Lengyel János legújabb Mitracsek-történeteiről
A realizmus furcsa diadala, hogy a legizgalmasabb és mégis legfantasztikusabb helyszín egy valóságos hely, Beregszász, a szerző szülővárosa.
A klasszikus eposzokban emberfeletti hősök küzdenek a közösség hagyomány által megszentelt céljaiért. De regény vagy novellahős – ezt jól tudjuk – bárkiből lehet. A modern regény egyik előzményének tekinthető pikareszk regényben csirkefogók, csavargók küszködnek a mindennapi túlélés érdekében, a szatirikus és abszurd regények főszereplői pedig sokszor lúzerek, ügyefogyott módon tébláboló kisemberek. Ám a hős kiszolgáltatottsága akkor a legnyilvánvalóbb, ha a szerző még külön is kihangsúlyozza a szereplő megalkotottságát: a hős még elbukni sem bukhat el saját akaratából vagy jószántából, hiszen a sorsa az alkotója (az írója) kezében van.
Krúdy Gyula saját alteregóiként teremti meg az irodalmi élet perifériáin bukdácsoló hőseit, például Rezeda Kázmért. Kosztolányi az Esti Kornél-novellákban formálja meg az irodalmi hasonmását – Esti és Kosztolányi viszonya a magyar irodalom egyik legtöbbet kutatott témája. Ám érdekes, hogy még Esti Kornélnak, az alteregónak is vannak saját függelékei: egyik ilyen Gallus, a kleptomániás író, „a művelt, de rossz útra tévelyedett fordító”, aki az általa lefordított krimiből is kilopkodja az ékszereket és más vagyontárgyakat. A ciklus tizennegyedik novellájának zárlata azt sugallja, hogy Esti Kornél, az elbeszélő maga is élet-halál ura: „Én erkölcsi fölháborodásomban levettem róla a kezem. Átadtam sorsának. Azóta nem hallottam felőle”, jelenti ki Esti, miután meggyőződött Gallus javíthatatlanságáról.
Gallus nemcsak a teremtmény teremtménye, hanem egy lezüllött, megbélyegzett, az irodalmi világ perifériáján tengődő alak. Teljességgel kiszolgáltatott alkotója (alkotói?) kényének-kedvének, jóindulatának, segítőkészségének. A börtönbüntetése miatt nem „teljes értékű” Gallust a társadalom megvetése teszi kiszolgáltatottá, míg a Kosztolányi-művekre sokszor rájátszó Lengyel János novellafüzérének hősét (a szerző alteregóját) egy sokkal általánosabb kiszolgáltatottság, a határon túli léthelyzet. Hiszen egy határon túli magyar (főként egy kárpátaljai) nem teljesen tartozik ide, közénk, a „Kishazába”, hisz nincsenek megfelelő papírjai, kapcsolatai – ám ha ide nem, akkor vajon hova tartozik? Egy ilyen ember akkor is illegális, gyanús, ha semmiféle köztörvényes bűnt nem követ el. Legalább annyira gyanús és megfoghatatlan, mint egy börtönből szalajtott műfordító.
Ám ez a Lengyel-féle számkivetettség, árnyszerű alig-élet messze több embert érint, mint a Gallus-féle lecsúszottság. Mitracsek úr (a Feltámadás Beregszászon, a Mitracsek úr visszatér főhőse) a kiszolgáltatottsága, a „jó híre”, az identitása miatt pereli az írót (akit a narrátor mindvégig Lengyel Jánosnak nevez), mert nem ismeri fel, hogy szabadsága és méltósága nem a szerző szándékán, hanem a kelet-közép-európai politika „alakulásán” múlik – és az írója (az elbeszélője, a teremtője, vagyis a zsarnoka) épp olyan nehéz, kiszolgáltatott helyzetben van, mint ő maga.
Mitracsek úr (akinek elidegenedettségét jelzi, hogy a szöveg nem Mitracsek Ödönként, hanem – távolságtartóan – csak „úrként” emlegeti) a valóság és irodalom határmezsgyéjén próbál az igazának érvényt szerezni. „Irodalmi” hivatalokba (Irodalmi Költött Alakok Ügyeit Elbíráló Bíróságra, Irodalmi Etikai Bizottságba) járkál, saját szerzőjével pereskedik, nem valóságos nők, hanem irodalmi alteregók közül választ társat magának. Mindez felfogható persze a kortárs irodalmi élet és a posztmodern értelemben vett „emberi jogok” szellemes paródiájának is. Ezek a Lengyel-féle szürreális irodák, hivatalok, „útvesztők” hasonlítanak A per bürokratikus labirintusaira – és az lehet az érzésünk, a szerző (mármint az igazi) kicsit el is téved a valóság és a képzelet függőfolyosói közt. A realizmus furcsa diadala, hogy a legizgalmasabb és mégis legfantasztikusabb helyszín egy valóságos hely, Beregszász, a szerző szülővárosa. (Itt történik Mitracsek „feltámadása” – ez a novellafüzér egyik legkitűnőbb fejezete.)
Meglehet, a lét és nem-lét között lebegő irodalmi alvilág helyett minket, olvasókat talán jobban érdekelne Mitracsek Ödön álláskeresése, a Beregszász és Budapest közötti vonatút, a pesti albérlet-piac, az irodalmi alteregókkal való ismerkedés helyett a valóságos lányokkal-asszonyokkal folytatott kalandok. Mert ezt a fura lebegés-élményt, kifosztottságot, a nem vagyok ura a saját életemnek-érzést, mely a Mitracsek-egzisztencia (a határon túli léthelyzet) egyik összetevője, talán kevésbé irodalmias módon is meg lehetett volna ragadni. De Lengyel János törekvése dicséretes: novellafüzérében a jellegzetesen kelet-közép-európai otthontalanság-élményt és identitásválságot egyetemessé akarta tágítani, filozofikusan kívánta megfogalmazni.
Bármilyen nevetséges is Mitracsak úr, a klasszikus kisember önrendelkezésért vívott „szabadságharca”, a szerzőjétől, alkotójától való függetlenedni vágyása tulajdonképpen mindannyiunk ügye. Nem mi vagyunk ennek a labirintusnak, az életnek az urai, ezért mindannyian elveszve bolyongunk benne. („Belátom, bármit is teszek, hozzád vagyok láncolva, a sorsom a te szeszélyedtől függ, és én azt szeretném, ha a történetem tovább folytatódna, és végül happy enddel végződne, jó sok év múlva. Ez olyan nagy kérés lenne?”, írja Mitracsek az alkotójának, vagyis talán az Alkotójának.) Hiszen mi sem ismerjük itt a földön, a Kishazában a játékszabályokat. Nem találjuk a helyünket. Sokszor sértve és kirekesztve érezzük magunkat. Ráadásul az otthon és a biztonság fogalmát állandóan megkérdőjelezi, hogy hányan élnek se ide, se oda nem tartozva. Mint Mitracsek, Lengyel János novellafüzérének sete-suta hőse.
Lengyel János: Feltámadás Beregszászon. Mitracsek úr visszatér. Intermix Kiadó, Ungvár – Budapest, 2019.
