Nyerges András: KÁBÉPÉ
A Cég – belülről, „átvilágítva”, mint szatíra: Nyerges András új regénye ritka irodalmi bravúr. A rendszer csőlátásának komédiája, illetve a kor modelltörténete. Meg még sok minden más.
Ilyet azért még nemigen írtak: szatírát a BM-ről, a Pártközpontról, no meg a fiatal költők botrányosnak vélt csoportosulásáról. Illetve annak egy művház felolvasó estjén történt minibalhéjáról. A regény a rettegéssel nyit: valahol a három per háromban Kunoskó nevű főtiszt körülnéz és megrémül: atyavilág, nincs ellenség. És ha nincs ellenség, a jobboldalt már sikerült víz alá nyomni, rendszerellenesség felszámolva; igen ám, de akkor ránk, elhárítókra sincs szükség, vagyis leépítés következik, és közel a nyugdíjhoz ez életveszélyt jelent.
Elvtikémnek azonban mázlija van, az említett művház felolvasó estjén – valamikor ’60-as évek elején vagyunk – elhangzik pár kócos mondat a prolik elnyomásáról. Jelentgetők, meg családi kapcsolatok révén az ő fülébe is eljut ez a minicirkusz. Ráadásul egy betűmozaik: KÁBÉPÉ, ami ugye csak valami pártalakulást jelezhet, a szektások támadnak. Végre! – sóhajt fel a tiszt, íme, kidugta a fejét a „balos veszély”, van már ellenség, nem kell a nyugdíjtól reszketni. Persze ehhez egy apróságból kell cunamit csinálni, legalábbis ott, az Osztályon, meg a Központ környékén. Főnöke nem akarja bevenni ezt a sztorit meg az új vészriasztást, de aztán mégiscsak elhiszi, hogy itt a világvége. Innen hólabdaként gördül tovább a „veszély”: alfőnök jelent a főfőnöknek, az riasztja az elhárítást, a szerkesztőségeket, majd jelent a Pártközpontnak, ott is alul kezdve, de a hír szépen felkúszik egészen a csúcsig.
Nyerges a diktatúra öngerjesztő ügytermeléséből csinál komédiát: itt egy nikkelbolha, csináljunk belőle nemzetközi veszedelmet, és akkor nyert ügyünk lesz. A Központ persze finomít a nikkelbolhán: alakul a kétfrontos harc, itt egy jobbos, ott egy balos, van itt még népi is – ki kell egyensúlyozni. Elvtikém nemigen érti a Központ taktikai játszmáit, de nem is nagyon érdekli, fő, hogy megmarad a pozíciója a kulturális elhárításban. Nyerges „dekázása”, az apróságok végigbogarászása telitalálathoz vezet: a rendszer ezen a csapágysoron működik.
A regény másik vonala elvezeti az olvasót az akkor előbb kedvelt, majd hirtelen veszedelmesnek („balosnak”) kikiáltott költői csoporthoz. Itt egy indulóban lévő süvölvény az összekötő szál, Katz Simon. Ő rikoltozik a művházban, és ő adja a nevét egy betiltott lírikus versének publikálásához. A folyóirat beveszi ezt a trükköt, a Szabad Európa rádió felkapja a hírt (ilyen könnyű átverni a rendszert), és a süvölvény bekerül a már működő költői csoportba. (Zárójel a történelmi háttérről: a csoport, a Tűztánc antológiáról elnevezve, a hatvanas évek közepe táján feketeseggű lett, de mivel abszurdisztánban vagyunk, volt például Váci Mihály, aki később Kossuth-díjat, más rangot is kapott. Ladányi Mihályt én is szerettem, de volt, akit rendőrök üldöztek, vagy csak elfelejtettek. Zárójel vége.)
Befogadják? Hát nem egészen, a szatíra legjobb része az a zsilipezés, ahogy a csoport tagjai előbb lenézik, kiutálják, majd lassan vissza is köszönnek a Katz-gyereknek: nem egyszerű az irodalmi csoportba bejutni. Marják egymást bévül is, hát még a kívülről jövőket… Itt kell megjegyeznem, hogy Nyerges itt egy „véres” történetet szatirizál, azaz saját ifjúkorának keserves tapasztalatait írja meg komédiaként: a Tűztánc, a máig elátkozott csoport akkori balhéiról. (Ezek a balhék persze csak a korai Kádár-kor immunrendszerén akadtak fenn, ártalmatlan, kvázi-balos szemtelenkedések voltak. Persze volt, akin sokáig rajta maradt a bélyeg, mint például e könyv szerzőjén.)
Nyerges prózája nem a vad röhögésre, nem is az akciófilmek dramaturgiájára épít, hanem az apró részletek nyelvi-írói bemutatására. Egyik legjobb apróság például az kis gyöngyszem, amikor a költőtanonc Katz-gyerek végre meghívást kap a költőcsoporthoz, illetve annak főnökéhez, a Kaán nevűhöz. A látogatás a Katz-gyerek részéről tömény szorongás. Bár megmondják neki, hogy a hatodikra lift nélkül jöjjön, ő mégis kihívja a házmestert. Na, most, Nyerges ebből a házmester-jelenetből egy komplett kis abszurdot csinál: a törpe besúgó próbálja kitalálni, ki is lehet ez az ismeretlen látogató? Mivel tele van a spicliskedéshez szükséges fülessel, ez majdnem sikerül neki. De a jelenet nem ettől mulatságos, hanem a borravalótól. (Akkor még volt lift- és kapupénz!) A Katz-gyerek izgalmában egy kétforintost kotor ki a zsebéből, a házmester leinti: „bélást” majd ha el teccik menni, engem hajnal felé kiugrasztva az ágyból, most elég egy grand is…” Ez persze csak mini életkép, történelmi változást a jelentés-körút végállomása felé találsz. Az Öreg névre hallgató legfőbb főnök hívatja a lágyabb alfőnököt (Ámbra elvtársat) és a „véresszájú” Uzdóczit. Tárgyalják az irodalmi ügyet, aztán az Öreg kettejük közül Ámbra elvtársat marasztalja még kvaterkára. Nos, igen, a véresszájú ideje lejárt, csak még ő még nem érzékelte. E jelenet villámcsapásként érte, illetve ébresztette fel illúzióiból. Apróság ez a snitt is, de ilyen mozaikokkal Nyerges a hatalomtechnika akkori finomságaira volt képes utalni: más világ jön (ma már tudjuk, a konszolidáció kora, 1962-1966 idején).
És igen, ott a Cégnél is maradtak hullák ebben a kanyarban is. A regény végén Kunoskó elvtárs (az elhárító, a három per x-es) is lebukik, mert nem kapcsolt idejében, hogy ti. jön a népfrontpolitika, meg hogy a korábban lenézett népiekkel is össze kell fogni. Lebukik, annyira, hogy még az „elvtárs” jelzőt is megvonják tőle (na, képzeld…), pedig párthű katona volt, most meg elvérzik a maga teremtette pocsolyában. Mert a szatíra, ha jó, akkor vér is folyik benne. Nyerges András huszonvalahány könyv után, pontosan érti ezt a szabályt: ezért jó ez a regény.
Persze a legnagyobb írói trükk, hogy a gondosan felfújt lufi, a „balos párt” mítosza, a KÉBÉPÉ kipukkad, Kunoskót – aki kitalálta-segítette e lufi fújását – kirúgják. Nyerges azonban háromszázvalahány oldalon át titkolja, hogy valójában mit is jelenet ez a KÁBÉPÉ. Már rokonát, a Katz-gyereket is beszervezték, sitt is volt, per is készült, mikor végre elege lett a Cégnek a lufiból és Kunoskót, ordítozások és bealázások közt kirúgták (nyugállomány, persze azért rang, fegyver, szolgálati lakás megtartható stb.). Kipakolja a szobáját, a kapunál megmotozzák, Kunoskó csak ekkor meri megkérdezni rokonát, az utolsó cégbeli útján őt kísérő Katz-gyereket, hogy mondjad már meg, mi a frászt jelent ez a KÁBÉPÉ? A gyerek ámul, és megmondja. Én nem mondom meg, mert az egész regényt ez a piti titok tartja a vállfán, s röhögni is csak végén lehet igazán. Rajtad is, aki mindezt beszoptad. Mentséged, hogy a Rendszernek is el kellett hinnie egy darabig, aztán meg ki kellett pukkasztani a lufit. Hatalomtechnika a hatvanas években.
Hát nemcsak ezért jó regény Nyerges legújabb műve, hanem mert ilyet még senki sem írt a Cégről és hiedelmeiről (hm: komédiáiról/tragédiáiról). A vérről és a röhögésről. Meg a modellről.
Nyerges András: KÁBÉPÉ. L’Harmattan Kiadó, 2018, 383 oldal, 3990 Ft
