacsony tömeghez képesti idegenségét, megérthetetlenségét lehet belelátni.
Taligás cselekedeteinek a szavak művészetén kívüli másik nagy mozgatórugója a félelem. A fejezetek jelentős részének lezáró mondata annyi, hogy: „Félek.” Vagy: „Nem félek.” S a mű cselekménye ezt a félelmet meglehetős indokolttá teszi. Taligást többször megverik, ahogy még többször fenyegetik veréssel, a regénycselekmény alapjául szolgáló Bécs-Szeged utazásra is zsarolással, szeretőjének lovas kocsival történő elgázolásával majd elrablásával veszik rá a hatalom emberei. Aztán a többi szereplőről is kiderül, hogy nekik is bőséggel van félnivalójuk; de rettegésüknek talán nem is annyira az okai a fontosak, hanem inkább a következményei. A kultúrát és az embereket, beleértve tehát, hogy még a vele szemben ellenséges embereket is szerető Taligásnak tudtán kívül egy ártatlan emberek kivégzésével járó, boszorkányégetésnek álcázott politikai bűnbakkeresésben kellene segédkeznie. Az előtérben zajló kisebb horderejű események mögött tehát ott áll Taligás eszmélésének és ellenállásának története. Taligás igazi küldetése tehát nem a hatalom emberei által rábízott szállítmányozásban van, hanem abban, hogy minden zsarolás, erőszak, félelem ellenére meddig tart ki saját elvei, legfőképp önzetlen emberszeretete mellett.
A lineáris történetmesélés pont a csúcsponton válik ketté, „Még nincs vége” illetve „Már majdnem vége” címen két egymást kizáró befejező fejezetet kapunk. A boszorkányper legfontosabb kérdése nem derül ki ugyan, annyi viszont közös mindkét változatban, hogy Taligásnak erkölcsi tudatosságát és felettesei parancsát sem kell megtagadnia.
A történetmesélés lineáris volta ellenére nem mindig könnyen olvasható a szöveg. Az egyes jelenetek nincsenek időben elhelyezve, a nyitófejezet például csak a végkifejlet ismeretében helyezhető el a többihez képest.
Látható, hogy a szerző rendkívül szerette választott témáját. Szívesen elidőzik apró részleteken, melyek hálás feladatnak tűnnek írói szempontból, legyen erre példa a gnómok bécsi kiállítótermének bemutatása, vagy akár maguké a gnómoké, akik Barbarán kívül soha többé nem szerepelnek. Néhány írói eljárás – az anekdotahalmozás, a valóság szabályszerűségein túllépő lények megjelenítése, illetve a szereplői megszólalások retorikai felépítése tipikusan ilyen – azt a benyomást keltve, hogy a szerző korábbi műveiben már megtalálni vélte a jó könyv receptjét, ebben az esetben pedig már a jól előkészített receptből akart készíteni valamit. A receptből főzés rizikókerülő megoldásnak tűnik, bátrabb és ütősebb lett volna a téma és a regény egyedi igényeit jobban figyelembe venni. A Taligás így a Darvasi-regények köntösébe bújik, ami már önmagában véve sem rossz közeg éppenséggel – a szerző regényeit kedvelőknek tetszeni fog.
Darvasi László: Taligás. Magvető Könyvkiadó, 2016.
