További esszék, esszékritikák a múltból
Részlet Mohai V. Lajos könyvéből
A füstoszlop szagát érzem, mert az élet telis tele van váratlan meglepetéssel, amikor gyerekként fölvonatoztunk Budára, a Vérmező sarkára, ahol anyai nagybátyám lakott; még 424-es gőzmozdony fujtatott a vagonok elé fogva, fütyült az állomások előtt, és szaporán eregette a füstöt a kék égbe. Nem volt szabad lehúzni az ablakot, kihajolni sem volt szabad, mert égővörös szikrákat hányt maga után a mozdony, és a tüzes kis pontocskák olykor becsaptak a fülkékbe, riadalmat…. Nappal is kis kötőtűként szálldostak a szikrák, aztán hirtelen kihunytak, mintha csak látomások lettek volna.
A Déli pályaudvar itt van kőhajításnyira a közelünkben, „alattunk”, a vágányokon vonatok állnak békésen. A gőzmozdonyokat régen kivonták a forgalomból, kormot és füstöt a bérházak kéményei hánynak telente, ideszáll a szag, ismerős. Az avar égetésének illata van, érzéki varázsa, ott toporog az ember a tűz mellett, jól érzi magát, az élet őszi esendőségén mereng. (Elmúlás, melankólia, novemberi halálok. Anya, Apa, Báty nélkül másképp beszél ez a hónap.)
A fákról a levelek eltűntek. Csak a hideg ég marad. A felelősség.
Szeretem olykor leírni ezt a (köznapi használatban keserű hangzású) szót: tartozás. Én a hála szó párdarabjaként írom le, és csak akkor, ha irodalmi-művészeti dologban „utazom”; például egyszer leírtam már – teljes mellszélességgel – Weöres Sándor századik születésnapjára összeállított szövegmontázs előtt. Mert WS-nek mindnyájan tartozunk, akik magyarul írunk. (Bár a WS-felejtés ideje borul ránk.) Ahogy anyanyelvünk gazdagításáért (és azért, hogy megtanultunk magyarul) Arany Jánosnak és Kosztolányi Dezsőnek, a szavak helyi-értékének kijelölésében pedig Illyés Gyulának. Ehhez talán nem is kellene mit hozzáfűzni, hiszen az evidenciák birodalmába tartozik. (Legalábbis tegnap még oda tartozott.) És hosszú névsort lehetne összeállítani az első magyar nyelvemlék ismeretlen szerzőjétől a mai nagyon is ismertekig. (Biztos sokunknak van ilyen láthatatlan listája, csak nem mindig gondolunk rá.)
Nem tudom, hogy más hogyan van vele, számomra a tartozás és hála érzelmileg hódítást is jelent; azért vagyok hálás valakinek, és azért érzem, hogy tartozom neki valamivel, mert meghódított bennem valamit, és én is elhódítottam belőle/tőle valamit – ami aztán holtomiglan az enyém lesz. Érzések furcsa, kibogozhatatlan szövevénye ez, olyan, mint amikor együtt üldögélünk valakivel, mert az olyan magától értetődő. (Elég sokszor olvastam Weöres Hálaénekét hozzá.)
Odatartozunk valakihez, és legbelül érezzük, bár a világért se mondanánk ki, hogy hálásak lehetünk ezért a vak sorsnak, kimért életünknek. (Weöres kimondta: Ady, Babits, Kosztolányi.)
Kortársak esetében voltaképpen nem is személyes találkozások alkalmai a döntőek, a számszerűségük meg biztosan nem; Istvánnal elvétve találkozunk, barátságunk tartósságát nem ez adja, hanem olyan erények állandó jelenléte, mint az egymás munkái iránti figyelem és bizalom.
Így lennék én Szőke Lacival is, kicsivel följebb a budai hegyoldalon, a Dobsinai utcában. Mert neki még lehet kéziratot küldeni, az évezreden átívelő ósdi szokásainkból nem koptunk ki. Elbeszélésemnek ebben a részben lehet szemérmetlen lennem. Egy alkalommal az újévi üdvözlethez csatolva, és a hiúság kényszernek engedve, Arany-pastiche-okat küldtem. Nem tétovázott a válasszal: Nemcsak az Öregnek tetszene — írta –, tetszik ennek a másik öregnek is, aki már eddig majdnem tíz évvel élte túl a Nagy Mestert – micsoda igazságtalanság. És még mindig kívánsz nekem szerencsés éveket? Köszönöm. Én is kívánok Neked minden jót az Új Évre, külön is: termékeny tollat és méltó pályabért.
Mondanom se kell, hájjal kenegettek.
Szőke Laciról több minden jut az eszembe: Bátyám rövidéletű futballista múltja a kanizsai Dózsa enbé hármas csapatában (tizennyolc évesen debütált), az a híres stoplis cipő, amelyet egy novellámban bemutattam, és amely stoplisnak szélsebesen híre kelt a Rózsa utcában, s jöttek, jöttek hozzánk a szélrózsa minden irányából megcsodálni ezt a varázserejű lábbelit. Jöttek a kivénhedt drukkerek, akik az ifik edzésére is kijártak („ott virágoznak a jövő reménységei”), és lelkes hívei voltak a tartalékbajnokságnak, mert onnan csak egy ugrás a világhír. (Ez még a marseille-i katasztrófa előtti boldog időkben volt.) A fakók a rendes bajnokik előtt játszottak a nagypálya mögötti salakoson, s mire a nagyoknál megtörtént a kezdőrúgás, berekedtek, krákogtak, mintha hideg vízzel öblögették volna a torkukat, hangjuk elillant a pesti vonattal, mert a földes lelátókat csak egy betonból készült rácsos kerítés választotta el a vasúti sínektől. A bátyám stoplis cipője valami földöntúli bizalmat keltett bennük, pedig levetett holmi volt, a figyelem mégis kijárt neki, jöttek hát cipőnézőbe, mert titkon azt remélték, hogy válogatott lábak is kergették Újpesten a labdát vele. Fűzős labda, körömpassz. Raplis vénemberek. Szívszorító. Kitől is hallottam ezt? „Különben én is épp úgy hagytam abba (Szombathelyi Haladás, 22 évesen), mint a bátyád: szívbillentyű-zavar. És én is 8-as voltam”, hallatszott Szőke Laci suttogása a hátam mögül, amikor Borbálával átgyalogoltunk a Dobsinai utcai kerten az ő árnyékos lakjához a nagy Duna mentében, hol a zöld nem elég, hogy harsány, még halastavacskát is rejt, tényleg egy tenyérnyit („tenyér, ha csattan”), és ahol terített asztal várt. Festői hely.
A terített asztal az ember nagy barátja, hátha még éhes is hozzá.
Pontyhalászlé ráckevei módra.
Szőke Laci mesterműve.
Ráckevén Pataki Jóska rácpontyot készített tepsiben, a diófák alatt szolgálták föl Szále Jani udvarán, nyugodjék békében! („—Fűszer és szaft – bólogat szerényen Pataki. – Hidd el öregen, a szalonnán múlik.”)
Minderről, a kertről is meg a Dunáról Hahn-Hahn grófnő pillantásai is eszembe jutnak. Hogyan is volt ez Szőke Laci bátyám? Na, én elmondanám helyetted, mert Gallóval engem is elvittél arra a ráckevei örömkörre, elvégeztetted velünk is a munkát, a helyszíni szemlét, ahogy az Utazóval. Az Utazó kérte? (Lefelé a Dunán. Utazó és Ráckeve. 189-200.)
Az örömkör: Pesta Misiék, Szále Jani „csiperke-istállója”, Kasza Bandiék, strand, fák közötti tisztás, Garai Szepi, Lórév, Zsák Marci halálának a színhelye, Kerekzátony-sziget.
Legendás hely az a Ráckeve, pillogtam rá, űzött pillantás volt-e, nem tudom. Már jócskán tartott a lakoma az árnyékban, és a tányéron felfedeztem az ismerős cirádákat, levelecskéket, megannyi domborművecskét a porcelánon, otthon is hasonló tálból merték a vasárnapi húslevest. Kanalaztuk a halászlét csöndben, teljes erőbedobással, ettük, ettük, ami elénk került. Szőke Laci elégedett lehetett velünk, pedig az ő elégedettségét nehéz volt kivívni. (Hosszú évekig tartottam is tőle, most meg ez a kivételezés!) Mélyen az emlékezetembe véstem, hogy Szőke Laci mutatott be az Utazónak; addig-addig ügyeskedtem, kerestem az alkalmat, amíg egy korai fekete estén találtam rá volt a belvárosban, egy elegáns étterem bejáratánál a Zoltán utcában; könyvbemutató vendége, biztosra mentem. Az ember igyekszik alkalmazkodni, pedig ez fiatalon nem megy könnyen. Szőke Laci bátyám a hogy történtre már nem emlékszik (kiment a fejéből?), ebből is kiviláglik, hogy ez az epizód csak nekem fontos. Akkor a metróállomáson való ólálkodásomra sem emlékszel Szőke Laci? A patvarba!
Mohai V. Lajos: Mindez az életben történik velünk. További esszék és esszékritikák a múltból. Könyvpont Kiadó, 2026
