Márton László: Hamis tanú
Adott tehát egy irreálisnak tűnő, mégis valós történet, s egy másik, poétikai réteg, mely a valós eseménynek fiktív hátteret ad, amelytől az abszurditás még hangsúlyosabbá válik. Mintha maga a könyv is egy hamis tanú lenne. Hamis, amennyiben a szerző nem csak a valóságot írja meg, noha ettől persze még nagyon is igaz, a szó József Attila-i értelmében („az igazat mondd, ne csak a valódit”).
A tiszaeszlári vérvád esete egyike azoknak a történeteknek, amelyek beleégtek a magyar köztudatba. 1882-ben, húsvét előtt eltűnik a tiszaeszlári Solymosi Eszter. A lány édesanyja a zsidók által elkövetett rituális gyilkosságra gyanakszik, s sokan mások is mellé állnak a lakosok közül: a magyar Dreyfus-per zajlik az apró faluban. A történet bekerül a kis magyar legendáriumba, többféle alkotás is születik belőle, köztük a Márton-regény cím- és hátlapjául szolgáló Anna Margit-festmények a hetvenes évekből, vagy, hogy frissebbet is említsünk, Kövér György történeti munkája, A tiszaeszlári dráma – Társadalomtörténeti látószögek is, 2011-ből.
Márton László is ezt az eseményt választja regénye kiindulópontjául. A könyv követi a valóság fonalát, egészen az egy éven át tartó hercehurca végéig, azonban a neveket gyakran eltorzítja (így lesz Solymosi Eszterből Ölyvesi Eszter, Tiszaeszlárból pedig Tiszarét), bizonyos esetekben akár a komikum forrásává téve őket (például Nyamvadt Károly néptanító vagy Hisztológhy Árpád szövettani tudor esetében). Ezen kívül a szerző epizodikus elemeket emel be a fősodor mellé, s vendégszereplőket hív a magyar irodalomból.
Mivel van dolgunk? Leginkább történelmi szatírával. Abszurddal, gondolja sokszor az olvasó, azonban a kiábrándító az, hogy a szűken vett történet valóságos, minden írói félrevezetés és narrátori elkalandozás ellenére is. Ez a Márton-regény legnagyobb erőssége: fikció és valóság olyannyira rímel egymásra, hogy az abszurditás világrenddé növi ki magát. A valóságban és a Hamis tanú lapjain is, Eszter eltűnése után koncepciós perekre emlékeztető boszorkányüldözés indul a helyi zsidók ellen. A vármegye szolgái előrelépést reméltek az ügytől: ha megtörténik a boszorkányégetés, az egyenesen az ő előmenetelükhöz vezet majd. Bizonyítékok nincsenek, csak a középkori babona: a zsidó vérvádé. Tanú kell, hát tanút csinálunk! Mégpedig Scharf (a szövegben Spitz) Móricból, az egyik falubeli zsidó gyerekéből. Beleverjük a vallomást: a kulcslyukon kileste, ahogy az imaházban három zsidó Eszter vérét veszi, és két tálba folyatja. Őt, a hamis tanút választja Márton László a könyv főhőséül. A fiú ugyanannyi idős, mint Eszter, s épp ugyanannyi, mint a kötet végén egy villanás erejéig feltűnő Horthy Miklós. A történet – valós és fiktív egyaránt – különös csavarja, hogy Móric soha nem vonja vissza a vallomását, holott az saját édesapját is terheli. Hogy ténylegesen mi volt a motivációja, máig nem tudni. Mindenesetre Márton regényében hasonló alak ő, mint a frissen kinevezett vizsgálóbíró. Az ügy kapcsán előrejutást remél: egy másfajta, meg nem félemlített élet felé, ahol gazdag lehet, nem kell rongyos ruhákat hordania. Ahol nem köpködik le a parasztgyerekek. Jól összefoglalják ezt vissza-visszatérő sorai: „De én nem akarok zsidó lenni! Én már tizennégy évig voltam zsidó! Most legyen zsidó helyettem az, akinek van kedve hozzá!” (243.)
Az irreális vád tovább fokozódik: miután előkerül egy női hulla – vélhetően Eszteré –, új teóriával állnak elő a vármegye biztosai: a tutajosok, akik megtalálták a holttestet, le voltak fizetve, egy másik hullát szállítottak a sekély partszakaszhoz. Persze, a víz alatt, hogy ne legyen nyoma, s így mosódott ki a vér is a ruhából. Kényszer hatására bevallja a bűnt a ruszin tutajosok közül néhány, akik egyébként még magyarul sem tudnak. A helyzetet a fővárosi hivatali szolgák oldják meg: megvizsgálják a tetemet, ezúttal szabályszerűen eljárva, s bizonyíték híján felmentő ítélet születik. A könyv „…Előadható az állam és a társadalom konfliktusaként, ahol – megesik az ilyen – az államé volt a becsületes szerep” – írja kritikájában Radnóti Sándor. Azonban ez mit sem változtat azon, hogy a tiszaeszlári ügy után még erősebbé vált az antiszemitizmus Magyarországon, s az ügyben érintettek életét örökre tönkre tette a vérvád. A kötet nagyon erősen festi le a társadalom akkori működését is: „A középkori babona találkozik a modern rasszizmussal” – mondja Márton László egy vele készült interjúban. Az eset azonban a mai napig közbeszéd tárgya. Nemcsak egyes tiszaeszlári lakosok vallják, hogy a vérvád igaz, hanem többen évente el is zarándokolnak a lány vélt sírjához, hogy emlékezzenek a zsidó gyilkosságra.
Adott tehát egy irreálisnak tűnő, mégis valós történet, s egy másik, poétikai réteg, mely a valós eseménynek fiktív hátteret ad, amelytől az abszurditás még hangsúlyosabbá válik. Mintha maga a könyv is egy hamis tanú lenne. Hamis, amennyiben a szerző nem csak a valóságot írja meg, noha ettől persze még nagyon is igaz, a szó József Attila-i értelmében („az igazat mondd, ne csak a valódit”). Márton nem akarja a hitelesség látszatát kelteni: a magában is abszurd történelmi eseményt még abszurdabb fiktív sztorikkal, kommentekkel fejeli meg: „A halál boncolás folyamán kimutatott okai: agysorvadás, álszentség, bambaság, bénulás, címkórság, csípőficam, csúz, determináltság…” (145.). Ezzel remekül rámutat a sarkító, lebutító sémákban való gondolkodásra. Arra, hogy hogyan tud elharapózni a gyűlölet, s hova vezethet az ellenségképzés.
Az olvasó a befogadás során lépésről lépésre fedezi fel, hogy játszanak vele. Disztingválnia kell az információkat, hiszen az ő tudatába is beleégett Solymosi Eszter története, ismerheti annak valós vázát. Az intertextuális utalások sem könnyítik meg helyzetét: Fazekas Mihály Lúdas Matyija, Jókai Mór Berend Ivánja, Mikszáth Kálmán Noszty Ferije és még számos másik figura is megidéződik a lapokon. Új elbeszélésbe helyezi őket az író: az irodalmi utalások kitágítják a szövegteret. A szöveg alapvető működési elve, hogy egy szintre emeli a hazugságot a valósággal, éppen ahogy Scharf/Spitz Móric teszi vallomásában.
Ezután saját helyzetét is felül kell bírálnia az olvasónak. Hogy kivel szimpatizál, mit hisz el a történetből, rajta múlik. Pozíciója valamelyest azonos a narrátoréval, aki mint egy oknyomozó újságíró, követi az eseményeket. Maga is mintha egy Jókai-elbeszélés szereplője lenne, bizonyos helyekre van bejárása, máshová nincs. Néha őt is megtéveszti egy-egy esemény, s korrigálnia kell magát, azonban birtokában van a történet kimenetelének: „Nem vagyok próféta, de annyit azért megígérhetek az olvasónak, hogy idén, 1882-ben nem lesz nagy árvíz. […] Jövőre pedig, amikor befejeződik történetünk, éppenséggel nem lesz áradás, 1883-ban a Tisza ki sem lép medréből. De azt, hogy később mi lesz, én sem tudhatom.” (19.). Az epizodikus részek elbeszélése is bizonytalanságot sugall, ráerősítve arra, hogy a perspektíva megválasztása az egész történet értelmezését meghatározza. Jó példa erre – ahogy Domján Edit is rámutat – Gányó Julcsa esete, akiről hol Prücsky Bandi csendbiztos beszél, hol a szolgálók, s míg az egyik történetben terhes, a másikban már kirugdalta belőle a gyereket Bandi.
Működhet-e az irónia, s a szatirikus látásmód alkalmazása a toposszá érett történelmi események esetében? A humor egyfajta felülről való látásmódot implikál, olyan pozíciót, ahonnan a távolság révén élesebb kép rajzolódik ki. A humor a tragikum legyőzésének, megértésének egyik formája. Sokkal inkább, mint a sémák továbbvitele és azok megkérdőjelezésének hiánya. Márton László hamis tanúságával arra biztat minket, hogy disztingváljunk, s igyekezzük leküzdeni saját hiedelmeinket és berögződéseinket. Eötvös Károly, a zsidók védőügyvédjének szavaival búcsúzik a szerző: „Ez ám az igazi nagy per, amely ezer éve tart, és még sincs vége.” (349.) Ha körültekintünk, rájöhetünk, hogy a mondat ismét aktuális.
Márton László: Hamis tanú, Kalligram Kiadó, 2016
