A német ellenállás emléknapjára
Graf von Stauffenberg – Marion von Dönhoff grófnő
1944. július 20. 80 éves a Hitler-ellenes összeesküvés tragikus végű hőstette. Claus Schenck Graf von Stauffenberg és társai mentették meg Németország (elpusztított) becsületét. A kerek évfordulóra a német köztársaság elnöke és a világ demokratái a kegyelet nevében levett kalappal emlékeznek.
Hetente kétszer jött. Villamoson, néha biciklin. A napi penzum kezdetben két-három fő volt, negyvennégyben felgyorsultak az események, volt hét hogy ötszázhúszra is felment ez a szám. nyolcvan DM-et kapott minden fejért és öt cigarettát, a vége felé a cigaretta elfogyott. Roetgernek hívták. ’45. március 19-én még dolgozott a guillotinnal, két segédjével. 25.-én jöttek be az oroszok. Aki ide került, annak legtöbbje ellenálló volt, a vésztörvényszék ítélte el őket – von Moltkét is, ő is itt végezte. (Most jelentek meg levelei a börtönből, melyeket egy evangélikus lelkész csempészett ki. Az is az életével játszott… Nevét is tudjuk: Harald Poelchau, a hitvalló egyház papja. Százaknak segített – mert hogy ilyenek is voltak…)
Berlin, Plötzensee. Az urnában kétezerhétszáz kivégzett maradványa. 1952-től emlékhely. Sokáig csönd, csak pár éve kezdtek megjelenni dokumentumok az ilyen-olyan ellenállókról. A július 20-i Hitler-ellenes merénylet hősei (Stauffenberg és társai). De végezte itt amerikai is – Mildred Harnack. (Róla Amerikában többet tudnak, születésnapja Wisconsinban emléknap…) A Rote Kapelle tagjai valamennyire benne voltak a köztudatban, de a kisebb csoportok (Weisse Rose, alig – csak 2005-ben készült film Sophie Scholl-ról – „Aki szembeszállt Hitlerrel” címmel) – a Kreisauer Kreis pedig legfeljebb a történészeknek mond valamit. Még kevésbé marad fenn a köznapi ellenállók emléke, azon (keveseké) akiket pl. Victor Klemperer említ hatkötetes naplójában (Ich will Zeugniss ablegen…) igaz, ott sokszor. Kenyérjegyet adnak az attól megfosztottnak, kiszolgálják a „zsidóknak tilos” üzletben (Berlinben), egy-egy napra befogadják, mikor beteg). Nem nagy dolgok, pláne nem ellenállás – de emberség. Nem érdemelnének említést?
A kivégzettről tudunk, lázadókról, szolgálat-megtagadókról, zsidókat segítőkről. Róluk dokumentumok maradtak fenn, az egyszerű „rendes” emberekről szinte semmi. Miért? Két okot tudok felsorolni. Az egyik a szégyen: a náci múlt rettenetes bűnei feletti szégyen nem engedte a „dicsekvést” a tisztességgel, az ellenállás minimumával. A másik: a porosz nevelés: az eskü szent. A németek jelentős hányada még 1952-ben is árulónak tartotta a Stauffenberg-kör tagjait, – mert megszegték esküjüket, elárulták hazájukat. Az emlékezés számára az egyik azért nem volt jó, mert kommunista volt (Richard Sorge), a másik azért, mert arisztokrata (Helmuth Graf von Moltke). Ja, és a katonákról végképp tabu volt szót ejteni. Se jót, se rosszat – emlékek tudva, ám törölve. Emlékszem, hogy ha von Paulus nevét kiejtettem – néma csend lett barátaim körében – pedig már a ’70-es éveket írtuk. (Ő „adta fel” Sztálingrádot.) A többiekről – meg az egész történetről – legfeljebb az azonos korosztályú családtagok ejtettek szót egymás között. (Nicht vor dem Kind…) Az első generációs utódok is hallgattak (nem is tudtak sokat), csak most, a harmadik-negyedik generáció tagjai keresik ezeket a nyomokat, s jutnak el az egykori hősök történetéhez.
Szomorú, hogy hagyták őket feledésbe merülni. Hiszen az anekdota szintjén fennmaradt történetek is elhaltak őrzőikkel. Keleten azért, mert nem tudhatod, ki a szomszédod, nyugaton azért, mert komcsinak néztek volna. Hatvannyolccal oldódott a dolog, de akkor meg minden elvetésre került, ami ’45 előtt volt. Akkor meg azért maradt el a kis hősök felkutatása. A legkisebb akcióhoz is hihetetlen bátorság és naivitás kellett: feljelentő még az utolsó pillanatokban is akadt. És még a kapituláció után egy nappal is voltak kivégzések.
Marion von Dönhoff grófnő Fotó Wikipédia
Most mégis egy különleges figuráról, Marion von Dönhoff grófnőről mesélek. Kelet-Poroszország legcsücskén, Königsberg (Kalinyingrád) mellett, Friedrichsteinbeli (ma: Kamenka) kastélyban nőtt fel. Unokatestvérét, – Heinrich von Lehndorffot, a július 20.-ai merénylet résztvevőjét, a Plötzensee-i börtönben kivégezték, a Gestapo a grófnőt is elkapta, de valahogy kiszabadult, ám nyomában voltak, az orosz csapatok meg már Königsberget ostromolták. Ekkor hagy hátra mindent, kastélyt, gazdagságot, addigi életét és Alarich nevű lován nekivág a híres, ezerhatszáz kilométeres útnak Nyugatra, frontokat kerülgetve rokonaihoz, Nyugatra – Vinsbeckbe. Jó, akadt kísérője egy tizenöt éves lovászfiú, de akkor is, – én teljesen kinyúltam, ez az ezerhatszáz kilométer egy extrém sportolónak is sok. Gondold meg, a Budapest-Frankfurt távnál hosszabb az út, de nem ám autópályán, hanem helyenként a ló szügyéig érő hóban és harmincfokos hidegben. Összes személyes holmija egy nyeregtáskában. Januárban indul és kora tavaszra ér Westfáliába.
De nem is ezt akarom mondani. A grófnő a Die Zeit c. liberális hetilap szerkesztőjeként (később kiadójaként) lett híres, ahová ’46-ben a sors vetette, s ahol később Helmuth Schmidttel csinálták Európa egyik legjobb liberális folyóiratát. Fantasztikus karakter: Dönhoff tanúja (résztvevője) volt a nagy menekülésnek (kb. 500 ezer ember volt úton, ebből legalább 200 ezer pusztult el, fagyott meg, fulladt tengerbe – hajón is akartak menekülni, a történetet Günther Grass írta meg a Rákmenetben c. regényében.) E rettenetes tapasztalat is formálta Marion Dönhoffot a liberális újságírás ikonjává.
Grass regénye későn jelent meg, mert Kelet-Poroszország sorsa, a menekülés, százezrek népvándorlása – tabu téma volt. (Meg a szélsőjobb gyúanyaga…). A grófnőt mindez nem érdekelte: megérkezésétől kezdve feljegyzésekkel bombázta a szövetségeseket, s írta cikkeit – a kibékülés, német-lengyel, német orosz-megbékélés érdekében. Pont ő, aki mindenét elvesztette, ő lett a nemzeteken, határokon átnyúló európai megbékélés ikonja. Menekülésének és a kelet-porosz história néhány metszetének dokumentuma (Namen, die keiner mehr nennt. – Nevek, melyeket ma már senki sem említ) ugyancsak későn jelent meg – szikár, majdnem személytelen szöveg, semmi nosztalgia, vádaskodás – csak a tények.) Pedig lett volna miért háborognia.
Dönhoff ennek az egykori kultúrának lett rezignált örököse – igaz más szemszögből, mint mondjuk Fontane, vagy Brecht, ez utóbbi utálta a porosz junkereket és nagybirtokosokat. A grófnő is látta, hogy az arisztokrácia egyik fele befeküdt Hitlernek, de azt is tudta – mert benne élt, – hogy ennek az arisztokráciának volt egy másik ága, ami azokból rekrutálódott, akik a nácikat nemzetpusztító csőcseléknek tartották, s az utálat és morális patriotizmus sajátos keverékével szervezkedtek különböző Hitler-ellenes körökben. Ezek többségéből semmi sem lett, tagjait lecsukták, kivégezték, de a ’44. július 20-i sikertelen merénylet nagyot szólt. A grófnő egy ilyen lázadó családból jött: apja diplomataként világot látott, hamar észrevette, merre tart Németország, ő maga Amerikába, sőt Szovjetunióba utazott, Marxról akart disszertálni… Szóval volt háttere. A családi kastély, Friedrichstein a náciellenes figurák találkozóhelye lett. A grófnő futárként szolgálta összeesküvőket: a svájci vöröskereszthez vitte az adatokat a náci háborús bűnökről, a szervezkedés támogatásáért küzdött. (És dühöngött, hogy a szövetségesek tudomást se akartak venni erről az ellenállásról…) Aztán lebukott, bujkált, és írt.
Rég tudta, hogy Kelet-Poroszországnak vége, készült a menekülésre: térképeket gyűjtött, s igaza volt: ezek nélkül a mellékutakon, a hóviharban elveszett volna. Mert a fő országutakon, ahol a tömeg vonult, mindig elakadt a menet, német tankok sodorták el a jónép targoncáit. Ott, egy nőnek – kincset érő lovával – nem sok esélye lett volna. Szóval: ezek a térképek mentették meg. És a poroszos akaraterő, hogy lefagyott kézzel-lábbal, de végigcsinálta az utat. Ahogy megérkezett, feljegyzéseket írogatott a szövetségeseknek, melyben a német ellenállás históriáját rögzítette, leírta a véres kezűeket, és tanácsait az újjáépítésről. Meg arról, hogy Nürnbergi perben (ahol tanúskodott) ne csak más népek, hanem a németek ellen elkövetett háborús bűnöket is vizsgálják. De írt a megszállók rablásai, felesleges megtorlásai ellen is – kollégái ilyesmire nem mertek még gondolni sem.
Éles nyelvével feltűnt Gerd Bucerus-nak meg az akkor szerveződő Die Zeit pár emberének: meghívták Hamburgba. Onnan kezdve közéleti figura lett. Aminek középpontjában a keleti tartományok lengyel újjáépítése állt. Hogy valami támadjon fel – maradjon életben – ha más néven is, abból az egykori kultúrából. (Kant híres szobrát az ő – megőrzött – modelljéről öntötték újra, felállítását ő szorgalmazta.) De nem volt könnyű partner. Mikor a lap egy Carl Schmitt-cikket közölt jobboldali kommentárral, tiltakozásul felmondott. Csak évekkel később tért vissza, mikorra sikerült kialakítani az újság liberális profilját. Kemény asszony volt.
Van egy szövege 1941-ből – akkor támadták meg a németek a Szovjetuniót -, a mazuri tavak és táj varázsáról. Sissy unokahúgával majd egy hétig lovagolják körbe a honi tájat, mintegy búcsúként: Marion már akkor tudta, hogy ez a világ elveszett. Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy újságírói pályája elején elég sokáig ellenállt a keleti határok elismerésének, de a Brandt-féle „keleti politika” kezdetétől (1970-től) mégis ennek szószólója és a német-lengyel megbékélés küldötte lett. A szerkesztőségben, Helmut Schmidttel ugyan sokat veszekednek, – pl. a közel-keleti fejleményeken, a hidegháború szélsőségein – de (mégis, vagy épp ezért) ők együtt csinálják Közép-Európa egyik legjobb lapját.
A ’hosszú vágta’ képeitől nem tudok szabadulni. Az első etap volt a pokol: két hétig se alvás, se ruha, se fürdés, csak fagyott kéz, és állandó készenlét, hogy el ne sodorják. Először tizennégy nap után jut szusszanásnyi pihenőre: a lovász-gyerekkel betérnek a Varzin-i (Warcino) Bismarck-rezidenciára, ahol az egykori „vaskancellár” idős húga fogadja: sírját megásatta, várja a ruszkikat – nem menekül. Marion némán csodálkozik, s talán itt értette meg, hogy a régi Németország pusztulásával neki egy másik születésénél kell bábáskodnia. Tényleg csak ámulok: egy grófnő, akinek anyja még a császárnő udvarhölgye volt – a demokratikus német kormányok legfőbb tanácsadója lett.
A történelem iróniája Königsberg sorsa. A háború végén, Kalinyingrád néven, a Szovjetunióhoz csatolták. A kilencvenes években azonban – Litvánia, Fehéroroszország önállósulásával – a régió körbezárt enklávé lett, földrajzilag többé nem érintkezett az anyaországgal. Ha egy orosz Kalinyingrádba akart utazni két vízumot is kellett kérnie. A német egyesülési tárgyalások során voltak olyan pletykák, hogy az oroszok lemondanának erről a régióról. Ami persze marhaság: az oroszok a balti tenger egyetlen kikötőjét nem adhatták fel. Ismét a grófnőnek lett igaza: csak a megbékélés és baráti segítség a kiút: máig ömlik a német pénz Königsberg újjáépítésébe, a régió túlélésének támogatására. A német-lengyel-orosz megbékélés szimbólumára. Programokra melyeket ő nyomott át a hivatalos politikán.
*
Imádott unokafivére, Heinrich von Lehndorff Plötzensee bitóján végezte. Vérdíja öt cigaretta volt. Marion Dönhoff úgy vett elégtételt, hogy vadászgató porosz grófnőből a liberális polgári újságcsinálás grande dame-ja lett.
