Bíró Béla: Káprázat-siratók. Erdélyi zsákutcáink
S komor címe ellenére mégsem lehangoló a könyv, nemcsak amiatt nem, merthogy a káprázatok alján a zaccban netán keresgélni lehetne még valami fogyaszthatót. Hanem, mert két káprázata azért egy életen át hiánytalanul megmaradt a szerzőnek: a kert és a szerelem.
A címlapon kisvárosi út, szélén KRESZ-tábla, három jelzéssel. Felül: zsákutca; középen: kötelező haladási irány; alul felirat: erdélyi zsákutcáink. Nem kétséges, mire számíthatunk, és a hátsó borító szövege ráerősít erre. Sajátos, regénnyé színesedő, emlékező dokumentumkötetet vesz kézbe az olvasó, egy baloldali erdélyi család 21. századba nyúló 20. századi történetét, a világmegváltásra ácsingózó ideológiák és a kisebbségi lét súlyos dilemmáit görgető esszé-futamokkal súlyosbítva.
Ehhez a máig virulens kelet-európai probléma-csokorhoz hozzá még a szerző habitusát, saját szavait idézve, az eredendő nyitottság, kíváncsiság jellemzi. „A helyzet szülte empátiát (mielőtt véleményt alkotsz, próbálj a másik – olyan, amilyen – fejével is gondolkozni) képtelen (…) levetkőzni”, vallja magáról. „Különös módon folytonosan azokhoz vonzódtam, akik nem mindenben értettek egyet velem. (…) Az enyéimmel ellentétes vagy azoktól eltérő nézetek mindig felajzottak.”
Hogyan?! Más is érdekli, nem csupán a saját nézetei?!
Több, mint szimpatikus – párbeszédet ajánló – invitáció, csak hát ma már szinte kötelező befogadói reflex az uralkodó szellemi brancslogikák alapján azonosítva egy-egy szerzőt, úgy helyezni el valamelyik aktuális lövészárokban. Nos, Bíró beskatulyázásánál éppenséggel kibicsaklanak az efféle mozdulatok. Alkatilag és intellektuálisan tudatosan vonja ki magát a szekértáborok kötelékeiből, sőt egy korábbi könyvében (Időgyulladás) még konkrétabb: „Mindig az adott történelmi helyzet követelményein múlik, hogy az ember főként minek tekinti önmagát. Én ma már – maradék szocialista és liberális meggyőződéseim ellenére – kétségtelenül konzervatív is vagyok. A konzervativizmus mellett ugyanis – ma már nem kisebb meggyőződéssel vallom – legalább olyan erős érvek szólnak, mint a liberalizmus és a szocializmus mellett.”
Szerencsésebb korokban, a történelem lapályosabb idején, a világ kevésbé televényes helyein – hadd legyen ez a mi káprázatunk… -, akár gyümölcsözően is működhetne e befogadáson, megértésen alapuló attitűd, ám mint a címből kitűnik, Erdélyben, Székelyföldön, az Erdővidéken az ember csakis elsirathatja káprázatait. ( Nem csak ott, ám ezt most hagyjuk.)
Nem mindegy persze, kinek milyen ábrándjai voltak, s ki az, aki sirat. Bíró Béla professzor emeritus, irodalomtörténész, filozófus, romániai magyar újságíró, de aki kicsit ismeri őt, másképpen mutatná be. Reneszánsz ember. Polihisztor. Enciklopédikus elme. Munkásságát ismerve, aligha túlzó szavak ezek. Érdeklődése imponálóan széles: irodalmi, politikai filozófiai és fizikaelméleti könyvei, írásai egyaránt olyan magvasak, ember legyen a talpán, aki ne fedezhetne föl bennük sosem gondolt, legföljebb csak sejtett összefüggéseket. Ha az ő szeme káprázik, ha ő az, aki sirat, mindenki vegyen mély lélegzetet, úgy lásson neki a könyvnek.
Egy anyaországi olvasó, aki a kádári évtizedekben nőtt fel, miként e sorok írója, jól teszi, ha előtte tudatosít magában egy kelletlen beismerést. Az 1956 utáni hazai – Illyés Gyulával szólva – történelmi „szélárnyék” többek közt, értelmiségi langymeleget is jelentett számunkra, kiváltképpen a jeges romániai állapotokhoz képest. Benne az Erdély iránti langyos – olykor persze fel-feltüzesedő, de sosem tevőleges – empátiával. ( Lehetett volna tevőleges? Nyilván nem. De – tisztelet a kivételeknek! – a személyes odafigyelést soha senki, semmilyen kurzus nem akadályozhatja meg…) Ha Bíró Béla köztünk siratja el káprázatait, nem pedig Romániában, más siratót írt volna – aligha kevésbé markánsat, de mást -, s az olvasó akkor nem szembesülne folyvást avval az érzéssel, vajon eleget tudott-e az ő világukról, s a maga szerény módján eleget tett-e értük. Ha erre mégis „igen” a válasz, a könyv karcolhatatlan őszintesége akaratlanul szembesítheti idevonatkozó – hamis – anyaországi káprázatával; azt meg sirassa el ő.
A korrajz, mellyel ez a család- és politikafolyamba ágyazódó értelmiségi mentalitás-történet megajándékoz, bizonyára (remélhetőleg) sokunk szemléletét tágítja, empátiáját növeli majd. A szülői portrék pompás kidolgozása, s egyben a családtagok, a baráti környezet felvillanásaiban is korfestő ábrázolása érzékletesen és pontosan adja vissza azt a társadalmi-politikai miliőt, amelyben a szerzőnek időben-térben élnie adatott: valamivel innen a 20. század felétől mindmáig, Romániában.
A kiábrándulásig fölémelygő baloldali csömör sokunknak lehet ismerős, ha a folyamatot generációként és régiónként más-más színezi is. 1945 előtt az eszméikért súlyos kínvallatásokon is átesett, maradandó egészségügyi károkat elszenvedő szülők a börtöntől csak azért menekülnek meg, mert „A kolozsvári hadbíró szemében székely ember nem lehetett kommunista. Efféle aljasságra szerinte csak zsidó vagy legfeljebb egy elfajzott magyar vetemedhetett.” Majd jön a ’45 utáni komcsi jövőmámor, s ahogy Bíró írja erről: „Anyámmal effélékben nem lehetett kukoricázni… Reggeltől estig építette a „kommunizmust”, alig találkoztunk vele. Aztán évről-évre mind komorabb, fáradtabb lett…”, hogy később álmából felriadva, már azt sikoltsa: „Elvtársak, ne verjetek!”
A kiábrándulásnak ez a Sztálinból „már igen”, Leninből „még nem” fokozata a szülők sajátja, miközben a szerzőt Lenin már meg sem érinti. Némi káprázat azért vakítja még őt, magát idézve: „Azt sem tekintette szégyenletesnek, amikor egyetemi évei kezdetén szülei múltjára hivatkozva – tanárai rábeszélték a párttagságra. Ő akkor még naivan, sőt némi büszkeséggel is (ő volt az alapszervezetben a második egyetemista) el is fogadta az ajánlatot. Sőt. A friss Ceaușescu-féle „szólásszabadság” légkörében (hatalomra jutásakor minden okosabb diktátor lazábban kezdi) az Egyetemi Központ évi konferenciáján – a berlini Freie Universitätre hivatkozva – a megfelelő ifjonti hevülettel azt követelte, hogy Kolozsváron is létesítsenek román és magyar egyetemi lapokat, melyekben a szerkesztők kurzuskritikákat is közölhetnének. (A hallgatóság – csupa egyetemi oktató – zavarodottan tekintgetett körbe, de ő ezt helyeslésként érzékelte.” Ám Lászlóffy Aladár, a költő odasúgta neki: „Édes fiam, fogalmad sincs, miket beszélsz. Ráfázhatsz!”
Nesze neked kisebbségi jogok, nesze neked állampolgári egyenlőség, nesze neked szólásszabadság, noch dazu kritikai vélemény, nemzeti önállóságokból szövődő internacionalizmus! A diktátor lazasága szinte már megszületése pillanatában odalett, ez már a Securitate mindent beköpő, beszippantó diktatúrájának kora. Az egész nyilván arra volt jó, hogy a bátrabb nyulakat kiugrasszák a bokorból…
A diktatúra kendőzetlen, a családi „önmarcangolásig” élezett boncolása mellett, a könyv legizgalmasabb, az anyaországi olvasókat a legközvetlenebbül érint(het)ő része, melyben a diktatúra utáni erdélyi és anyaországi értelmiségi kálváriát mutatja be, ahogyan azt a szerző átélte, érzékelte. Feltehetően ez kavarhatja föl az állóvizet, ha ugyan – ebben a brancsokon kívüliek elhallgatására szakosodott gyűlölet-miliőben – felkavarhatja. A magát – már-még – balliberálisnak valló szerző ezekben az években ábrándul ki, hogy eljusson – horribile dictu! – a mai konzervativizmus igazságainak korántsem kritikátlan belátásáig, ilyen-olyan „progresszív” jövő-konstrukciók helyett a kevésbé vakító, a megőrzés-megmaradás ethoszán alapuló világszemlélet befogadásáig.
Veszélyes út ez, nincs rá bűnbocsánat, már ami a bölcsek kövét zsebükben hordozó haladárok ítélőszékét illeti. Pedig aki rálép, csak azt kérdi, mitől volna a liberalizmus neoliberális fordulata progresszív? Attól, hogy a szabadpiac „láthatatlan kezét” immár a multik dominanciájára, mindent markába kaparintó mancsára cseréli? S mitől szabad, haladó az ember, ha a multik vezérelte világ igényei szerint engedelmesen manipulálható? S vajon mitől baloldali az a szocialista/szociáldemokrata, aki föladva minden rendszerkritikai attitűdjét, mindebben a haladás kötelező irányát látja, mondván, ez ma a „felismert szükségszerűség”? Nem lehetséges, hogy a társadalomkritika, a szolidaritás új érzülete manapság inkább jobbról érkezik?
Ennyit sejtet csak Bíró, de ez a „csak” több mint tűrhetetlen. A lényeget érinti ugyanis: megkérdőjelezi a világ értelmezésének kizárólagos monopóliumát.
Súlyos dilemmák ezek, ám pillanatig se higgyük, hogy holmi ideologikus, száraz betűhalmazt silabizálunk, hiszen a könyv narratív technikája, nyelvi ereje mindvégig behúz a szövegbe.
„A magyar nyelv. Erdély roppant komolyan vette ezt a két szót akkoriban.(…) Éppen az volt benne a szép, hogy a magyar kisebbség minden kulturális és gazdasági megmozdulása fölött valami tiszta komolyság lebegett. Méhmunka folyt, mézgyűjtés, a szükség időszakára, amely nemsokára el is érkezett Európa gazdasági krízisének nagy apályával, amelyben minden összeomlott, ami nem volt nagyon jól megalapozva.” Hunyady Sándor „Családi album” cimű könyvében rótta papírra ezeket a sorokat, 1934-ből idézve föl 1922 őszét, amikor Budapestről Kolozsvárra, a szülővárosába érkezett vissza. Mindkét várost igen jól ismerte, s noha „nagyon belé volt már építve” a Trianonban immár anyaországi fővárossá szűkített Budapestbe, mégis elhatározta, hogy „kivándorol”: onnan „haza”.
Budapest anyaországi státusza ma is változatlan, Kolozsvárból Cluj lett, Európa, sőt a glóbusz gazdasági apálya tény, s habár nem vagyok főállású huhogó, nehéz cáfolni, hogy valamiféle világösszeomlás – ki tudja, mekkora… – ezúttal is küszöbön áll. És ekkor, hála az égnek, kézbe vehető Bíró Béla eme kötete, melyben ráismerő örömmel ismerni föl az aktuális transzilván „tiszta komolyságot”.
S komor címe ellenére mégsem lehangoló a könyv, nemcsak amiatt nem, merthogy a káprázatok alján a zaccban netán keresgélni lehetne még valami fogyaszthatót. Hanem, mert két káprázata azért egy életen át hiánytalanul megmaradt a szerzőnek: a kert és a szerelem.
Kiválóan megírt számadását a természeti körforgás, a születés-elmúlást megjelenítő kert keretezi, s elejétől végig átszövi a szerzőnek a testi-szellemi társa, a felesége iránti kiapadhatatlan érzelemfolyama.
Egyik sem „maradék”, teljes káprázat mindkettő.
Ez se semmi, mondhatnánk pestiesen, de mondjuk inkább így: ez a legtöbb.
