Pofonütjük a közízlést?

|

Michel Houellebecq: Szerotonin

Regény/olvasás/ideológia (Botrány, recepció, kánon)

A botrányírói szerep csapdahelyzet: a közönség, ha egyszer megszokta, onnantól várja, sőt követeli a minél durvább provokációt. A kommersz kritika lelkesen dicséri a szerző bátorságát (egy más része – ha még egyáltalán létezik ilyen – hangosan felháborodik), s a műértelmezés hamar lezuhan a szenzációra éhes bulvárlapok színvonalára. Michel Houellebecq a szó legszorosabb értelmében sikerszerző. Műveit egyszerre ismeri el az akadémikus közeg (a Goncourt-díj birtokosa, 2018-ban a Spengler-díjat vehette át) és a kommersz kritika, miközben kereskedelmi sikeréről a bulvárlapok is gondoskodnak (természetesen nem a műbírálat, hanem a hírverés eszközeivel). Életművének legjobb darabja, mely szenzációhajhász körítés nélkül is megállja a helyét, a 2010-es A térkép és a táj. Ezt követte hatalmas érdeklődést kiváltó, ám jóval gyengébb regénye, az Európa iszlamizációjának lehetőségét megpendítő Behódolás, mely kontinensszerte hatalmas vitákat váltott ki. A Behódolás sikere kevéssé magyarázható a mű esztétikai értékei felől (szerkezeti és poétikai szinten épp hozza a kötelező minimumot), leginkább a témaválasztásnak köszönhető, s az akkoriban kibontakozó politikai konfliktusok szerepe sem elhanyagolható benne.

Hasonló a helyzet legutóbbi, Szerotonin című regényével is. A téma ezúttal a francia mezőgazdaság lassú halódása, egy kiégett agronómus-hivatalnok nézőpontjából. A regény főszereplője és elbeszélője, Florent-Claude Labrouste egy középkorú, súlyos depresszióban szenvedő bürokrata, aki egy új antidepresszáns hatására elveszíti libidóját, s ezzel élete is értelmetlenné válik. Labrouste munkája abból áll, hogy jelentéseket ír a mezőgazdasági minisztérium számára, arról, hogyan lehetne megmenteni a francia kistermelőket. A szabad kereskedelem eltökélt hívei természetesen sosem hallgatják meg. Mindentől megcsömörülten szabályosan elmenekül munkája és japán élettársa elől (akinek szereplésével, mintegy mellesleg, talál egy állatszex-videót). Egy szállodában húzza meg magát, feléli családi örökségét. Némi kószálás után felkeresi régi barátját, a földbirtokos családból származó Aymeric d’Harcourt-Olonde-ot, aki – vele ellentétben – örökségét nem elherdálni, hanem felvirágoztatni próbálja, míg rá nem megy az egész élete, s a kedvezőtlen piaci körülmények a tönk szélére nem sodorják. A tehetséges, nagy reményekkel indult Aymeric mostanra már csak egy magányos alkoholista, a düledező birtok közepén. Mialatt nála vendégeskedik, Labrouste egy gyanús német férfival találkozik, unalmában nyomozni kezd utána, míg fel nem fedezi, hogy az illető pedofil. Aymeric sorstársaival tüntetést szervez, fegyveres konfliktusba keveredik a rendőrökkel, s a feszültség eszkalációjakor öngyilkosságot követ el. Labrouste továbbutazik, felidézi egykori szerelmeinek emlékét, végül a gyógyszertől leépülve, a világ elől visszavonultan készül a halálra.

A regény körüli érdeklődést ezúttal is elsősorban társadalmi-politikai kérdések mozgatják. A fülszöveg jó előre belengeti, hogy „a francia irodalom fenegyereke ezúttal az Európai Uniót veszi célkeresztbe, mely Labrouste szerint megfojtja a francia mezőgazdaságot”. A magyar nyelvű recepció egy része a Houellebecq-értelmezés szokásos közhelyeit fogalmazza újra, ám a regény sikeresen kiprovokált néhány valóban izgalmas, gondolatébresztő olvasatot is, például Selyem Zsuzsa (Élet és Irodalom), Szűcs Teri (Revizor) és Szabó Csanád (Dunszt) értelmezéseit.

A narráció skizoid tere (regényszerkezet)

Labrouste nem túl emlékezetes karakter: „[…] soha nem voltam az, akit erős személyiségnek szokás tartani, nem tartozom azok közé, akik kitörölhetetlen nyomot hagynak a történelemben, vagy a kortársaik emlékezetében” (295.). Nagyobb baj ennél, ha az olvasó emlékezetében sem. Karaktere szinte üres: az elbeszélés puszta médiuma. Labrouste „tipikus Houellebecq-hős” (a megfogalmazás az Egy sziget lehetősége fülszövegéből származik), kiégett, középkorú, jómódú férfi, aki széles műveltsége ellenére látens nő- és fajgyűlölő, depressziója mellett mizantrópiában szenved, s ha valamely társadalmi csoporttal szemben véletlenül nem nyilatkozik előítélesen, az csak feledékenységből lehet. A tipikus Houellebecq-hős tipikus Houellebecq-kalandokon megy keresztül. Tönkrement szerelmek és mindenféle szexuális bonyodalmak után szembesül az emberi lét brutalitásával, hogy aztán, mindenből végérvényesen kiábrándulva, egy olyan belátáshoz jusson, melyet valójában mindvégig tudott (s vele az olvasó is): hogy a nyugati világ, sőt az egész emberiség a hanyatlás útjára lépett, nem lehet és nem is érdemes megmenteni.

Ha a Behódolás főszereplője a kényelemszerető francia polgár karikatúrája volt, a Szerotonin, Labrouste elfásult-dekadens alakjában, a nyugati ember karikatúráját próbálja megrajzolni. „Franciaország, és talán egész Nyugat-Európa egyre jobban visszaesett az orális fázisba…” (329.) – mondja a narrátor, aki nem sokkal ezután saját falánksági rohamáról számol be. Később „a nyugati libidó eltűnéséről” elmélkedik – miután saját libidója megszűnését mesélte el. Houellebecq nagy mesterségbeli tudással, az iróniát és feszültséget gondosan adagolva építi föl regényeit, ezúttal mégis a szerkezet szintjén jelentkezik a legtöbb, feloldatlanul maradó ellentmondás. Houellebecq stílusát egy különös belső feszültség jellemzi. Miközben szinte elviselhetetlenül hideg, szenvtelen írásmódot alkalmaz, ezt az első személyű elbeszélés eszközével ellensúlyozza, mely alkalmat ad rá, hogy az impassibilité mellé némi személyességet csempésszen vissza a szövegbe. A Szerotonin esetében azonban éppen az okozza a legnagyobb feszültséget, hogy a főszereplő és az elbeszélő (elvileg) ugyanaz a személy. Miközben Labrouste viselkedésével a nyugati ember konformizmusát és konzumidiotizmusát hivatott karikírozni, elbeszélőként ugyanő mond dörgedelmes, gyakran éleselméjű bírálatot e jelenségek fölött. A szereplői és elbeszélői tudat kettéválása, a reflexív szintek eltávolodása skizoid helyzetet teremt.

A regény nagy gyengesége a cselekményszerkezet szétesése. Labrouste életének epizódjai csak időben követik egymást, ok-okozati szinten alig következik egyik a másikból, olykor felcserélhetők is lehetnének. A bestialitással és pedofíliával való találkozás epizódjai nyilvánvalóan csak a sokkhatás kedvéért kerültek be. Houellebecq modern rémmesét ír, ehhez modern szörnyetegek kellenek. Hiába vannak ezek a részletek jól megírva, mindez nem segít azon, hogy a cselekmény kibontakozásához nem tesznek hozzá semmit, hiányuk sem okozna törést a szerkezetben. Mert attól, hogy minden epizód ugyanazzal a szereplővel történt, még korántsem állnak össze egységes, összefüggő cselekménnyé.

Aymeric és Labrouste története párhuzamosan fut, a két karakter párbeszédet folytat, még sincsenek hatással egymás sorsára. Labrouste pusztán tanúja az eseményeknek. Aymeric anakronisztikus-arisztokratikus attitűdje, megszállottsága, hite még romlásában is méltóságot kölcsönöz számára, míg Labrouste hiába éli meg a maga szerényen hedonista életmódjának minden örömét, gyengesége és nihilizmusa megfosztja őt az autentikus lét lehetőségétől. Alakjuk kontrasztja segítségével Houellebecq a termelői és fogyasztói oldal igényeinek, szükségleteinek inkompatibilitását mint társadalmi tragédiát állítja elénk. Az egyik oldalon a szükségletek kielégülése újabb és újabb szükségleteket állít elő, a létfenntartás és luxus között elmosódik a különbség, Aymeric térfelén viszont a legalapvetőbb, létfenntartási szükségletek is alig teljesülnek. A regény egy olyan aszimmetrikus gazdasági szerkezetet mutat meg, melyben a fogyasztói luxus a tőke körforgása számára egyenesen a létfenntartást jelenti, míg az Aymerichez hasonló gazdák létfenntartása a tőke szempontjából luxusnak minősül – pusztulniuk kell tehát. A tönkrement gazdák golyót röpíthetnek a fejükbe: „A tejtermelő ágazatban valamivel több, mint hatvanezer gazda van; véleményem szerint tizenöt év múlva már csak húszezer marad. Röviden, ami most Franciaországban a mezőgazdasággal történik, az egy hatalmas társadalmi átalakulás, a jelenleg zajló legnagyobb társadalmi átalakulás, de titokban zajlik, láthatatlanul, az emberek egyenként tűnnek el a maguk kis zugából, és soha nem adnak témát a hírcsatornáknak” (252–253.). A fogyasztó hiába fogyaszt egyre többet, ha a helyi gazdák terméke helyett az olcsóbb, külföldi termékeket vásárolja.

Bár az Aymeric és Labrouste közötti ellenpontozás sikeres, Aymeric története is csak egy epizód marad a többi között. Kettejük közül csak őt illeti meg a méltóságteljes halál: „[…] Aymeric fegyverrel a kezében halt meg, a francia parasztság védelmében, ami minden időkben a nemesség küldetése volt, másrészt viszont öngyilkos lett, ami nem igazán hasonlított egy keresztény lovag ideális halálneméhez” (277.). Aymeric tragikus hős, Labrouste inkább komikus figura. Egy régi görög tragédiának egyedül Aymeric lehetne a hőse, Shakespeare-nél már jutna egy mellékszerep Labrouste számára is, s egy XX. századi drámának már lehetne tárgya az ő belső meghasonlása. Houellebecq a tragikum és komikum groteszk-ironikus keverékét alkotja meg. Az ötlet jó,  csak az összhatás felemás.

Szabó Csanád kritikájában számos következetlenséget gyűjtött össze, melyek valójában mind az elbeszélő és a főszereplő feltételezhető tudásának, viselkedésének, világértelmezésének inkompatibilitásából fakadnak. Szabó Csanád szerint e fenntartások csak részben jogosak, mert olvasatában Houellebecq iróniája ezúttal magára a történetmondásra irányul, s a szerző éppen az elbeszélés és az elbeszélő csődjét, szétesését kívánta színre vinni. Innen kiindulva a regény olvasható lehetne a korábbi Houellebecq-regények paródiájaként, a főszereplő beteljesületlen szexuális fantáziája így a korábbi regények – például a Lanzarote – pornóba hajló részleteinek kifordításaként (azért ne búslakodjék a nyájas olvasó, ebben a regényben is akad még bőven pornó). Szabó Csanád érvei átgondoltak és logikusan építkeznek, mégis úgy gondolom, hogy túlértékeli a narratív struktúra komplexitását.

Houellebecq ragaszkodik a jól bevált recept szerint működő első személyű elbeszélésmódhoz, ám azt is tudja, hogy az olvasók magvas gondolatokat, vad kultúrkritikát várnak tőle, s ez a megfelelési kényszer feloldhatatlan ellentmondásba kényszeríti. Szűcs Teri teljes joggal jegyzi meg: „[…] ahogy Aymeric halála után Florent-Claude továbblép, úgy lép tovább ezen a kritikán a regény is: Houellebecq víziójában a kapitalizmus totális és kellemes is. Irritáltan, beletörődve, és mindenfajta reflexió nélkül Florent-Claude továbbra is fogyasztóként vesz részt abban, aminek egy éles villanásban látja mély csődjét”. Labrouste karikaturisztikus jellege magyarázza ugyan a szereplő következetlenségét, de azt nem, hogy az elvileg éleslátó (magasabb reflexív szinten álló) narrátor miért nem szembesül az ellentmondással. Houellebecq a szerkezet csapdájába esett: a kompozíció összeomlik, mert nem tudja a következetlenséget következetesen ábrázolni.

Houellebecq kultúrkritikája (regény, olvasás, ideológia)

A Szerotonin recepciójának jelentős része viszont következetesen vak marad e következetlenségekre. Egyes olvasók nem a mű – rendkívül problematikus – intenzív totalitására figyeltek, hanem a társadalmi lét extenzív totalitásának értelmezéséhez készült útmutatóként használták a szöveget. A kizárólag a kultúrkritikus szólamokra figyelő olvasat voltaképp regényes formájú publicisztikaként kezeli a művet. Nem is olyan triviális kérdés, hogy az oly sokat dicsért sommás ítéleteket vajon a regény főszereplőjének (ahogy az irodalomelmélet megkívánná), vagy inkább magának szerzőnek tulajdonítsuk (ahogy rengeteg értelmező és olvasó teszi). A Szerotonin innen nézve egy didaktikus tézisregényhez hasonlít, melyben a szereplők sorsa csak a tételt illusztrálja. Houellebecq tézise a hanyatlás. A francia mezőgazdaság, a nyugati világ, az emberiség, a bolygó – hanyatlik. Érette zsongjon rekviem.

Szabó Csanád joggal jegyezte meg, hogy „Houellebecq regényeit nehéz a biztonságot nyújtó esztétizálás szerint olvasni”. Épp ezért szükséges rákérdezni, hogy miben áll, hogyan működik Houellebecq kultúrkritikája. Regényei a magas és a szórakoztató irodalom közötti átmeneti mezőben helyezkednek el, melyet az angolszász kultúratudomány midcult néven jegyez. Ez a kettős meghatározottság határolja be műveinek intellektuális horizontját. Kultúrkritikáját hármas stratégia jellemzi: fő eszközei a provokáció, a vulgarizáció és az ideologikum beburkolása.

A provokáció már a kezdetek óta kötelező eleme műveinek (akárcsak közéleti állásfoglalásainak). A rasszista és szexista címkék, mint potenciális botránykövek, komoly reklámértékkel bírnak. Ez az egyre kiszámíthatóbbá váló provokáció a kritikusok számára is lehetővé teszi, hogy jól elverjék a port a politikai korrektség szalmabábján. A másik fő eljárás – erre Selyem Zsuzsa hívta föl a figyelmet – a nagy filozófusok (Kant, Schopenhauer, Pascal stb.) gondolatainak vulgarizációja. Az elbeszélő hivatkozik rájuk, felhasznál tőlük ezt-azt, miközben ki is gúnyolja őket, ezzel a hamis felsőbbrendűség élményét kínálva az olvasónak.

Bonyolultabb problémát jelent a bújtatott ideologikum felkutatása. Houellebecq narrátora a felszínen minden politikai közösségtől távolságot tart, mindegyikükhöz van egy rossz szava (akárcsak a Behódolásban). Egy korábbi (alapvetően elhibázott) írásomban amellett próbáltam érvelni, hogy a Behódolás nem „vádirat a liberális Európa ellen”, ahogy azt egyik magyar értelmezője írta, hanem autonóm irodalmi alkotás, vagyis szerettem volna megvédeni a művet a politika felől érkező, kisajátító olvasattól. Nem volt igazam. A „kisajátító” olvasók nagyon is pontosan érezték meg, hogy a szöveg ideologikus tudatalattija az új európai jobboldal félelmeivel, mítoszaival, elfojtásaival érintkezik. (A politikai tartalom – elvileg – független a szöveg esztétikai értékétől, ám a szöveg és befogadó közötti viszonyt nagyon is befolyásolhatja, amint ez a regény recepciójában is tetten érhető. A jelenséget tehát rögzíteni kell.)

Michel Houellebecq, auteur de “La Carte et le Territoire”, Flammarion

A politikailag korrekt nyelvhasználat az elfojtás logikája mentén működik. Pedig alapvető célkitűzése pusztán annyi volt, hogy lehetőleg ne beszéljünk embertársainkról emberhez méltatlan módon. Ám bizonyos kifejezések tabusításával a társadalmi problémák még nem oldódnak meg. Az amerikai eredetű, politikailag korrekt mainstream média működése ideologikus (a szó ortodox értelmében), mert elfedi a társadalmi mélyszerkezet feszültségeit, az egyre súlyosabb egyenlőtlenségek újratermelődését, s e jelenségek gazdasági hátterét. Houellebecq regényei ezzel szemben a tabusértés bűnös örömét kínálják fel az olvasónak. Az elfojtás oldása az örömelvet hozza mozgásba. Mindezt Houellebecq olyan ügyesen valósítja meg (ahogy erre Selyem Zsuzsa rámutatott), hogy úgy elégíti ki azokat az olvasókat, akiket a faj- és nőgyűlölő szólamok szórakoztatnak, hogy közben azokat sem veszíti el, akiket az ilyesmi taszít. Korunk politikai közbeszédét az elfojtott más alakban való visszatérése jellemzi: amit korábban kizártak a diszkurzív térből, a „szólásszabadságért” folytatott küzdelem képében kopogtat be újra. Houellebecq tabusértő játéka remekül illeszkedik ehhez a tendenciához.

Az ideologikum problémája élesebben rajzolódik ki a recepció oldalán. A kommersz műértelezés jellemzően kritika nélkül emeli át a kiadói reklámanyag elemeit, s a korábbi diskurzus közhelyeit. A politika felől érkező, „kisajátító” Houellebecq-olvasás általában megelégszik annyival, hogy a kiadói (reklám)propaganda töredékeit a pártpolitikai propaganda hívószavaival kombinálja, ezekből az építőkövekből állítva össze a maga gondolati struktúráját. Az sem célravezető, ha a kritika a tiszta esztétikum nevében állítja félre a kérdést, hiszen, ahogy Bretter György találóan megfogalmazta: „[…] az ideologikum tagadása – maga is ideologikus”. (Itt és Mást, Kriterion, 1979, 163.) A kizárólag műimmanens, politika- és társadalommentes olvasatok termelését célzó kritikai attitűd a művészet társadalmi részrendszerének (viszonylag!) kikülönült állapotát mint saját előfeltevését totalizálja – épp ezáltal válik maga is ideologikussá. E kiindulópontról nehéz számot vetni azzal a jelenséggel, hogy az esztétikum maga is csak egy már eleve adott, ideologikus társadalmi mezőben válik érzékelhetővé.

Egy valóban ideológiakritikus olvasat azonban nem elégedhet meg a szöveg ideologikus elemeinek puszta felsorolásával, ahogy az erős jelzők lobogtatásával sem. Az ilyen olvasat saját előfeltevéseit, saját ideologikus meghatározottságait is reflektálttá kell tegye (hiszen már Mannheim figyelmeztetett: nincs ideológián kívüli tudat), különben a műbírálat kritikátlan kritika marad.

Gúnyirat és reprodukció (Houellebecq kapitalizmuskritikája)

Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy Houellebecq regényéből egy sajátos kapitalizmuskritika is kiolvasható. Labrouste – minden nihilizmusa ellenére – megfogalmaz egy megoldást, egy lehetséges gyógyírt a francia kistermelők számára, egy eszményt, mely a nagyipari mezőgazdaság helyett a fenntartható fejlődésre, a helyi termékek fogyasztására, a termőtalaj megóvására helyezné a hangsúlyt, a mennyiég helyett a minőséget állítva előtérbe. (110.) Megvalósítható volna ez az eszmény? Labrouste szerint igen, de ehhez egyszerre volna szükség a fogyasztói tudatosságra és az állam segítségére. Csakhogy az állami tisztségviselők sosem támogatták Labrouste ötleteit, náluk mindig a szabadkereskedelem felé billent a mérleg. A vásárlóra sem lehet számítani: a posztindusztriális kapitalizmus objektív feltételei között a tudatos fogyasztó nem más, mint oximoron – a szó eredeti, görög értelmében.

A regény elején Labrouste közli, hogy „a kezdet kezdetétől csak undort tud érezni a kereskedelem iránt” (26), később ő maga tör lándzsát „a kereskedés szabadsága, vagyis a fogyasztó szabadsága” (90.) mellett. Aymeric halála után Labrouste egy szupermarket polcai között nyeri vissza lelki nyugalmát, elámulva a világgazdaság olajozott működésén (ugyanez a gépezet zúzta össze legjobb barátjának életét): „[…] itt tényleg egy szuper, nagyon szuper markettel volt dolgunk. Minden kontinensről sorakoztak termékek a végeérhetetlen polcokon, és szinte beleszédültem, amikor az ehhez szükséges logisztikára, a bizonytalan óceánokat átszelő hajókra gondoltam”. A narrátor ezután Baudelaire-t idézi („s nincs oly csoda-kincs, / mely lábad elé ne omolna!” [279.]). Vajon nem éppen arról van itt szó, hogy a fogyasztói hedonizmus ideológiája minden komolyabb rendszerkritikát semlegesít? A fogyasztói ideológia lehatárolja a gondolkodás körét, a jelenet iróniája átütő erejű. Houellebecq regényének mégis abban áll a legnagyobb ellentmondása, hogy miközben gúnyolja és kritizálja, másutt (mint a bekezdés elején idézett mondatban) maga is reprodukálja a jelenséget.

A Labrouste szájába adott kapitalizmuskritika leginkább megfogható eleme a szabadkereskedelem bírálata. A narrátor puszta ideológiaként leplezi le a neoliberális gazdaságpolitikát jellemző szélsőséges piaci fundamentalizmust: „Azok, akikkel vitába szálltam, nem saját, személyes érdekeikért harcoltak, nem is azokért az érdekekért, amelyeket látszat szerint képviseltek, tévedés lenne ezt feltételezni; eszmékért harcoltak; hosszú éveken át olyan emberekkel kerültem szembe, akik képesek lettek volna meghalni a kereskedelem szabadságáért” (254.). Labrouste élesen kimondja, hogy a társadalmi felemelkedés ma már inkább mitikus, mint valóságos jelenség. (189.) Azt is kimondja, hogy a gazdaságról szóló beszélgetések a titokzatos istenségek emlegetéséhez hasonlóak: „A gazdaságról folytatott beszélgetések némileg a ciklonokról és a földrengésekről folytatott beszélgetésekhez hasonlítanak; az embernek elég hamar fogalma sincs, miről is van szó, úgy érzi, valamilyen titokzatos istenséget emlegetnek…” (190.). Érdemes a kiemelt mondatok mellé egy másik idézetet állítani, Walter Benjamin A kapitalizmus mint vallás című töredékéből: „[…] a kapitalizmus tiszta kultuszvallás, talán a legszélsőségesebb, ami valaha létezett. Benne mindennek csak közvetlenül a kultuszra való vonatkozásában van értelme, nem ismer sajátos dogmatikát, sem teológiát. Ebből a nézőpontból nyeri az utilitarizmus a maga vallási színezetét”. Labrouste e kultusznak egyszerre kritikusa és – minden lehetséges értelemben – áldozata.

A probléma közelebbi értelmezéséhez érdemes utalni Polányi Károly „kettős mozgás” elméletére, mely szerint az önszabályozó piac belső törvényszerűségei a társadalom érdekeihez képest ellentétes irányba mutatnak, s ciklikusan váltakozik, hogy a két tendencia közül melyik erősebb. Polányi szerint a jelenség a piaci reguláció és dereguláció ingamozgásaként írható le (a kettős mozgás mind nemzetgazdasági, mind világgazdasági szinten érvényesül). Amikor a piac a társadalomba „beágyazottan” működik, viselkedése a közösségi érdeknek rendelődik alá. Amikor viszont „kiágyazódik” belőle, a piac maga alá gyűri, akár meg is semmisíti a társadalom fontos intézményeit, hagyományait, értékrendszerét. A két egymás ellen ható erő az önszabályozó piac és a társadalom védelmének elve (ehhez érdemes elolvasni Tallár Ferenc Polányi és „a társadalom védelme” című tanulmányát).

Houellebecq regényei a szélsőséges „kiágyazottság” állapotát ragadják meg. A saját szubjektív partikularitásába beszorult egyén egzisztenciális válsága társadalmi krízist jelez. Labrouste, mint a francia állam jó polgára, termel és fogyaszt. Termel haszontalan jelentéseket. Fogyaszt TV-műsort, cigarettát, antidepresszánst. A fogyasztás öröme számára csak a létfelejtés boldogsága. Kábítószer, mellyel saját belső meghasonlottságát, léte inautenticitásának tudatát próbálja elnyomni. A regény zárlata felé vezető út, Labrouste elnyújtott agóniája költői értékű, megrázó erejű szövegrész. Kár ezért a regényért. A kommersz fogások tömege végső soron magát az irodalmi művet is puszta fogyasztási cikké fokozza le. Houellebecq már rég nem üti pofon, hanem kiszolgálja a közízlést.

Michel Houellebecq: Szerotonin.  Fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2019.

CÍMKÉK: