Madeline Miller: Kirké
Ami a titánnal történik, tragédia: az embereknek adott segítségért örök szenvedéssel fizet.
Kíváncsian vártam Miller második regényét, mivel az Achilleusz dala című elsőt élvezettel olvastam.[1] A regénnyel egy csapásra ismertté vált író a Kirkével is maradt abban a világban, amelyet képes volt oly erőteljesen megragadni az Akhilleusz dalában. A különbség éppen csak annyi, hogy míg a korábbi regényben elbeszélt események döntően Homérosz Iliászához kapcsolódnak, a Kirké történetének jelentős része az Odüsszeia világában játszódik.
Noha nem süllyed el benne teljesen a trójai háború sem, de ami belekerül a tíz évig tartó küzdelemből, az inkább ismeretterjesztés, illetve háttér Odüsszeusz alakjának megrajzolásához. De nemcsak a háttérként értelmezhető eposzi világ más, hanem a két történet időbelisége is: az előbbi Akhilleusz rövidre szabott életének idején alig fut tovább, a Kirké viszont meghatározatlanul hosszú időt fog át, mivel a halhatatlanságot és időtlenséget kell benne valamiképpen az Odüsszeia idején túlra is elvezetni. Mindez Millernek lehetőséget teremt arra, hogy Kirkéből évszázadok alatt legyen az a Kirké, aki aztán a Pénelopéhoz igyekvő görög hős balga társait disznóvá képes változtatni. Kirké istennő, de nem születik mindentudással. Fokozatosan sajátítja el a varázslás képességét, miután büntetésül egy szigetre száműzik – vagy ahogy ezekben a hetekben a magunk helyzetére is reflektálva mondhatjuk –, örök karanténra ítélik. A regény szempontjából, persze még nem lenne baj, ha egy öntörvényű, isteni családjával megbékülni sohasem tudó, lázadásra hajlamos istennő fejlődéstörténetét olvasnánk, az azonban zavaró – legalábbis én annak érzem –, hogy Kirké megformálásában olyan vonásokat vélek fölfedezni, amelyek mintha a kétezres évek első évtizede népszerű fantasy-regényeinek hatását tükröznék.
Kirké eleve több fogyatékossággal is küzd az istenek között: emberi hangja van, ami miatt, ha valaki összeakad vele, nem ismeri föl azonnal, hogy istennő, vagyis kicsit olyan, mint azok a vámpírok, akik embervér helyett megelégszenek állatokéval, hogy így teremtsenek hidat a maguk és az emberek világa között. Ráadásul a szigetén Kirké oly mélyen elmerül a varázsnövények botanikájában, annyiféle mágikus hatású növény termesztését és annyiféle bájital készítését tanulja meg vagy kísérletezi ki, hogy – rosszmájúan azt mondhatnám – ha kicsit ambiciózusabb lenne, akár vendégtanárnak is meghívathatná magát a Roxfortba. Olvasóként főként ezek a nagyon fantasy-szagú részletek zavarnak a regényben. Miller – véleményem szerint – túlságosan elmerül az autodidakta varázslónő alakjának és fejlődéstörténetének kibontásában, ahogy szintén túlcsúszik azon a ponton a „sajátos nevelési igényű” Télegonosz gyermekkorának részletezésével, amelyen túl a mítoszfeldolgozás már burleszkké változik. Ez nem lenne baj, hiszen már az Ókorban is népszerűek voltak az istenek történeteinek humoros feldolgozásai (elég, ha Lukianosz történeteire gondolunk), Millernek azonban aligha ez volt a szándéka.
Ezt különösen akkor érezzük, amikor a mítoszok és az eposzok világa valódi konfliktus megragadásának a lehetőségét kínálják föl. Ezeket jól és érzékletesen alkotja meg az író, éppen ezért sajnálatos, hogy egyes helyeken túlírja a regényt. De ugyanez a helyzet a mítoszokkal is, amelyek természetüknél fogva sokfélék és minőségüket tekintve sem egyenértékűek: különböző korok tapasztalatai és értelmezési kísérletei rétegződtek bennük egymásra, s éppen emiatt érdemes kritikus kézzel válogatni köztük. S bár érteni vélem az író szándékát: fölemelni a nőt az eposzok férfias világában, ám Kirké és Pénelopé nagy egymásra találása mégiscsak mintha túlságosan is szentimentális lenne abban a kegyetlen világban, amelyben a bosszú és a varázslat Szküllákat képes teremteni. És ez a nagy egymásra találás is érthető, hiszen Miller Kirkéje mindig is jobban megértette magát az emberekkel, mint az istenekkel, hiszen azzal, hogy egyszer megsegítette, örökre elköteleződött Prométheusz mellett. Ami a titánnal történik, tragédia: az embereknek adott segítségért örök szenvedéssel fizet. A félisten Akhilleusz a hírnévért gyors halállal fizet. Kirké a sziget magányában, varázsfüvei vagy Odüsszeusz karjai közt halhatatlan halandóvá válik. Ez nem a mítosz, nem az eposz, és nem is a tragédia világa.
Madeline Miller: Kirké. Fordította: Frei-Kovács Judit. General Press Kiadó, Budapest, 2019, 4990 Ft
[1] Bizonyság rá, amit az art7.hu-n írtam róla.
