Milbacher Róbert: Legendahántás
Milbacher csonka szövegekként tekintett a számos fejezet alapanyagául szolgáló szórakoztató Facebook-posztokra, amelyeket elég kibővíteni ahhoz, hogy egy könyv lapjain is képesek legyenek a kívánt hatás elérésére.
Könnyen skizofrén helyzetben találhatja magát az, aki 2021-ben az irodalomtörténetet népszerűsítő könyvet kíván írni. Napjainkban a témával foglalkozó művek rendszerint két, egymással csak nehezen összebékíthető elvárásnak igyekeznek megfelelni. A szerzőknek ugyanis arra kell törekedniük, hogy olyan szövegeket hozzanak létre, amelyek széles olvasótábor elérésére képesek, mégsem válnak szegényessé, bulvárba hajlóvá. Időről időre történnek kísérletek, amelyek során a vállalkozó szellemű irodalomtörténészek a fent említett két komponens vegyítésének helyes arányát kutatják. Ilyen közelmúltbeli próbálkozások voltak Nényei Pál Az irodalom visszavág trilógiájának kötetei vagy Háy János Kik vagytok ti? című műve és ilyen kísérletnek tekinthető Milbacher Róbert Legendahántás – 50+1 tévhit a magyar irodalomban című könyve is.
A Legendahántás tudatosan felépített mű benyomását kelti, a könyv előszavának végén tiszta, érthető vállalás olvasható: „Vagy, ahogy Móricz Zsigmond fogalmazott az Arany-értés frissítése kapcsán az 1930-as években: az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi panteon ablakait, hogy fénnyel és friss levegővel árassza el annak minden rejtett zugát.”
Milbacher Róbert tehát közérthető, szórakoztató és ugyanakkor informatív szövegek létrehozását tűzte ki céljául, hogy így billentse ki helyéről a magyar olvasók holtponton megállapodni látszó irodalomfelfogását.
Fontos leszögezni, hogy a kötet alcíme (50+1 tévhit a magyar irodalomban) – szerencsére – csalókának bizonyul, mert bár Milbacher könyvében számos népszerű, de (részben) hamis nézettel leszámol, a fejezetek többségében mégis inkább olyan mozzanatokat mutat be a 19. század magyar irodalmának történetéből, amelyek a nagyközönség számára teljesen ismeretlenek, így ezekkel az epizódokkal kapcsolatban legendák sem születhettek.
A Legendahántás egyik legfontosabb erényének azt tartom, hogy Milbacher előszeretettel idéz a 19. századi írók, költők leveleiből, majd az idézetekhez fűzött magyarázatából kiindulva fejti ki nézeteit az adott témával kapcsolatban. A forrásoknak ez a fajta felhasználása teremt lehetőséget arra, hogy a szerző párbeszédbe hozza a levelekben használt irodalmi nyelvet az általa megszólaltatott társalkodva tanító hanggal.
Ahogy arról a szerző a mű előszavában is beszámol, a fejezetek címeit adó kérdések köré rendeződő szövegek jelentős része Facebook-bejegyzésként született és eredetileg kiegészítő tananyagként szolgált. Milbacher ezt a további fejezetekkel kibővített anyagot tette meg a könyv törzsszövegének. A kötet összeállítása során a törzsszövegekhez mellékletek feltűnően gazdag anyagát csatolták: az igényesen összeválogatott képek mellett gyakran több oldalt is kitöltő szövegmutatványok szerepelnek a Legendahántásban. Az utóbbiak, bár sokszor nem a fejezetek végén kapnak helyet, hanem a törzsszöveg részei közé ékelődnek be, mégsem szakítják meg azt, sőt, további információkkal szolgálhatnak a szemfüles olvasók számára.
A szövegmutatványokhoz hasonlóan szinkronban vannak a törzsszöveggel a lapszéli margón sorakozó „Tudta, hogy”-ok is. Mégis, több esetben indokolatlannak tűnik az interneten nagy népszerűségnek örvendő „információbombák” felhasználása a nyomtatott médiumok világában, hiszen magát a törzsszöveget (amelyet a lapszéli jegyzetek sora fogyaszthatóbbá és gazdagabbá tenni hivatott) is játékos kiszólások és olvasmányos stílus jellemzi.
Milbacher Róbert Fotó: Magvető Könyvkiadó
Milbacher a főszereplők alapján három nagyobb egységre bontható könyv első tizenegy fejezetében Kármán József, Kölcsey, Vörösmarty és Berzsenyi műveit teszi meg vizsgálódása tárgyának. Ennek a heterogén egységnek különösen erős írása a mű nyolcadik fejezete (Lehet-e a félszeműség nemzeti kincs?), Milbacher Róbert gondolatkísérletből született nyomozása, amelynek során egy, a Szózat első verziójának kéziratában rejtőző, Kölcsey felé tett gesztust derít fel a szerző. A következő, Vörösmarty Előszójával foglalkozó szövegben (Mi elé írta Vörösmarty az Előszót?) pedig a vers rendeltetésével és keletkezésének idejével kapcsolatos problémák kerülnek bemutatásra, egyaránt építve a költő műveire és életrajzára.
Az első szövegcsoporthoz tartozó fejezetekben Milbacher a Szózat és a Himnusz vizsgálatára is vállalkozik, így kutatása során kénytelen nemzeti szimbólumokhoz nyúlni. A szerző azonban nem érinthetetlen, szent tehénné avatott szövegként tekint e kettőre, hanem a tizenkilencedik századi magyar irodalom leginkább velünk élő alkotásaiként kezeli őket és új, termékeny olvasatokat kapcsol hozzájuk.
Az első fejezetektől látványosan különböznek a második szövegcsoport Petőfi Sándorral foglalkozó írásai, amelyeknek egy része a százhetven éves irodalmi pletykák és fun factek olvasmányos feldolgozására korlátozódik. Ilyen szöveg például a könyv tizenkettedik fejezete, amelyben Milbacher arról tudósít, hogyan próbálta Petőfi, Jókai erőskezű édesanyjával szövetkezve megakadályozni író barátját abban, hogy feleségül vegye a nála nyolc évvel idősebb Laborfalvi Rózát. Ezekben az esetekben a szerző, bár igényes munkával színezi ki az új, legendáktól megszabadított Petőfi képét, mégis csak halvány körvonalakkal rajzolja meg a legismertebb magyar költő alakját, így annak kontúrjai elmosódottá válnak.
Mert, bár kétségkívül történnek kísérletek a körvonalak felvázolására, ezek a kísérletek jobbára túltárgyalt, többletjelentéssel már hosszú ideje nem bíró kérdésekként (Mennyire volt magyar Petőfi, Hol is született Petőfi, Elmondta-e Petőfi a Nemzeti dalt a Nemzeti Múzeum lépcsőjén?) bukkannak fel a Petőfinek szentelt fejezetek között. E kérdések megválaszolásával azonban Milbacher nemcsak a Legendahántás előszavában ismertetett szerzői szándéknak látszik ellentmondani, de olyan felesleges körök lefutására is önként vállalkozik, amelyek a kötet elején megszerzett lendület elvesztegetésén kívül jóformán semmire sem alkalmasak.
Persze a Petőfi-egység fejezetei között is szép számmal akadnak erős szövegek, amelyek újra az első egységben tapasztalt élményeket nyújtják az olvasóknak. A Vörösmartyba belekötő Petőfiről beszámoló írás lapjain Milbacher (Ki tépte le a babért Vörösmarty homlokáról, és legfőképpen: miért?) nemcsak arról tájékoztatja az olvasót, hogy költőink már a tizenkilencedik században is előszeretettel vitatkoztak a politikáról, de a korszak irodalmi közéletéből is felvillant néhány epizódot, a Legendahántás tizennyolcadik fejezetében pedig egy Petőfihez köthető 170 éves plágiumvád ügyében is igazságot tesz a szerző. Milbacher nem mulasztja el azt sem, hogy beszámoljon arról, hogyan született Petőfi és Arany barátságának legendája, és mennyire volt felhőtlen kettejük viszonya a valóságban, igaz, az egymást kiegészítő költőpáros témája csak említés szintjén bukkan fel.
Szembetűnő az is, hogy míg Petőfiről a szerző elsősorban életrajzi elemek felhasználásával készít hevenyészett vázlatot, addig Arany lélekrajzát Milbacher többnyire a költő műveinek tükrében igyekszik felderíteni. Valószínűleg ennek is köszönhető, hogy a Legendahántás harmadik, Arany Jánoshoz kapcsolódó írásokból álló egységében szinte kizárólag színvonalas írások találhatóak, bár egy kakukktojás ezek között is akad: a könyv harminckilencedik fejezete (Voltak-e Aranynak nőügyei?) – Jókai házasságának fent említett történetéhez hasonlóan – inkább egy szirupos irodalmi szerelmeskönyv lapjaira kívánkozik.
Milbacher Róbert azonban alapos Arany-ismerő: Arany János és az emlékezet balzsama címmel 2009-ben megjelentetett monográfiájában azt vizsgálta, hogy mikor és hogyan alakult ki a költő köztudatban élő képe, a tavalyi év nyarán kiadott Arany-metszés című kötetében pedig a költő jól ismert műveinek rendhagyó olvasataiból kínál egy csokorra valót az olvasóknak.
Ilyesféle Arany-(újra)értelmezéssel foglalkozik a Legendahántás Mit mos Ágnes asszony? című fejezete és hasonlóan színvonalas írásnak bizonyul a Kit is öl a bú? című szöveg is. Ebben a fejezetben tör elő legerősebben Milbacherből pedáns irodalomtörténész énje, hogy a Szondi két apródját felhasználva módszeresen elmagyarázza, milyen közös elemeket hordoz Arany balladája Szondi György történetének más, 19. századi szerzőktől származó feldolgozásaival.
Az első tizenegy fejezet és az Arany János műveivel foglalkozó írások azt bizonyítják, hogy Milbacher szórakoztató stílusa és a jól megválasztott témák ügyes adagolása olvasmányos és tartalmas szövegek létrejöttét eredményezi, a könyv egyes pontjain azonban érvényesül Arany és kiváltképpen Petőfi életrajzának tömegvonzása, így a fókusz a kelleténél többször kerül át a művekről a szerzőkre. Az így született írásokhoz a könyv szerkesztésének során olyan marketingszagú megoldások is társultak, amelyekre nehéz nem egyfajta megfelelési kényszer jeleiként tekinteni. Ezek a jelek pedig arra mutatnak, hogy a Legendahántás esetében komoly jelentéssel bír „a kevesebb néha több” megkopott bölcsessége.
Azt hiszem, Milbacher csonka szövegekként tekintett a számos fejezet alapanyagául szolgáló szórakoztató Facebook-posztokra, amelyeket elég kibővíteni ahhoz, hogy egy könyv lapjain is képesek legyenek a kívánt hatás elérésére. Meglátásom szerint azonban a szövegek átemelése a nyomtatott médiumok világába nem a posztok kiegészítését, sokkal inkább azoknak teljes átformálását teszi kívánatossá.
Milbacher Róbert könyvében tehát számos erős, ötletes megoldásokban gazdag írás található (ezek egy szigorúbban összeállított kötet remek anyagául szolgálhatnának), ugyanakkor számomra kérdéses, hogy szerencsés ötlet volt-e kiemelni a Legendahántás gyengébb fejezeteit az újmédia teréből és más, értékes szövegekkel együtt a Magvető Kiadó puhatáblái közé csomagolva megjelentetni.
Milbacher Róbert: Legendahántás. 50+1 tévhit a magyar irodalomban, Magvető Könyvkiadó, 2021, 336 oldal, 4999 Ft
