Mohai V. Lajossal Laik Eszter beszélget
Száz éve, 1918. december 23-án született Mándy Iván.
Mándy Iván Fotó: Fortepan
Emlékszel még, hogyan találkoztál először Mándy műveivel?
Középiskolás koromban, a hetvenes évtized első éveiben nyilván a kezembe került valamelyik kötete, mivel az elégségesnél is több időt töltöttem a kanizsai városi könyvtár régi, egyemeletes, palotaszerű épületében a Sugár úton, az akkori Vörös Hadsereg útján. Akkor szinte a szabadpolcokra kirakott összes szépirodalmi könyvbe belelapoztam és beleolvastam, izgalommal, heves érdeklődéssel és betűszomjjal. Sokat sikerült is az első betűtől az utolsóig elolvasni. Azt is elárulom, mi kötötte le leginkább a figyelmemet: akkorra már több régi szerzőnek volt kritikai kiadása, Vörösmartynak, Aranynak, Jókainak, Mikszáthnak, és leginkább a kritikai kiadások jegyzetapparátusában leltem nagy örömökre, fantasztikus tudás- és ismeretanyagra – kis túlzással a klasszikus íróink esetében máig „abból élek”. Az igazi találkozás Mándy Iván írásaival az Eötvös Kollégiumban történt; erre kristálytisztán emlékszem, még az évszámra is, 1977 ősze volt. Mi több, a Ménesi úton személyesen is megismerkedtem vele, persze többedmagammal, Szörényi László híres prózaolvasó szemináriumán. Ritka és valóban kivételes alkalom, hogy valaki a szerzővel és a műveivel is találkozik, voltaképpen elsőre.
Hogyan történt? 1975 őszétől tanárunk végigolvastatta velünk a századforduló irodalmát, aztán a két háború közöttit is; folyamatosan haladtunk előre az időben, Krúdy és Kosztolányi persze minden félévben előkerült, szerencsénkre. Laci egyszer azt találta ki, hogy meghívja a szemináriumokra azokat az írókat, akiket az élők közül talán a legközelebb érezhettünk magunkhoz. Jött Mészöly Miklós, jött Mándy, Mészöly talán többször is, és Nádas is jött, talán Esterházy is. Ottlikkal biztosan nem találkoztunk, de az Iskola a határon már olvasmányunk volt. A beszélgetést az írókkal rövid bemutató esszé előzte meg, és én Mándyra vállalkoztam. A jegyzeteimet és szövegvariációimat ma is őrzöm. Így történt.
És a kollégiumi látogatására is emlékszel, milyen benyomást tett rátok, az akkori „utánpótlás”-generációra, illetve rád?
Az hiszem, Mészöly Miklós jött előbb, ők Szörényi Lacival bensőséges baráti viszonyt ápoltak. Mándy volt a második író a szemináriumon. Később olykor a bölcsészkarra is hívtak írókat, nagy tekintélyeket; Szentkuthy Miklós is tartott előadást és Mérei Ferenc is, zsúfolt előadókban; ezek a kollégiumi találkozások mások voltak. Egyszerűbbek, közvetlenebbek. Éjszakába nyúló beszélgetés követte őket.
Komolyan vettek bennünket, talán kíváncsiak is voltak ránk. Mégiscsak a Ménesi út volt, és kis társaság. Mándy hallatlanul elegáns volt, kevés beszédű. A jelenlétének és a hallgatásának súlya volt. Egyszer úgy alakult, véletlenül, hogy a nagykörúton megláttam távolból egy késő tavaszi vagy kora nyári napon. Fehér ingben volt, és zakóját a vállára vetette. Lassan lépkedett. Biztonságot sugárzott a sokaságban. Ahogy az életműve is biztos pont a magyar irodalomban.
Fotó: Wikipédia
Ezt a kevés beszédű eleganciát érzem a prózája egyik fő jellegzetességének is. Mándynál épp a hallgatásokból, a ki nem mondásokból születnek a legnagyszerűbb mondatok.
Nemcsak mondatok, hanem egész művek; igen, sok a tört, foszló, abbahagyott, valahol elharapott mondat, a zörej és a neszezés, ez főleg a kései prózájában van így, és egy mára már elfeledett, de általa azt is briliáns módon művelt műfajban, a rádióban bemutatott hangjátékban. Érdemes elővenni őket. Érdemes erre is figyelni olvasás közben. A jelzők az ő esetében – mondanom sem kell — a legmagasabb esztétikai minőséget jelölik. Mi a mesterfok Mándynál? A hallgatás, de ez nem az elhallgatás kóros tünete, amely azért sokszor jellemezte eddig is irodalmunkat. A ki nem mondás – sejtésem szerint — balladai szerkezetre mutat, balladás szerkesztésmódra, balladás jelenetezésre. Ezt az alkotói vonást, írói kézmozdulatot talán közelebbinek érzem hozzá – legalábbis életművének bizonyos pontjain –, mint a vele kapcsolatban sokszor fölmerült filmes vágástechnikát, amelynek szintén van létjogosultsága a poétikájában. Maga adta hozzá a kulcsot a filmkönyvekkel. Hogy a balladai jelenetezést illetően körülhatároltabban mire gondolok, azt egyszer még szeretném bemutatni az Egyérintő és a Fagylaltosok elemzésével. Egyébként most újralapozva a Mándy-szakirodalmat, meglepődve láttam, hogy az előbbi két, sötét árnyalású novellája alig kapott értelmezői figyelmet. Mándy első monográfusa, Erdődy Edit 1992-ben meg sem említi. Amit viszont Domokos Mátyás mondott róla egy beszélgetésben, hogy a két Opra fivér hidegvérű gyilkosságának története, az Egyérintő odaállítható Hemingway Bérgyilkosokja mellé, invenciózus közelítés. Persze nem kell összekötő vonalat húzni a két alkotás közé. Azt tudjuk, hogy Mándy korán olvasott Hemingwayt, becsülte is; azt, hogy a Bérgyilkosokat vajon olvasta-e, nem tudom. Jelentős művek kapcsolatba kerülnek egymással az olvasókban; ez így helyes. Nekem az Egyérintőről mindig eszembe jut Csáth Géza alapvető novellája, az Anyagyilkosság. Az Anyagyilkosságról meg az Egyérintő.
Még egy megjegyzést ide. A mit akarhat egy író? című önvallomásában Mándy is azt mondja: „Nem kell mellébeszélni. Akad irodalmi hatás is, persze. Van egy vonulata a magyar irodalomnak. Krúdy, Gelléri (…). És Hemingway. Aki sokkal érzékenyebb, mint általában gondolják. Nem annyira brusztos fickó.”
Ez már csak a „brusztos” szó miatt is remek idézet, mennyire rá vall ez a szóhasználat! Nem tudom, egyáltalán hányan ismerik-használják a kifejezést. Van Mándy nyelvében valami keresetlen egyszerűség, természetesség – jól érzem, hogy teljesen hűvösen hagyta a nyolcvanas években csúcsra járatott szövegirodalom?
Örülök, hogy Te is fölfigyeltél rá. Engem is elvarázsolt. Vannak olyan szavai, amelyeket más talán nem is használt az irodalomban. A Nevek a falon című novellájában például ceruzakapszlit húzott elő a köpenye zsebéből a szereplő. A ceruzakapszli is szíven üti az embert. Mit tudhat még Mándy, amit mi, olvasói, észre sem vettünk eddig? Nem tágított attól a rétegnyelvtől, amit a régi Józsefvárosban beszéltek, ahogyan azon a nyelven élték is az életüket az ottaniak. Nem tágított semmitől, amit éledező gyermekkorában ott (kényszerűségből is, hányatott családi viszonyai miatt) megfigyelt, vagy amitől nem lehetett elfordítani a tekintetét. Novellaalakjainak nevét az omladozó, koszlott kapualjakból, a Kerepesi temető mohos sírköveiről olvasta le, vagy egyszerűen csak hallotta valahol, és amikor az írónak szüksége volt rá, föltolult az emlékezetéből. Az ő irodalmi útja nyelvileg sem vált el ettől a mikrokörnyezettől, akkor is békésen együtt élt vele, amikor azt már megsemmisítették az újabb és újabb történelmi korszakok. A múló idő azonban jóváhagyta, amit írt, ez nem kétséges. „Mándy a pesti nyelv nagy művésze volt”, ezt a mondatot Nádas Péter írta le legújabb, Világló részletek című könyvében. Nehéz tömörebben fogalmazni Mándy nyelvéről.
Egy korábbi tanulmányodban jó érzékkel mutattál rá a Mándynál szintén alapvetően fontos részvétre az „ázott alakok” iránt, ahogy találóan megfogalmaztad. Sokszor próbáltam megfejteni a titkát ennek a szenvelgésmentes, sziruposságot nyomokban sem tartalmazó szeretetnek, ami a soraiból árad. Szerinted hogyan áll elő ez az attitűd?
A részvéthumanizmus az egész életmű tengelyében áll. Így, mondhatnám röviden. A fogalmat, részvéthumanizmus, Németh G. Béla használta Kosztolányinál, legalábbis én először nála találkoztam vele még egyetemi szemináriumain. Mándy világával kapcsolatban talán még kiterjeszthetőbbnek, általánosabbnak érzem a dolgot; szinte alig van írása, amely ne a megtestesült részvét jegyében fogant volna. Az előbb említett önvallomásában van egy igen fontos mondat. „Aztán egyszer láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot.” A szöveg az írói szemléletmódra és írói eszközökre való ráébredés lassú, gyötrelmes folyamatát rögzíti, ahogyan maga Mándy látta, ahogy a saját tehetségével számot kellett vetnie. A nagy pillanat, a fölismerés pillanata, a látás pillanata ezzel az ázott alakkal érkezett el Mándyhoz; innen az érzelmi elkötelezettség. Nevezhetjük szeretetnek.
És ő is egy kicsit ilyen ázott figura volt, igaz? Most olvastam a frissen megjelent levelezéskötetében egy ’72-es levelét, Simon Juditnak írta, és beszámol egy szerencsétlen eséséről a buszon, megrándítja a karját, aztán az esernyőjével szerencsétlenkedik, összesározza a nadrágját, így megy be a törzshelyére, a Lukács cukrászdába, ahol szalvétába csomagolva hoznak neki ruhakefét. Szóval, egy fergeteges novella kerekedik ebből a levélből, középpontjában a – szó szerint – esendő Mándyval.
Remek novellatéma Mándynak. Nem véletlen, hogy ezt az esetet és így írta meg, levélben meg épp a szerelmének. A poén a szalvétába csomagolt ruhakefe, amelyet a pincérnő hoz, és átnyújt neki. A pincérnők és a kávéfőző kisasszonyok a Mándy-világ szerves részei, több novellájában azt a szerepet töltik be, amit a kórus az antik színművekben. Tökéletes rezonanciáját adják a világnak, az életnek, az író világának. Sokszor ők teszik helyükre a dolgokat. Ha ezt a viszontagságos történetet novellává fogalmazta volna, ahol, látjuk, a szereplő kiszolgáltatottsága és szerencsétlenkedése kerül előtérbe, akkor a pincérnők kara biztosan visszaállította volna az élet természetes rendjét; ahogy a valóságban a papírszalvétába csomagolt ruhakefe hozta a megoldást.
Visszatérve a kérdésedhez: nem hiszem, hogy Mándy Iván köznapi személye – ha szabad így fogalmazni – az „írói átlagnál” gyámoltalanabb lett volna, persze most ne gondoljunk egy világverő profi bokszolóra, de Hemingwayre sem. Bár, mint láttuk, Hemingway se volt „annyira brusztos fickó”, szerinte.
Felmerült bennem, mi lehet a lelki rokonság, az írói-irodalomtörténészi vonzódásod oka Mándyhoz. Találtam egy választ magamnak, de nem biztos, hogy jól gondolom: hogy tájakban ragadod meg a Mándy-univerzum elemeit, és ezek a személyes tájak – persze más tartalommal – a te prózád és lírád meghatározó jegyei is.
Más tájak. Másként személyesek. Nekem nem a nagyváros perifériája a táj, nem az árusok forgalmas, sok emberrel benépesülő tere, hanem a kisváros szélső utcája. Néptelen táj, mezei táj, a sötét tarlók, a fázós fák tere, de ez inkább messzire kinyúló térség volt, ahol nyáron sárga gabonatáblák ringatóztak, télen pedig sarki hideget hozott ránk a vastag hótakaró a hegyhátakról. Ez a gyerekszemmel messzi táj hozzátapadt a konyhakertek és a gyümölcsösök végéhez a kanizsai Rózsa utcában. Az az utca akkor még nem volt kikövezve, csak a járdákat tették valamelyest járhatóvá téglákból, döngölt építési törmelékből, ki-ki a maga háza előtt. Pedig az utca története addigra már talán száz évet is felölelt, mégsem volt igazából városias rész, de a falusiasság sem volt kiütköző rajta. Valahol a kettő között állhatott. A város belső, az egykori városépítő polgárság palotáival díszes részei kicsit távolabb kezdődtek tőlünk. De nem olyan távolságra, hogy azokat is ne éreztem volna az enyémnek. Ami létrejött egyszer az emberben, bennem, arra illik vigyáznia. Ezt Mándytól is tanulhattam volna. Tanultam is.
A személyes táj meghatározó jegy; ami nekem jutott, az a kisvárosi életforma volt a hatvanas évek vidéki szegénységével együtt; szegénység volt, de azért nyomor nem. Mándy Iván a saját perifériáin inkább a nyomort láthatta, elég csak a mosodás alakjára, Minarik Edére és különös életformájára gondolni; ő az, aki egy ruháskötélre fölcsíptetve töltötte az éjszakáit. Ez a Mándy-féle költői fantasztikum lefedi azt a világot, amely őt gyerekkorában körülvette. Folytathatnám még sokáig, hogy például grund se volt a gyermekkori Kanizsán; üres, elhanyagolt kicsike terecskék, magára hagyott földdarabok voltak, háború ütötte, üszkös foltok a város testén itt-ott. A Pál-utcai fiúkat olvasva sejtettem meg, hogy mi a grund. Aztán Mándytól a patrióta jelentését, hogy a grund is haza, meg lehet érte halni. Gyönyörű. Máig gyönyörűnek érzem – még ha lelkesedésem idejétmúltnak tűnhetik is sokak szemében.
Ha már a grund szóba jött, muszáj megemlíteni azt a bizonyos „pálya széli” irodalmi-írói pozíciót, amelyet Mándyval kapcsolatban gyakran emlegetnek, ezzel amolyan kismesterré minősítve őt, aki a „nagyok” játékában nem vett részt, aki valahogy véletlenül lett író. Én ezt óriási tévedésnek érzem.
Az is, tévedés, sokszorosan az. Erről részletesen kell beszélni, megpróbálom szétbontani a szálakat, mert nagyon fontos kérdést tettél föl, és mostanra talán már tisztultabban lehet látni Mándy helyzetét, még inkább „helyzeteit”, különféle módon és más-más szempontok alapján történt elhelyezését az irodalom világában. Nézetem szerint Mándy Iván a XX. századi magyar prózairodalom nagy alakja – ezzel kapcsolatban hál’ istennek nagyjából dűlőre jutott kritikus és olvasó; művészete az előző korszak kultúrpolitikájának gyanakvása mellett született, miközben a ’45-től ’89-ig tartó – hol igen erős, hol gyenge — árnyékolásnak is véget vetett a történelem. Az irodalomtörténeti és prózatörténeti rang eléréséig hosszú volt az út, sok idő telt el, noha az alkotótehetséget közben sem vitatták el tőle, de sokan keltek birokra vele az ötvenes, hatvanas és — bizony még — a hetvenes évek Magyarországán is, azok is, akik nagyságrendekkel voltak alatta. A bírálatok egy nem csekély részének semmi köze nem volt ahhoz, amit csinált, azt nem személyes teljesítménye, hanem irodalmi köre kapta, nevezzük így egyszerűen, az újholdasok társasága. Kisodorta a perifériára és kis híján meg is semmisítette őket az akkori idők politikai kurzusa. (Az igazi írók közül mások se jártak jobban náluk.) Ezt a különösen mostoha időszakot, az ötvenes éveket nehezen lehetett ép ésszel és tűrhető idegállapotban túlélni, de állták a sarat. Gondoljuk csak meg: Mándy az ötvenes évek közepén publikálta a föntebb már említett Egyérintőt, és 1959-ben a Fabulya feleségeit. Abban az évben, amikor Ottlik Géza az Iskola a határont. Mind a két író „megüzente” a regényével, hogy hiába rúgták derékba, szedték szét ezt a nemzedéket, nem lehet elfojtani őket: ha tetszik, ha nem, újrarajzolják az irodalmi térképét. Persze volt bennük józanság és belátás. Mándy mesélte el az egyik interjújában, hogy azt a híres – számukra is derűlátásra okot adó — Nagy Imre-rádióbeszédet Nemes Nagy Ágnessel együtt hallgatták, de azért ahogy egymásra pillantottak, a pillantásukkal jelezték, hogy továbbra is tudják, hol a helyük. Innen csak egy lépés lenne az 1963-ban megjelent A pálya szélén című alapmű metaforája, amelyet kiterjesztettek Mándy helyzetére. Amely többféle irodalomtörténeti helyzetet jelöl, és kétségkívül öntükröző metafora (is), jól használható eszköz volt az akkori kritika kezében: Mándy saját maga állította, hogy pálya szélén van, higgyük el neki, zengte a kritikuskórus egyik fele. Ne feledjük, hogy a hatvanas években a kritika varázsszava a pártosság volt, és a viták vitája Fejes Endre Rozsdatemetője (1962) körül keletkezett. Mielőtt folytatnám, vissza kell lépni a Fabulya feleségeihez.
Tehát az 1959-es év nagy művekkel, nagy értékekkel köszön ránk a magyar prózairodalomból, Ottlik és Mándy jóvoltából. A Fabulya feleségei ugyanis már előkészíti a még nagyobb kiugrást Mándynál, a futballregényt, Csempe-Pempe és a Titánia legendáját. Idézem a regény korának legjobb kritikáját, amely persze Nyugaton, az Irodalmi Újságban 1964. április 1-jén jelent meg Albert Pál tollából: „…az apró, s a történéssel sokszor csak hangulati kapcsolatban lévő betétekkel a futball mitikus képe áll össze, amely, akár a mítoszok, időtlen, időn kívüli, példás és állandó érvényű, s amelynek szertartásait az ismétlés szabályozza. S ebben az értelemben A pálya szélén szinte fölemelő azonosulással zárul: a sivár hétköznap, a szorongás, a magány, az egyéni élet föloldódik a nagy mítoszban.” Azt is Albert Pál vette észre, hogy a Mándy-könyv volt az Iskola határon után a korszakban a legjobb regény – ehhez hozzátehetjük azt, hogy az egész század legjobb regényei közt a helye. Tényleg semmi más nem kell hozzá, csak elfogulatlan szem.
Azt mondom, hogy Mándy a teljesítményével nagyon is részt vett, hogy téged idézzelek, a „nagyok játékában”, ez mára nyilvánvaló. Szerepe az első Nyugat-nemzedék óriásaihoz képest sem kismesteri. Sőt.
És a futball mítoszához hozzátehetjük Mándy univerzumának további mitikus tereit: a mozit és a filmet, a strandokat-uszodákat, a kávéházakat, a lakásbelsőket, a lépcsőházakat… Valami metafizikai varázslatot hajtott ő végre a létezés leghétköznapibb szcénáival.
Igen, a terek, Mándy terei. Nemcsak az árusok tere, hanem, ahogy mondtad, a belső terek. Egy dohányárudáé például, a „szivarfüst-keringővel”, azok a terek, helyek, helyszínek, amelyek összetéveszthetetlenül Mándyhoz köthetők a magyar irodalomban. Ezekben is újat tudott hozni, olyan elődök után, mint Molnár Ferenc vagy Gelléri. Azért őket említem, akiknél már több fejjel magasabbra nőtt, mert ő is őket említette a pályája emlékezetéről írt egyik vallomásában. Ezekben a terekben és a tereket megjelenítő művek hosszú sorában érik be a hányatott gyermekévek és a hányatott fiatalság sokféle és sokféleképpen fölhalmozódott hangulata, érzelme, fájdalma, megaláztatása; ezek, tudjuk, nemritkán az apja alakjához kötődtek. Késői rekviem hozzá a Mi az öreg? című könyve. Ezekben a terekben mutatkozik meg az élet brutalitása, barbársága és kiszámíthatatlansága, de gyógyító ereje is; a csakis általa meglátott és megszemlélt nincstelenség például, amely kitágítható a történelmi traumákig, addig, hogy Esterházy Péter azt írta Mándyról: ő „nemzeti nincsünk lajstromozója”. Mégis: Mándy ődöngő, csetlő-botló alakjainak a lesüllyedt periféria, a tér az árusokkal, a mozi előcsarnoka (folytatható a lista) az ígéret földje, a világ közepe – bukásaikkal, a megalázottságokkal együtt sem sivatag. Ahogy az írójuknak sem az. Ehhez azonban valami szomorkás rezignáció és álomszerűség, elégikus hangfekvés is kellett az ábrázolás szintjén. Mándy tehát nem engedett, mert nem engedhetett e „világperiféria” megjelenítésekor az olcsó, kiismerhető nosztalgiának – ezt azért emelem ki, mert sokszor támadták a hatvanas–hetvenes években azzal a váddal, hogy folyton-folyvást, önismétléssel ugyanazt és ugyanazt az élménykört járja körbe, ugyanazzal az elbeszélőtechnikával, idejétmúltan. Nem. Mándyt az „ideológiai tartalom” nem érdekelte; lássuk be, igaza volt, mert a művészetekben – kiváltképp önkényuralmi korszakok idején – az ideológiai tartalom a legérdektelenebb rész.
Bár mindig a közelmúltat a legnehezebb pozicionálni a jelenben, mit gondolsz így a századik születésnap idején, mennyire él tovább Mándy a kortárs irodalomban, felfedezni-e a kézjegyét, a hangját, a világnézetét bármiben is?
Ha a kérdésed arra vonatkozik, hogy „szakmai fogásokat” tanulhatnak-e a ma fiatalabb írói Mándytól, egyszerű a válaszom: igen. Olvasni kell őt, mértékkel, okosan – és alázattal. Egyszer, kétszer, többször. Úgy gondolom, hogy Mándy – ellentétben például Ottlikkal, és ez nem a két író egymás elleni kijátszása – soha nem volt túllaudálva. Ma olyan időszakot élünk, hogy nem verik félre a kulturális életben a nagyharangot, ha valamely klasszikusunk centenáriumát üljük. Talán a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján történt az, amikor utánzók hada eredt a nyomába. Grendel Lajos, aki nem akárki a mi prózairodalomban, megejtő őszinteséggel írta meg, talán Mándy halálakor, hogy neki is volt „Mándy-utánzó” korszaka, de ez az „utánzás” kifogott rajta. Ahogy mindenkin kifog. Azzal fejezném be, hogy ha kellő időt szánunk rá, hogy elolvassuk Mándy Iván műveit, akkor lépésről lépésre egy nagy életmű kiteljesedésének a tanúivá válhatunk. Ebben lelhetünk támogatásra saját munkánkhoz.
