Nincsenek közöttünk ártatlanok

|

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje

A rabszolgatartás, a nők elnyomása, a népirtásig fajuló rasszizmus nem csupán a múltunk, de a jelenünk része is – ez teszi a regényben leírtakat igazán félelmetessé.

„A nevem Fredé. Valaha volt egy másik nevem is, de az most be van tiltva” – mutatkozik be Margaret Atwood disztópiájának főhőse, a címben szereplő Szolgálólány. A regény 1985-ös első megjelenése óta kultikus alkotássá nőtte ki magát: egyes mondatai szállóigeként keringenek, a Szolgálólányok vérvörös egyenruhája pedig jelképpé vált, amelyet az irodalmi körökben kevéssé járatos közönség is fölismer. A Hulu idén kijött, tízrészes tévésorozata, részben alighanem a szerencsés időzítésnek köszönhetően, idén újra fölkeltette iránta az érdeklődést.

Atwood eredeti meghatározása szerint A szolgálólány meséje nem sci-fi, hanem spekulatív fikció; a szerző gondosan ügyelt arra, hogy a regényben ne szerepeljen olyan jelenség, amely a történelem során ne fordult volna még elő. A könyv olvastán pedig alighanem egyetérthetünk vele: a rabszolgatartás, a nők elnyomása, a népirtásig fajuló rasszizmus nem csupán a múltunk, de a jelenünk része is – ez teszi a regényben leírtakat igazán félelmetessé. A Gileádi Köztársaság, ez az ószövetségi alapokon működő, keresztény fundamentalista teokrácia, amely az egykor volt, polgárháborúban fölbomlott Egyesült Államok helyén jött létre, a vallást ürügyként, a Bibliát pedig precedensteremtésre használja föl, ideológiai engedélyt szerezve ezzel a szisztematikus erőszakra és elnyomásra.

A szolgálólány meséjéről való diskurzusban jószerével megkerülhetetlen a feminista kritika szempontjainak bevonása, nem csupán azért, mert a puccs után a leglátványosabb változás a nők helyzetében következik be, hanem mert a regényben megjelenített szélsőséges ideológia csírájában – vagy akár teljes egészében – ma is jelen van a világ nagy részén. A gileádi berendezkedés világosan körülhatárolt társadalmi kategóriákba sorolja a férfiakat és nőket, pontos és merev szerepmodelleket határozva meg számukra, lényegében lenullázva ezzel az egyéniséget, és ellehetetlenítve a nemek közti őszinte érintkezést. (Nem csoda, ha a kiváltságos helyzetben lévő Parancsnokok a felgyülemlett frusztrációt titkos orgiák vagy éppen éjjeli szókirakó-mérkőzések során vezetik le.) Fredé és Nick kapcsolata minden romantikát nélkülöz: Fredét ugyanaz a kétségbeesett, mohó éhség hajtja a férfihoz, mint amit a nyomtatott betű láttán érez. De a nőket egymás ellen is igyekeznek fordítani: a Szolgálólányok egymás kémeiként működnek, a Márták és a Feleségek közönséges kurvának tartják őket, és mindegyik csoport egyszerre érez irigységet és megvetést a másik iránt. A bizalom és a testi-lelki intimitás ellehetetlenítése a diktatúrák természetes velejárója – a másiktól való félelem megbéklyózza és elmagányosítja az egyént, aki így hallgatásra, érzelmeinek és gondolatainak cenzúrázására kényszerül.

Gileád társadalmában az ember szigorúan kettős lényként értelmeződik: testből és lélekből áll, amelyek hierarchikus viszonyban vannak egymással, és igényeik gyakran összeütközésbe kerülnek. A nőket a testükre, egészen pontosan a méhükre redukáló beszédmód (amelynek egyik arca a Szertartás törvényerőre emelt, erőszakos aktusa, másik a Feleségek szülési ceremóniájának giccses prüdériája) ürügyet szolgáltat arra, hogy alacsonyabb rendűként kezeljék és hallgatásra kényszerítsék őket. Az olvasástól, tanulástól való eltiltás – ami az értelmiség és általában véve a tudomány üldözésével is együtt jár – az elnémítás egyik formája: aki nem jut szóhoz, aki képtelen magát kifejezni, azt könnyebb háttérbe szorítani és megtörni. A rabszolgasághoz éppúgy hozzátartozik az önreprezentáció lehetőségének megvonása, mint a személyiség elpusztítása, amely utóbbit a szolgálólányok hivatalos neve (Fredé, Glené, Warrené stb.) jelképezi. A Parancsnok, hatalma tudatában, megengedheti magának, hogy játsszon Fredével: adagolja neki az olvasnivalót, betűkirakót játszik vele, titkos partira viszi, éppúgy az orra előtt lengetve a csontot, mint azt Fredé teszi a fiatal őrök előtti magakelletésével.

A nők rabszolgasorba kényszerítése azonban nem elszigetelt jelenség, hanem egy összetett ideológia egyik járulékos következménye. Gileád nem egyszerűen a patriarchátus nyílt, atavisztikus formája, hanem a végletekig vitt kyriarchátus, ahol a melegek, a színes bőrűek, a tudósok és a más felekezetbe tartozók szisztematikus üldözése és legyilkolása a mindennapok része. A városfalra föllógatott elítéltek, a mindenhol jelenlévő géppuskás Őrzők, a Szolgálólányok részvételével zajló Együttvégzés az erőszak normalizálását hivatottak biztosítani. Amit megszokunk, előbb-utóbb mindennapivá és természetessé válik, amíg egy idő után föl sem merül bennünk, hogy megkérdőjelezzük.

Márpedig a megkérdőjelezés létfontosságú lenne. Atwood művének egyik legnagyobb erénye, hogy megmutatja: az apró-cseprő, hétköznapinak tűnő változások hogyan készítik elő a társadalom drasztikus, egyik napról a másikra történő átalakulását. A melegedő vízben megfövő béka klasszikus esete ez: előbb csak kis korlátozások, egyik-másik jog elvétele, majd szükségállapot, fegyverek, üldöztetés és háború. Az előzmények első pillantásra észrevehetetlenek, de ott vannak, csak érzékenynek kellene rájuk lennünk. Fredé maga is említi, hogy a hatalomátvétel előtt tartania kellett a zaklatástól, a beszólogatástól, az esetleges erőszaktól. Az erőszakkultúrára adott válasz azonban itt nem az egyén szabadságának és jogainak következetes biztosítása, hanem azok elvétele, ezáltal az erőszak intézményesített keretek közé szorítása. Ahogyan azt a Szolgálólányok betörését végző Lydia néni megfogalmazza: létezik szabadság valamire és szabadság valamitől. Ez utóbbi azonban csapda: nem fölszabadítja, hanem kiskorúsítja az egyént (a Nénik végig „lányoknak” szólítják az intézetbe zárt nőket), amennyiben a védelmet bizonyos jogok föladásáért cserébe kínálja – vagy erőlteti rá arra is, aki ezt nem akarja. Ez pedig sokak számára vonzó, különösen ha ők maguk nem szenvednek hátrányt: Luke reakciója felesége kirúgására jól példázza a privilegizált csoportoknak a kisebbségek helyzetével kapcsolatos értetlenségét és érzéketlenségét.

Atwood saját bevallása szerint regényével elsősorban azt kívánta vizsgálni, hogy egy alárendelt helyzetben lévő csoport milyen eszközökkel képes hatalmat kivívni magának. A Szolgálólányok jogokkal nem rendelkező tenyészrabszolgák ugyan, de helyzetük bizonyos szempontból mégis kiváltságos, hiszen azon ritka nők közé tartoznak, akik még képesek a gyerekszülésre. Az őket ellátó háztartásoknak kötelező őket jól és egészségesen táplálni, terhességük alatt pedig megbecsülést élveznek. Az Együttvégzés zsilipként szolgál a feszültség és a frusztráció levezetésére, a közösséget pedig a szülési ceremóniákon igyekeznek megteremteni (alighanem ez az egyetlen igazán intim jelenet a regényben). Az egymással versengő hatalmi pozíciók keltette feszültség gyakran humorban csapódik le: amikor Fredé rájön, hogy a Parancsnok éjszakánként Scrabble-t akar vele játszani, nevetőgörcsöt kap, és titkos tevékenységüket perverz szexuális aktusként aposztrofálja.

A szolgálólány meséje egyik érdekes vonása, hogy – ellentétben sok más disztópiával – nem kíván teljes, madártávlati képet adni a társadalom működéséről. Ha ez lett volna a célja, a főszereplő kétségkívül nem Fredé lett volna, hanem az Ellenállás egyik tagja. Atwood azonban érzéki benyomásokat akart rögzíteni egy diktatúra mindennapjaiból, így hangsúlyozottan az átlagemberről ír, akinek mind a rálátása, mind az akaratereje korlátozott. Erre pedig Fredé mint elbeszélő ideális alany. Mondatai hol kurták és tömörek, hol csapongók és zavarodottak, mégis élesen kirajzolják a magára maradt nő portréját. Saját érzelmeit igyekszik épp olyan távolról szemlélni, mint elérhetetlenné zsugorodott múltját. Inkább megfigyelő, mint cselekvő: észrevételei pontosak és részletgazdagok, alkalmankénti, villanásszerű önreflexiói pedig arról vallanak, hogy eredeti környezetében tudatos és jelentős önismerettel rendelkező személy lehetett. Gondolkodásra való hajlamát saját maga igyekszik elnyomni, mivel ez túlélési esélyeit csökkentené. Főhős, de a szó szoros értelmében nem hős, és nem is akar az lenni. Nem hajlandó alávetni magát semmiféle erkölcsi ítéletnek: pontosan tudja, hogy esendő ember, aki nem mindig hallgat a lelkiismeretére. A nemlineáris, visszaemlékezésekkel, töprengésekkel sűrűn átszőtt narratíva lassan adagolja az információt, ezáltal időt hagyva az olvasónak arra, hogy maga töltse ki a hézagokat, és vonja le a következtetéseket. Mohácsi Enikő fordítása sikeresen birkózik meg a neologizmusok magyarításával, stílusa pedig éppen olyan pontos és határozott, mint az angol eredeti.

Jelenet a filmsorozatból

A regény első adaptációja egy a kilencvenes években készült tévéfilm volt Natasha Richardson főszereplésével. A Hulu idén kijött, tízrészes sorozata már az első epizóddal berobbant a köztudatba, és okkal: nem csupán szorosan követi a regényt, de igyekszik ésszerűen tovább is gondolni azt. Egyéb változtatások (pl. a feketék helyzete) mellett a perspektíva valamivel szélesebb, az egyes szereplők kapcsolati hálója, a társadalom működése átláthatóbb és világosabb. Maga Fredé érezhetően tudatosabb és elszántabb, mint könyvbeli párja: az első epizód záróakkordjaként kimondja saját igazi nevét. A regénybeli énjével ellentétben még az Együttvégzésben is részt vesz, ami hangsúlyosabbá teszi azt a gyakran hangoztatott elképzelést, hogy önkényuralomban nincsenek ártatlanok.

A vizuális médium egyik nagy lehetősége a színekkel és más látványelemekkel való manipuláció. A sorozat látványvilága teljes mértékben kihasználja ezt a lehetőséget. Az alapvetően hideg, visszafogott színvilágból, amelyet szürkék, barnák, sötétkékek uralnak, élesen kiválik a Szolgálólányok vérszínű ruhája és fehér főkötője; a gyakran geometrikus kompozíciók pedig egyfajta idegenszerű egyensúlyt teremtenek – nem más ez, mint Gileád eszmeiségének esztétikai megalapozása: a rend, fegyelem és harmónia dicsőítése. Az erős képi világot sajnálatos módon kissé aláássák a túlméretezett belső monológok, amelyek olykor elnehezítenek egy-egy jelenetet, és csökkentik a feszültséget – fölmerül a kérdés, hogy a regény stílusa ellenére nem lehetett volna-e őket valamilyen más módszerrel helyettesíteni.

Mindezek a hibák azonban eltörpülnek amellett, hogy a sorozat sikeresen adja át az eredeti mű hangulatát. A szolgálólány meséje kemény és kegyetlen világot fest, amelyből azonban nem hiányoznak az emberi pillanatok. Fredé, ha nem is feltétlenül rokonszenves, de érthető és eleven figura, aki megpróbál keresztüljutni élete legborzalmasabb szakaszán, mi pedig önkéntelenül is vele tartunk. Sokan, sokszor leírták már, hogy a regényt figyelmeztetésként is föl lehet fogni. Tény, hogy első megjelenése óta mit sem vesztett aktualitásából. De ami talán még figyelemreméltóbb: nem csupán fontos könyv, de egy jó könyv is, szépirodalom a szó legnemesebb értelmében. Örömmel látom, hogy itthon is egyre többen veszik kézbe.

Margaret Atwood: A szolgálólány meséje. Jelenkor Kiadó, 2017. Fordította: Mohácsi Enikő. 479 oldal, 3999 Ft

CÍMKÉK: