Minden, ami bármi

|

Lázár Bence András: Kezdődjön ezzel

A könyv szép és izgalmas vízióinak összeérése a beteljesülésre képtelen szerelemről és az emiatt érezhető örökös bűnhődésről, megválthatatlanságról főleg költészettechnikai hanyagságok miatt marad puszta lehetőség.

2447319_5

„ahogy bőröd, nyálkahártyáid puszta / egyszerűségükben állnak ott, tükröd előtt”

Lázár Bence András új verseskötetének címe (Kezdődjön ezzel) predesztinálja az olvasót, hogy a könyvet egyfajta újrakezdésként értelmezze. S ha hajlandó ezt az ajánlatot elfogadva nekiállni az olvasásnak, joggal várhat a költőtől valamiféle új hangot, megújulást, legalábbis eddigi költői működéséhez képest.
Az újrakezdés gesztusa megnyilvánul Lázár Bence András új kötetének versnyelvében is, mely korábbi megszólalásmódjaihoz képest sokszor inkább klasszicizáló, patetikus („A várakozás végső mezőiben élek, / a percek lassú sipoly-járataiban” – 11.; „Eljött egy régen várt ősi bál. / Láttam a születést és láttam a halált.” – 15.). A szöveg ezen árnyalatai illeszkednek a versek tematikájához, melyek leginkább az általános ismétlődésről beszélnek. Az újra meg újra megbűnhődésről, valamiféle messiással, istennel kapcsolatos kontextusban, mindezt főként a párkapcsolatokra vonatkoztatva: „de az isten meg miegymások / a szomorú boldogságok” (63.); „na jó, ha apáca vagy bármi más / mondjuk szülsz egy messiást / tán a bűneidet / elfelejtheti, elfelejthetem” (50.). De vannak pusztán dalszerűen ismétlődő sorok, melyek kapcsán Karinthy remek Ady-paródiája juthat eszünkbe: „Hát maga megbolondult / hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?” vö. „Vesd le ruhád, / vetkőzz már, / szól a harang, / szól a harang, / halottak napja van, / halottak napja van” (53.). E fenti példák szerint a versbeszélő már megállapodna és megöregedne valakivel, de ez a valaki nem osztozik a szándékban, amiért viszont bizonyosan meg fog bűnhődni – sugallja a lírai én („Elmondanám a nőnek, aki akkorra leszel, / jó pár év múlva, hogy bizony lehettem volna / én is az, igen én is” – 18.)

Ennél pontosabb benyomást nem kelt a kötet egésze, főleg azért, mert egyes versei sem rendelkeznek önmagukban pontosan körvonalazott állításokkal, a versek mintha valamiféle légüres térben lebegnének, inkább hangulatokat, valamilyen általánosabb világfájdalmat rögzítenének, mintsem hogy szólnának valamiről – bármiről. Ez nemcsak a tétjüket veszi el, de egyszersmind kvázi „mondandójuk” lényegességét, fontosságát is aláássa, nem egyszer teljesen el is lehetetleníti. Olyanok, mintha a szimbólumaikként felhasználandó szavakat bedobálnánk egy kalapba: néni, öreg, este, csend, messiás, isten, te, füst, fény stb. – majd ezeket költői képekbe szövegeznénk, és eszerint építkeznénk. Így aztán ember legyen a talpán, aki a kötetet olvasva bármi igazán plasztikusat, körülírhatót, megfoghatót talál benne.

A helyszínek is sokszor inkább díszletjellegűek, csupán az említés szintjén vannak jelen („Tudod, hogy egy fényes lakásban / történnek csak az igazi tragédiák.” – 23.), máskor pusztán szimbolikusak („De el vagy, el vagyunk rejtve / örök tájak, dombok, hegyek mögé.” – 51.). A versbeszélő és megszólítottja (általában egy nő) jellegtelenek maradnak, skiccszerűek („meggyfa szagodban ázik, ázik / minden, ami én, ami te, ami bármi” – 39.). A szövegekben leírt történések vagy olyannyira elemeltek a valóság talajától, hogy megfoghatatlanságuk, szimbolikus mivoltuk inkább hat lózungként, afféle jól csengő, de üres lila ködként, vagy, ha mutatnak is valami látszólagos kapcsolatot a, hívjuk így, jobb híján: „valós élettel”, akkor is gyakran inkább, mintha annak csak paneleit használnák (jó eséllyel „a hitelesség” kedvéért), leginkább díszletszerűen („és ebben a képben most legyél te / a kedves ismerős, aki kiönti a forró kávét, / a nő, akit a kocsi fényes mosdójában, (…) a néni pokróccal a hátán, aki az életről beszél,” – 18.).

E vonásoknak köszönhetően egyfajta lebegés jellemzi a versek java részét, de a rendszeresen visszatérő, fent említett szimbólumok már önmagukban is igen súlyos (kellő pontossággal ugyan nem ábrázolt) gondolatokat vetnek fel, nevezetesen, hogy a lírai én életét is kvázi messiásként „megváltó” kedves talán sosem jön el, vagy, ha el is jön, közös életük, melyben egyszer majd szomorú öregekként élnek, mégsem hat megváltásként. („Az öreg dolgozni megy, este érkezik. (…) ez tej, zacskóban, tiszta és fehér, (…) nézd csak, ők úgy hívják: élet.” – 20-21.) Tehát a szerző egyfajta örökös, általános, emberi szenvedéstörténetet, megváltatlanságot, de a megváltásra való elemi igényt igyekszik megverselni.
Ezt a témát önmagában is izgalmasnak mondhatjuk. Azonban a kötetben ingadozó intenzitással, főleg apró mozaikokból, hosszú versek töredékrészeiből, majd hirtelen nagy tablókba zsúfolva vázoltatik fel az olvasónak, hiszen mindhárom ciklus elején messziről indulunk, majd lassan jutunk közelebb a fent említett szimbólumok együttjátszásához, seregszemléjéhez (Születésnapodra, Óda, Kaddis, Gondos élet). Ezeken a pontokon világlik ki a lebegtetett versekből az egymás közötti kapcsolat, és a szándék, hogy a kötet egészével komoly, súlyos tartalmat kívánt létrehozni a szerző. Mégis hiányérzetünk marad, bár bele tudjuk olvasni a fent említett értelmezést a szövegbe, s az hagyományossága mellett is mai, releváns lehetne, ha a költői megvalósítás mikéntje nem hagyna annyi kívánnivalót maga után.

Költői és biblikus hagyományok is a szerkezetbe kerültek, jelöletlen idézeteket találunk, melyekre a kötet végén hívja fel a figyelmet a szerző. Ám a feltüntetett idézett szerzők és művek (T. S. Eliot, Fernando Pessoa, Újszövetség) korántsem fedik le az áthallásokat, amelyek a feltüntetettség hiányban (szemben az iménti források felsorolásával), talán önkéntelenül szólalnak meg a versekben. Egyértelműen látszik József Attila valamint Radnóti Miklós (Az áhítat zsoltárai) hatása, melyre címszerű utalásokat is találunk (mellékdal, Óda, Huszonharmadik zsoltár stb.). Ezeken kívül a verseket olvasva gyakran botlunk utánérzésekbe. A szerző olykor (valószínűleg nem is szándékosan) kiragad híres, jól felismerhető versekből mondatszerkezeteket, jól sikerült momentumokat, amelyeket mintegy újraversel, építkezik belőlük, ám anélkül, hogy igazi kapcsolat lépne fel az eredeti szöveg és Lázár Bence András versei között, s ha a költő el is távolítja e részleteket eredeti formájuktól, ahhoz nem eléggé, hogy ne ismerjünk rájuk. Sokszor nem is válnak szerves részeivé az adott versnek, pusztán a szerző által random módon átvett költői technikáknak tűnnek.

Ilyen módon kerülnek a művekbe szándéktalan, vagy rejtett utalások például Zelk Zoltán Én téged tudlak című versére: „Tudom félő, lágy harapásod, / s bőröd alatt az eret, izmot” vö. „nem tudom a hajlatok végére fakadt / mosolyokat, nem tudom a bőr alatt / valóban mi zajlik” (10.). De Erdős Virágra hajazó részlet is: „Azt mondták, majd mi őrizzük az elsőt is, meg az utolsót, a szülést, a koporsót” (14.) vö. Ezt is el, valamint ugyanebben a versben Kosztolányi Hajnali részegsége: „Eljött egy régen várt ősi bál.”. Megidéződik Weöres Sándor Körséta című mozgásos, ismétléseken alapuló impresszionista benyomást keltő remekműve: „itt és most közel a forrás távolabb / a tölgyfa és az oszlop, kering az éden” vö. „A híd a köd fölött / a part a köd mögött / nézd csak, egy kisgyerek” (33.) Petri Csak egy személy című verse több ízben is átszűrődik Lázár Bence András mondatain: „hogy lehetnék neked én is az, / aki ott áll, és igazán az marad, aki / volt és egyszer csak van” (38.). A felsorolást talán még folytathatnánk is, még egyszer hangsúlyozva, hogy nem önmagukban az intertextusok rejtett vagy önkéntelen beépítését reklamálva, hanem azt hiányolva, hogy a megidézett művek szerves, termékeny részévé váljanak az új szövegnek.

A versek javarésze szabadvers, a hullámzó, ismétlődéses szerkezet a kötet egészén túl az egyes opusokban is megjelenik. Lázár Bence András igen bátran, és sokszor ismétli meg saját verssorait, versszakait, metaforáit (l. Nocturne, Csak úgy egyszer csak, Libera), ezzel ugyancsak az újra- meg újrakezdést, az életesemények örökös ismétlődését hangsúlyozza. Így az egyes versek és a kötetszerkezet egységbe lépnek, ennek ellenére az ismétlések halmozása inkább kárára válik a könyvnek. Legtöbbször ugyanis e versek egyhelyben toporognak, mivel nem lényeges, tartalmas sorok ismétlődnek, s újabb leírásuktól nem bővül a jelentésük, és épp ahogy a metaforikus háló elemei, e sorok sem gazdagodnak többletjelentéssel, légüres térben maradnak (l. „A kálvinisták templománál” sort az Árva péntek című versben, vagy a „Vannak napok (…) Igen, még vannak napok” mondatot a Vannak napok címűben).

Egyfajta modern dalszerűséget is felfedezhetünk sok szöveg esetében, ahol szintén uralkodnak a dalszerű ismétlések (l. Nóta, Feltét stb.). Ezek a halmozottan rímelő, gyakran belső rímes versek érdekes színfoltot képeznek a szabadversek közé ékelve. Viszont ezekkel kapcsolatban is meg kell említenünk, hogy sokszor a belső rímek mellett is ritmustalanok, meg-megdöccennek, valamint maguk a rímek is olykor lelkes amatőrökét megszégyenítő szakmai hanyagságot mutatnak pl.: vízben áll – ami fáj; a gépnél – a végén; ősi bál – a halál; Ez szövetség – kitisztult az ég (14-15.). Egy másik szakmai hiba a mondatszerkezetek gyakori kényszeres kihagyásossá tétele, túltördelése, vagy agrammatizálása, sok esetben úgy érezzük, hogy a szerző erőltetetten tesz „költőivé” sorokat, melyek így jelentésüket vesztik, olykor az előző mondathoz is oda nem illő kötőszóval kapcsolódnak: „Hogy ebből kimászni és újra tudni. Mindent.” (14.); „mindent addig, / hogy mint egy fényes nap után” (10.) Többször kép- és egyéb zavarokba botlunk: „ahogy bőröd, nyálkahártyáid puszta / egyszerűségükben állnak ott, tükröd előtt”; „és kezem – üres férfikéz – / csípőd átkarolja, öled körbeöleli” (8-9.) „Egyszer ebben kell igazán rossznak/ lenni, hogy látom az arcod.” (16.) – hogy akkor már a többször előforduló öl és emlő szavak avíttas, eufemisztikus voltát föl se emlegessük.

Lázár Bence András új kötete klasszicizáló fogalmazásmódja, patetizmustól sem visszariadó stílusa ellenére, azzal a szándékkal, hogy bármiről is szóljon egy-egy verse, a megszólítottja nagyrészt egy arctalan kedves, a legfiatalosabb trendhez is kapcsolódik, tömegével halljuk, olvassuk ezeket az E/2-ben fogalmazott szövegeket. Bár már a szerző előző kötetében (Rendszeres bonctan) is nagy számban jelen voltak, de jobb arányban fordultak elő ismétlések. Viszont megőrződött a testpoétika fontossága, itt is vannak naturális testleírásokat alkalmazó részletek, arra építő metaforák („Mert kivágtak a testből. / Kivágtak, mint egy tumort, cisztát.” – 12.), azonban mintha ezek alkalmi használata sem lenne a kötet elhagyhatatlan, szerves része. Az egyes versek azokon a pontokon a legérdekesebbek, ahol abszolút „naivan” szólnak, mindenfajta pátosztól mentesen: „Ablakodat figyeltem, semmi mozgás, / semmi élet, köldöködből fogaimmal a fémet / kitépném, ha kéred” (40.); „azt hiszem, lényegtelen lesz az egész” (41.); „meg a többi / mindegy most már / csak egyszerűen jöjjél hozzám” (43.); „Lényegében, ha van célunk is, / ha egyáltalán volt valaha, / az idő tisztes kitöltése csak” (70.)

A könyv szép és izgalmas alkalmi felvetéseinek, vízióinak összeérése a beteljesülésre képtelen szerelemről és emiatt érezhető valamiféle örökös bűnhődésről, tehát megválthatatlanságról főleg költészettechnikai hanyagságok miatt marad puszta lehetőség. A túl sok céltalannak érződő ismétlés, a nagy költőelődökkel mutatott, szándéktalannak látszó hasonlóság, és eszközeik, mondataik reflektálatlan koptatása, valamint az indokolatlan patetikusság, a mondatszerkezetek sutasága túlzottan elnehezítik az egyes verseket. A kötet legemlékezetesebb részei éppen azok, melyek mentesültek ezektől az elemektől.

Lázár Bence András: Kezdődjön ezzel. PRAE, 2015, 81 oldal, 2500 Ft

lázár_bence_andrás

Lázár Bence András

CÍMKÉK: