Michel Houellebecq: Megsemmisülni
Miért beteg a francia rendszer, ezt kutatja Houellebecq hatalmas, több szálon futó regényében. Most sem spórol a rémségekkel…
Nehéz volt végigrágni. Houellebecq nem szokott vaskos regényt írni, ez a mostani írása viszont szokatlanul, minden korábbi terjedelmi rekordot túllépett. A könyv – valójában – utópia, a közeljövőből (2027-ből), – de igazából ez az egész sztori-halmaz Franciaország jelenének röntgenképe.
A regény három fő cselekményszálból rakódik össze. Az egyik – jócskán a sztori hátterében – a Macron-korszak végnapjait és az új köztársasági elnökválasztás vázlatát közli (szűkszavúan, nevek fedettek). A második szál viszont részletesen tárul elénk, ez pedig az a főszereplő (Paul Raison) kacifántos sorsa: tele van betegségekkel, de a kormány fontos emberének bizalmasa, szóval jó helyen van. Igaz feleségével már nem él együtt (csak vele lakik – szép kis nyomor…), de a regény Paul rokonainak nyomorúságát is bőven ecseteli. (Itt minden házaspár válik, vagy épp válni készül, netán frusztrált és öngyilkos akar lenni…) Igy pl. Paul apja – aki a titkosszolgálat jeles főnöke volt, de már nyugdíjas – stroke-ot kap és hónapokra kómába esik. Magához tér, de csak szemét tudja mozgatni, lehet hozzá beszélni, pillantásával jelzi, hogy érti mit mondanak neki. Ez stroke és a velejáró kórházi kaland igencsak részletes, a regény egy harmadát foglalja el, és elég unalmas.
A regény inkább a betegségek katalógusa. Ugyanis a másik beteg maga a főszereplő, Paul Raison, akinél úgy kezdődik a malaise, hogy fáj a zápfoga. Aztán a regény utolsó harmadában kiderül, hogy ez a fogfájás csak egy speciális rák külső tünete, gyógyítani, a daganatot eltávolítani csak úgy lehet, ha leoperálják Paul állkapcsát, meg fél arcát… Na ezt csak lapozva érdemes olvasni, különben rosszul lesz az ember. Houellebecq szereti a rémségeket részletekbe menően kiteregetni, itt most – a hétszáz oldalon – van is rá tere.
A harmadik szál a regényben az állam-berendezkedést szimbolizáló titkos szolgálat csődje: ugyanis az történik, hogy havonta megjelenik a világ összes tévé-képernyőjén valami szörnyűség – pl. a gazdasági minisztert (a képernyőn) guillotine-nal lefejezik. A titkosszolgálat vakon nyomoz, nem képes a hackerek nyomára bukkanni, sem azt nem tudja kideríteni, honnan indul ez a képsorozat. sem azt, hogy mi a hackerek célja ezzel a világot beterítő video-rémséggel. (Azért a sorok között az olvasó tudhatja, hogy a videók gyártása-közzé tevője egy anarchista szekta, csak nem tudják beazonosítani, megtalálni, pláne leállítani, Houellebecq meg nem árulja el kik csinálják ezeket videókat… A lényeg, hogy bemutassa mekkora csődben van a franciák híres titkosszolgálata…
Paul, – a regény második szálának főszereplője, – az államgépezet része, hiszen Bruno Juge nevű gazdasági miniszter bizalmasa – megbeszélik egymással ki hogyan nem él házaséletet feleségével, szóval jó viszonyba vannak. Innen látunk rá a mai Franciaország kaotikus bürokráciájára és az államigazgatás itt-ott megjelenő csődjére. Bruno, a miniszter bent lakik a minisztériumba, ki se teszi a lábát irodájából ill. ottani szolgálati lakásából, tehát fogalma sincs mi van a világban. Egyébként jól viszi a gazdasági ügyeket, csak arra nem képes figyelni, hogy az igazi megoldandó probléma a munkanélküliség, ami a jónépet izgatja. Paul nyomja a pedált, hogy főnöke észrevegye ezt a baljós ügyet, erre aztán – igaz már későn – kapcsol a miniszter és próbál segíteni (rosszul.)
Sok rémséget olvashatunk a kórházak állapotáról – érezheted a hasonlóságot a hazai körülményekkel, csak Párizsban mindez VIP szinten történik, ami azért nagy különbség. A lényeg – sajnos – ugyanaz: a beteg nem számít, az ápolónők és orvosok azzal vannak elfoglalva, hogy egymást fúrják, Paul apját e nemtörődés következtében a kórházi negligenciával meg is ölnék, de Paul – az anarchisták segítségével – kimenti apját ebből a pokolból. A baj az, hogy nyomozás indul a „beteglopás” ügyében, és sokan megütik a bokájukat e titkos manőver miatt.
Rémségekből nincs hiány. Houellebecq a regény végére is tartogat egy katasztrófát. Valakik – tán az anarchisták? nem lehet tudni kik – elsüllyesztenek egy Afrikából indult, ötszáz színes bőrű menekültet szállító hajót, a bárka utasai mind megfulladnak, de az anarchisták a halálsorozat részleteit videón közzéteszik a világ minden képernyőjén. A Macron-hasonmás válasza: a világ minden vezetőjét összecsődíti, a főnökök a legnagyobb francia anyahajó fedélzetén összejönnek, és közösen búcsúztatják (koszorú, virág, beszédek) az elhunyt feketéket. (Közben persze mindenki örvendezik, hogy nem kell ezeket a menekülteket befogadni a már amúgy is telezsúfolt táborokba…)
Houellebecq a minirealizmus stílusát követi, a rémségek apróságaival, meg a szexuális manőverek furcsaságaival bíbelődik, a cselekmény vonalával nem igen törődik, a véres apróságok részletei annál jobban. (Így pl. a sztori tele van álmokkal, melyet Paul lát alvás közben, csak a fejezet végén jön rá az olvasó, hogy nem a történet részét, hanem Paul álmát olvasta.) Ennek ellenére a regényben nagyvonalú társadalomkép bontakozik ki a mai Franciaországról – korábban ilyen politikai röntgenképet nem olvastam tőle – igaz, hogy ez a kép töredékes, az olvasónak kell összeraknia, de ennek ellenére a Macron-korszak csikorgó végnapjait kritikus tollal nyugtázza.
Michel Houellebecq: Megsemmisülni, fordította: Tótfalusi Ágnes. Magvető, 700 old. Ára: 7999.- Ft.
