Mindvégig ölni

Hartay Csaba regényrészlete

Ott voltam, engem tömeggyilkossággal is megvádolhatnak, ha hazaérek egyszer – egy sovány, magas katona sziluettje jelenik meg a fiúk előtt, aki a barakk egyik oszlopa mögül lép elő. Az első osztályú Vaskeresztemről szóló papíromat maga Rudolf Schmidt vezérezredes írta alá – mondja halkan. Maguknak van valami kitüntetésük?

Hartay Csaba

– Hol vagyunk, Joe?

– Nyugi, jó helyen, feküdjél még egy kicsit.

– Mi történt?

– Mióta? Annyi minden történt, hogy semmi kedvem elölről elkezdeni a sztorikat, sok minden történt, túl sok minden. Ne fárasszuk már egymást ezzel az örökös „hol vagyunk” kérdéssel. Én abban sem vagyok biztos, hogy „vagyunk”, nemhogy „hol”.

– A koleszigazgatóval mi van?

– Otthagytuk, rázártam a vasajtót. Magoljon, tanuljon, írjon a táblára, verje ki magának az egyenletekre, képletekre, olvassa a régi tankönyveket, mondja fel mindet, innentől még jobban ráér majd. Tanuljon, vagy, ha mindent tud, ismételje át. Ez a barom bement előre a cellába, nem tudom, mit hitt, megint elkezdett őrjöngeni meg fenyegetőzni, és rábasztam a vasajtót, csak úgy zengett az egész pince. Utána szépen rá is fordítottam a kulcsot. Egész jól működött a zár. Én nem hittem el a történetét, semmi bizonyítékot vagy utaló jelet nem láttam, nem találtam erre az eszelős rossztanuló-gyilkosságra. Ez a faszi szerintem csak szimplán egy idióta barom volt, egy hibbant barom. De valahogy mindig ilyeneket kapunk nevelőnek meg őrnek, soha egy normális fazon, aki megértene bennünket, aki kíváncsi lenne rá, mit érzünk, mit gondolunk, dögöljünk meg, mert van egy kurva nagy bűnünk, és ezért mindig, mindenki minden állomáson piszkosul meg fog bennünket büntetni. Csak mert még mindig mi vagyunk a világ legaljasabb bűnözői. Az eszem megáll. Meddig kell még ezt lejátszanunk? Hányszor kell még ezt végighallgatnunk vadidegen akárkiktől, akik mindent tudnak rólunk? Hát honnan picsából tudnak ezek rólunk? Kiküldik az aktánkat minden rohadt iskolának és kollégiumnak, az összes szadista tanárnak és igazgatónak? De miért?

– Hol vagyunk, Joe, mi történik itt?

– Honnan a picsából tudjam, hogy hol vagyunk? Eddig is csak sejtéseink voltak, most sincs ez másképpen. Rosszul lettél, én vonszoltalak fel a pincéből, félrebeszéltél, hánytál. Feljöttünk a fényre. Fényre? Itt már megint nincs elég fény. Mert ami odakint várt, az már nem a kollégium udvara volt. Ülj fel, nézz körül, íme, itt vagyunk, Jenőke.

Jen feltápászkodik, és egy katonai barakk belső, faszerkezetes látványa tárul szemei elé. Odabent üres ágyak, az egyiken ő feküdt, mellette Joe ül, és bambán mered maga elé. Jen visszadől, és a plafon gerendáit bámulja. Távolból ágyúdörgés hallatszik, repülőgépek messzi zaja, kiáltások.

– Ne bassza már meg, hogy egy kurva háborúba kerültünk – ül fel ismét Jen, majd rágyújt egy mezítlábas cigire.

– Legalább van cigink. Azt minden háborúban bőségesen adnak a katonáknak. Nézzük a dolgok jó oldalát – mondja Joe, azzal ő is a szájába vesz egy szálat, és meggyújtja.

– Gyufánk is van. Felgyújthatnánk ezt a barakkot. Ha mán örökké azzal a rohadt iskolatűzzel piszkálnak, akkor hadd menjen. De miért mi gyújtottuk volna fel azt a sulit? Azért, mert pár éve volt egy szerencsétlenül elsült gyilkosságunk? Aki öl, az gyújtogat is? Miféle bántás ez? Vádaskodnak ezek felénk, de mán nagyon unom. Amúgy meg félek.

– Ugyan már, Jen, mi a fenétől fosol? Minden szart túléltünk már, majd pont egy háború fog ki rajtunk? Nincs itt senki, cigink van, ágyak vannak, majd szépen itt is elalszunk, és felébredünk valahol máshol. Ahogy szoktunk. Teljesen jó programok ezek, milyen unalmas lenne Tökölön, a régi cellánkban. Jó, az igaz, hogy kevesebb pszichopatát is küldhetne a sors, de ez nem kívánságműsor, a tanárait sem tudja megválogatni az ember, hát még a börtönőreit.

– Mi lesz, ha lebombáznak bennünket? Ez a barakk, vagy minek hívják, egyből porrá válik, velünk együtt. Dik, én csak félek.

– Hát akkor féljél, bazmeg. Nekem nincs kedvem félni.

Csapatunk, a 38/III. zászlóalj 1942 tavaszán Harkov környékén volt állásban, ott vettünk részt rendkívül veszteségteljes harcokban. 1942 végén pedig a brjanszki erdő környékén működött a zászlóaljunk mint megszálló erő. A maguk alakulata merre van, hová tart? Hányan maradtak életben?

– Ezt ki mondta? Te is hallottad, Jen?

– Igen, tisztán. Ki van itt rajtunk kívül?

– Rudolf? Az meg ki a faszom? – kérdi tőle Jen.

– Nem illik így beszélni magas rangú katonai vezetőkről – válaszolja a férfi.

– Kitüntetésünk? Nekünk? Tetoválásunk, az van, hogy bebuktunk. Az jó lesz? Fogadjunk egy doboz mezítlábas cigiben, hogy maga is tökéletesen tisztában van a nevünkkel, azzal, hogy mit követtünk el, és most jön a szokásos lelki fröccs meg a gyűlölködés, utálkozás. Kurvára unjuk – jegyzi meg Joe.

– Nem tudom, kik maguk, fiúk. De nagyon nem idevalósinak tűnnek, mármint nem a Szovjetunióba, hanem valahogy időben sem, úgy érzem. Meg nem illik olyanban fogadni, amiben biztosak vagyunk. Ennek ellenére most én nyernék, mert tényleg nem tudom, kik maguk.

– A Szovjetunióban vagyunk? Hát már nem csak a laktanyáinkban vannak orosz katonák, bevették az egész országunkat? – kérdi Jen.

– Nem, fiú, nem, a nagy Szovjetunió területén vagyunk, Ukrajnában.

– Én még ilyen olcsón ennyit nem utaztam – mondja nevetve Joe.

– Én meg nem akarok mán ennyit utazni, főleg nem ilyen kibaszott veszélyes helyekre – folytatja Jen.

– Maguk biztosan nem katonák, semmi fegyelmezettség, semmi cél, semmi hitvallás.

– Dik, mán ez is kezdi – súgja Jen Joe fülébe.

Nem kezdek én semmit, fiúk. Talán, mintha most fejezném be. Mintha az életemnek a legfontosabb szakasza érne lassan véget huszonhárom éves koromra. Egész életemben katona akartam lenni, leventének képeztek ki, harcra készültem, amióta az eszemet tudom. De el fogjuk veszíteni a háborút. Egy dolgot nem néztek meg jól a feletteseink. Hogy Oroszország, a Szovjetunió hatalmas. Ezt elnézték, eltévesztették. Mintha kristálycukrot szórnánk a tengerbe a partról, hátha édesebbé válik a víz. Pazarlás, felesleges tékozlás, emberéletek kioltása, fiatal hazafiak katlanba, halálba küldése. Otthon, Pécsett még nem így gondoltam. A háború csak a terepasztal mellett magasztos. Fiúk, én nagyon sok embert megöltem. Belenéztem a szemükbe. Nem mindnek, de jó párnak. És azt láttam, hogy odabent, a szemük mélyén, a lelkükben szeretet van, talán nem irántam, talán csak egy önállóan lobogó, önmagát újragyújtó szeretet, de ott volt. És nekünk azt tanították, hogy ami bennük van, az alsóbbrendű gyűlölet, így hittem én is, de nem, nem az volt. Mégis megöltem mindet. Nekünk azt tanították, hogy ők akarnak minket megtámadni, ezért nekünk kell hamarabb lerohannunk őket. De én nem akarom, és nem is tudom megfejteni a háborúkat, hát ki vagyok én? Kevés vagyok én ehhez. Engem is meglőttek, de felépültem, túléltem, golyó van a hátamban, ki lehet tapintani, vándorol a bőröm alatt, ezért most éppen nem érem el. Adjatok nekem egy cigarettát. Köszönöm. Jó, erős, kapar mélyen.

Ölni nem jó, fiúk. Azt hinné az ember, hogy akkor most ezzel kész, bevégeztetett, ezzel le van tudva. Mehetünk tovább. De tovább kell ölni, addig kell ölni, amíg… mindhalálig. A háború ilyen. Alaktalan, nem akar véget érni, nincsenek határai, nincs eleje és vége, nincs háborún túli béke, mintha csak a háború lenne, mindent betöltően, mindenhová beszivárogva, mintha mindig is háborúban éltem volna, annyit készültem rá.

Jó ölni, megmenekülsz, addig is kilépsz innen, ölés közben nincsenek szabályok. Csak te vagy és a hatalmad. Istenné válsz, elveheted más legféltettebb kincsét. Az öldökléssel, tömegmészárlással teljesült be az életem, katonának készültem, és mit ér egy katona gyilkolás nélkül? Mit érdemel? Halált. De az meg a másik katona érdeme. Gyilkolás után viszont marad a tátongó bombatölcsér, a robbanás utáni fülzúgás, a visszatérő rémképek sora, hogy mégsem vagyok isten, csak a megtestesült gonosz.

Ölni kell, mindvégig ölni, és ha nem marad megölni való ellenség, akkor meg kell ölnöd azokat, akik kételkednek benned, akiknek más a véleménye, akik le akarnak váltani, akik jobban tudják nálad, akik okosabbak, de nem ravaszabbak. A történelem így hömpölyög, fiúk. Most persze nem, most csak ülünk itt, a távolban repülőzúgás, villanó fények. A gyilkolás után mintha kihunyna az ösztön. Mintha eltörne a legedzettebb acélpenge is.

Nem kellene ölni, de meg kell tennünk. Itt kellene maradni, de menetelünk, vonulunk, miközben a térhódítás a letelepedésről szól. Itt ki marad, ha mindent felégetünk és porrá zúzunk? A visszatérők, visszavonulók, a szétvert alakulatok kószáló erői, erő nélkül, elgyengülten, éhesen, kimerülten. Gyilkosan.

És az öldöklés mindvégig megmarad, elkísér, támogat és gáncsol, elaltat és riadva ébreszt, elérzékenyít és kőkeménnyé edz.

Nem jó veszíteni, még úgy sem, hogy azt sem tudom, mi célja lett volna a győzelmünknek. Nem jó úgy visszafordulni, hogy nem értünk oda, még ha mindvégig honvágyunk is volt. Évtizedekig fogom ezt mesélni a családomnak, vagy évtizedekig fogok erről hallgatni, de velem marad halálomig. Eggyé válok a gyilkosságaimmal. Én maradok az, aki annyi orosz katonát ölt meg. Őket pedig magammal viszem minden egyes esti lefekvéskor, és újra megölöm minden hajnali ébredéskor. A legnagyobb világhatalom területe is lehet börtön. Kószálhatok én itt hónapokig, akkor sem leszek szabad, csak ha hazaérek, és összeesem csontsoványan anyám előtt, ha még élve találom. Hogy a te kisfiad kiirtott egy egész falut, kérdezés és kételyek nélkül, anyám, de nem mondhatom el neked, mert könnyen a nép ellensége leszek, ha más politikai szelek fújnak majd. Én sem mehetek sehová, fiúk, higgyétek el. Meggyilkoltam az otthonomat is, sehol sem fogok rátalálni már a békémre.

– Kérdezhetek valamit?

– Nem tudom, mivel tilthatnám meg. Esetleg ha rád fognám a fegyveremet, de elfogytak a töltényeim. Tegeződjünk, fiúk, nem vagyunk még annyira öregek, bár én beleőszültem ebbe a pár hónapba, és a hajam is hullik a sokktól – nyújtja feléjük a kezét a katona.

– Jól, van, tegeződjünk – mondja Joe.

– Cigit? – kérdi Jen.

– Kérek. Honnan van ennyi cigarettátok? Egyáltalán, hogy kerültök ti ide?

– Nem tudjuk, ez a rohadt sok cigi itt volt, azóta is egyiket a másik után gyújtjuk, marha erős. Te vagy az első, aki nem tudja, hogy mink kik vagyunk, meg hogy miket csináltunk, hogy kerültünk ide – mondja Jen.

– Jen, ne égessél már engem tovább ezekkel a mink meg mán dumáiddal, nem sikerült még meghallanod, hogy én hogyan mondom ezeket a szavakat? Néha meg tudsz szólalni normálisan, olyankor elfelejted, hogy egy bunkó fasz vagy? Mindig felbaszod az agyamat – mérgelődik Joe.

– Fiúk, nagyon csúnyán beszéltek, én az iskolában a hülye szó kimondásáért kukoricán térdepeltem két órán át. Vérzett a térdem. Kétszer is meggondolom, mit mondok ki – szól a katona, majd a csizmájával eltapossa a csikket.

– Mi mindketten öltünk már embert – mondja Joe.

– Ebben a háborúban? Hol? Melyik zászlóaljhoz tartoztok?

– Nem tudunk semmiféle zászlóról, meg annak az aljáról sem, nem itt történt – mondja Jen.

– Honnan vetted ezeket a szövegeket az öldöklésről? Nekem kicsit fennköltnek tűnt a monológod – mondja a katonának Joe.

– Nem vettem sehonnan, csak így gondolom. Volt időm gyaloglás és menekülés közben végiggondolni mindent. Százszor is. Nem jöttök velem tovább Magyarországra? Pár hétig még eltart a gyaloglás, de hárman legalább tudunk egymáson segíteni, ha bárkivel bármi történik.

– Mi úgy szoktuk, hogy elalszunk, és általában máshol ébredünk fel, nem tudjuk, miért van ez, de legalább addig sem vagyunk a börtöncellánkba zárva – mondja Jen.

– Nem úgy mondtad, hogy mink. Jé, tudsz te értelmesen is beszélni? – kérdi gúnyosan Joe.

– Fiúk, ha itt elalszotok, legfeljebb a másvilágon fogtok ébredni, ha az előrenyomuló orosz katonák rátok találnak és golyót repítenek a fejetekbe. Próbállak követni benneteket, de nagyon úgy érzem, hogy ti valahonnan messziről érkeztetek. Nem illetek ide, ez a ruházat, ez a hajviselet, ahogyan beszéltek. Tényleg, kik vagytok ti? Idegenek vagytok, de mégis van bennünk valami rokonság.

– De jó, végre nem csak mi érezzük ezt – mondja mosolyogva Joe, majd meggyújt egy újabb cigit.

– Adj még egyet nekem is – mondja a katona.

Szóval ti is gyilkosok vagytok, és itt akartok maradni, mert majd elalszotok, és valami szebb és jobb környéken és időben fogtok felébredni. Micsoda áldás lenne ez, istenem! Ezekért a gyilkosságokért én vitézi jelvényt kaptam. Olyan idegen katonákat, még nálam is fiatalabb férfiakat lőttem halomra, akikről az égvilágon semmit sem tudok, és ezért kitüntetnek. A németek és a magyarok is. De, ha elveszítjük ezt a háborút, lehet, hogy fel is fognak akasztani. És a mai állás szerint elveszítjük. Száraz kenyeret rágcsálok hetek óta, meg találtam krumplit egy veteményesben. Pár apró szemet, nyersen, sárosan ropogtattam el, olyan éhes voltam. Voltam? Egyfolytában az vagyok, de már megszoktam. Nem tudom, mennyit fogyhattam, de nagyon csontosnak érzem magam, ha leülök, olyan lapos a nadrágom, mintha nem is lennének combjaim. Engem is megöl ez a háború, lehet, hogy haza sem jutok soha többé. Megérdemelném? Mit érdemlek valójában? Még nem menekültem meg. Ha meg is menekülök, teljesen szabad sosem leszek. A titoktartás is börtön. Hogy nem mondhatom el senkinek, hol jártam, hány embert öltem meg, és mit gondolok ezeknek a fiatal katonáknak a haláláról. De igazából nem gondolok semmit, mert nem merek gondolni róluk se jót, se rosszat. Meglep, máris mennyit beszélek róluk. Egynek sem tudom a nevét. Szása, Grisa, akárkik voltak. Reményteli suhancok. Sztálin hívei, feltétlen szolgái. Én kinek a szolgája vagyok így, visszavonulóban? És ti, fiúk, kit szolgáltok? Féltek, látom, a tekinteteitek tele vannak kifürkészhetetlen utakkal, zavart megérkezésekkel és gyors továbbállásokkal, azt olvasom le az arcotokról, miközben rám néztek, hogy talán a saját létezésetekben sem hisztek eléggé. Isten erre mit mondana? Isten lát benneteket, és megbocsát. Mivel ő adta a körülményeket, ő adta a fegyvert és a kést a kezünkbe, neki kell megbocsátania is. Joe és Jen? Mintha amerikai katonák lennétek. Ők is jönnek, Normandia felől. Még akár velük is találkozhatnátok egy ébredés alkalmával, ők is megölik százával, ezrével a német fiatalokat, az ártatlan civileket, ugyanazt teszik, de elmondásuk szerint ők a gonosz ellen vannak, egy másik gonoszt választottak maguknak, hogy az oldalán megölhessék a főgonoszt. Mennyi gonoszság és mennyi jóvátehetetlen szőnyegbombázás, lángszóróval felégetett parasztotthonok, kunyhók és kalyibák. Tömegsírok legvégső vásznai. Vértől ragacsos egyenruhák. És mennyi kihagyott jó cselekedet. Van-e egy háborúban tisztán jó cselekedet? Vagy az már akkor rossz, amikor egy tizenkét éves fiú arra vágyik, hogy megölje az ellenséget?

– Mi sosem akartunk katonák lenni – mondja Jen.

– Azt jobb megúszni, a tököli börtön után még egy csicskáztatás? Még csak az kéne – köp egyet Joe. – Elindulni egy nyomorult háborúba, mert így neveltek fel? Akkor basszák meg a nevelésüket, én szabad akartam lenni egész életemben. Szerintem te nagyobb szarba kerültél ezzel a katonásdival, mint mi Jenőkével. Mi még lerázhatjuk magunkról ezt a fiatalkori botlást. Mi egy embert öltünk meg, te meg mennyit? Százat?

– Nem tudom, lehet, hogy annál is többet – válaszolja a katona. Ketten öltetek meg egyet?

– Nem, dehogy, mindketten megöltünk egyvalakit – mondja Jen.

– És börtönbe kerültetek, de, gondolom a börtön meg kiküldött, kiutalt ide titeket a háborúba, hogy szolgáljátok a hazát, vagy, hogy itt érjen utol benneteket a halálbüntetés – mondja a katona, miközben járkál a barakkban.

– Nézd, fogalmunk sincs, hogy kerültünk ide. Lehet, hogy nem hiszel nekünk, de mi jobban csodálkozunk rajtad, mint te rajtunk. És igen, Jen kezdte ezt a félelem dolgot, de már átragadt rám is, én is félek a bombázástól vagy attól, hogy ránk találnak az orosz csapatok – hadarja Joe.

– De azért úgy megjegyezném nektek, nem a megölt emberek száma a gond, maga a gyilkosság terhe. Elég abból egy is. Ha van egy légy a levesedben, ugyanúgy nem eszed meg, mintha ötven vagy száz légy lenne benne. Nem az számít, hogy hány embert öltél, hanem hogy gyilkos vagy, vagy nem vagy gyilkos. Ti is gyilkosok vagytok, és én is. Szerintem ezért hozott össze bennünket a sors.

– Szerintem meg tömeggyilkosnak lenni nem egyenlő azzal, ha valaki véletlenül leszúr valakit részegen – mondja Jen.

– Én nem szúrtam le senkit részegen, mert életemben nem voltam részeg, a katolikus vallás tiltja a túlzott alkoholfogyasztást. Vagy ha konkrétan nem is tiltja, nem nézi jó szemmel. Engem ebben a szemléletben neveltek.

– Meg abban, hogy lemészárolj száz ártatlan embert, akiket a nagyhatalmak jelöltek ki számodra ellenségnek – mondja Joe.

– A bűneinknek így nincs mérőedénye, ezt nem lehet mérlegen kimutatni. Ti is ide vagytok száműzve, én is. Én hazafelé tartok egy olyan hazába, amiről nem tudom, hogyan fogad majd. Ti visszafelé tartotok a börtöncellátokba.

– Hé, ezt eddig nem állítottad ilyen határozottan, mit tudsz te még erről? – kérdi Jen.

– Most mondjam, hogy én is mindent tudok rólatok? Nem akartam ezzel kezdeni, mert féltem, hogy kimenekültök az épületből, és ráléptek egy aknára. Én tudom, hol vannak itt a környéken aknamezők.

– Te egy tök normális faszinak tűnsz, mondd már el nekünk, mi megy itt a háttérben – szólal meg Joe.

– Mi az, hogy valaki tök? Ezt nem értem.

– Semmi, így szoktuk mondani, nem jelent rosszat, nyugi – mondja a katonának Jen.

– Nyugi? Miféle szavakat használtok. Nem féltek, hogy ennyi ostoba fecsegésért is felelni fogtok egyszer Isten színe előtt?

– A faszt – válaszolja szűkszavúan Jen.

– Neked amúgy mi a neved? – kérdi a katonától Joe.

– Johann Hamerli.

– De ez német név?

– Ezt írták az első osztályú Vaskeresztet adományozó papíromra, amúgy Hamerli Jánosnak hívnak. De nem ezt szoktam mondani, ha kérdik, a Johann Hamerli olyan katonásan, szigorúbban hangzik, ezt használom inkább.

– És most? Kezdődik a szokásos fejmosás, hogy itt van két szarházi gyilkos, aki a legnagyobb geci az egész földkerekségen? És ezt egy olyantól kapjuk, aki lemészárolt egy kisebb falut? Elég sokszor meghallgattuk már, és kurvára unjuk – mondja Joe.

– Ha nem káromkodtok, egy rossz szót nem szólok hozzátok.

– Ja, csak okítasz, meg magasztos hegyibeszédeket tartasz arról, hogy százhúsz embert legéppuskázni egyenlő azzal, ha véletlenül beleszalad a késed egy dagadt öregasszony seggébe. Igaz, Joe? Meg hogy te katolikus katona vagy, és Isten veled van.

– A segg is káromkodás, kérlek, fiúk, mellőzzétek a jelenlétemben az ilyen szavakat!

– Nem lehetne, hogy egyszerűen kisétálsz ebből a barakkból, és békén hagysz bennünket? – kérdi Joe.

– Nem.

– De ez mi? Mi ez az egész, amiben részünk van már napok óta, te mindent tudsz, segíts nekünk! Mondd el őszintén, ki irányítja ezt a tortúrát, ezt bűnhődést, amit napok vagy talán hetek óta kapunk? Mikor lesz ennek vége? Mit akartok tőlünk? Mit akartok hallani, kik vagytok ti valójában?

– Én itt egyedül vagyok, esetleg arra tudok nektek választ adni, hogy én mit akarok mondani, de azt már nagyjából elmondtam nektek. Bár van még pár gondolatom hozzátok. Ne idegeskedjetek, nem esik bántódásotok, üljetek vissza az ágyra, gyújtsatok rá, és nekem is adjatok egy szálat abból az erősből!

Tudjátok, fiúk, a boldogság életveszélyes, nem szabad kiélvezni, csak tunkolni kell bele, és a háborúnak egyetlen célja van: a béke. És, ha nem harcoltok a saját megtisztulásotokért, örök életetekre mocskosak maradtok. Engem küldtek a barakkba, hogy itt várjalak benneteket, valójában keveset tudok rólatok, még a neveteket sem mondták el. Csak azt tudom, hogy engem ide segíteni küldtek, hogy vigyelek vissza benneteket Magyarországra, jussunk ki együtt ebből a katlanból, ami már nem is katlan, csak egy szétvert visszavonulás. Valaki meg akarja mutatni nektek, hogy a történelem nem egy cellában zajlott le, és nem is pusztán gyilkosságok vitték előre az alakulását. Mi most a XX. század legfontosabb idejét éljük. Magamtól persze ezt nem gondoltam volna, velem is úgy közölték a feljebbvalóim, és ez nem propaganda, ez nem látnoki vízió, ez tény, fiúk. Higgyétek el, hogy sokkal fontosabbak vagytok számomra, mint az ellenséges orosz katonák. Ők nem voltak így megnevezve, kijelölve. Azok a fiatal hazafiak nekem semmit sem jelentettek, de éjjelente mintha felülnének tömegsírjaikban, és látnának engem, ahogyan alszom. Ilyenkor szoktam felriadni.

– Esküszöm, lassan már jobb lenne a régi kis cellánkban ébredni, mint örökké ennyi magasztos faszságot meghallgatni. Tanárok, portások, sofőrök, igazgatók, mind rohadék, most meg itt a mi hős katonánk, egyedül az a Feri bácsi volt jó fazon, kár, hogy kint nem ismertük. De hogy ez most meddig fog tartani, és minek, hát én már komolyan nem értem eztet – mondja Jen.

– Jen, hagyd, hadd mondja. Most már rohadt kíváncsi vagyok, mire fut ki ez az egész – inti le Jent Joe.

– Ki fogunk törni a barakkból. Megyek előre, kövessetek! – mondja a katona, és fegyverét kezébe fogva elindul az ajtó felé, majd egy mozdulattal mindkét szárnyát kitárja.