Bodrogi Csongor – Séta a kertben – részlet
Mohai V. Lajos egész alkotói pályájához hozzátartozik az olvasott könyvekről írt reflexiók sora. Több külön kötetben gyűjtötte össze ezeket a reflexiókat, figyelemre méltó azonban, hogy találhatunk a kiadott könyvek közt nem egyet, melyben a kritikák együtt szerepelnek a nagyobb tanulmányokkal, sőt némely kritika a „műhelymunka” elnevezést kapta. Ez a látszólag pusztán elnevezésbeli sajátság egy lényeges dologra hívja föl a figyelmünket: nincs éles határ a nagyobb dolgozatok és az egy-egy könyvről vagy műről írt elemzések, illetve recenziók köztött, és a műfaji különbségek olykor föl is olvadnak az adott kötet saját rendjében. Ez utóbbira a legkézenfekvőbb példa mindenképpen az Utazás a tarkövi vicinálison című gyűjtemény, ahol a különböző interpretációk változatos módon felelgetnek egymásnak. Nem pusztán kötetszerkesztési kérdésről van szó. Az egyes megszólalási módok vegyítése akár egy adott cikluson belül azt sugallja, hogy van valamilyen többlet, amely az egyes írások egymáshoz illesztéséből kialakul: a saját szövegélmények által a tanulmányokhoz hozzáadódó személyesség többlete. Korántsem magától értetődő dologról van szó, sőt ez az eljárás a mai sztenderd irodalomtudományos írásgyakorlatban kifejezetten atipikusnak tekinthető. Nem arról van szó, hogy nem lett volna elegendő anyag egy tisztán tanulmány- vagy tisztán kritikakötet összeállításához; de még ha feltételezzük is, hogy az eljárást pusztán ilyen technikai okok motiválták, az olvasói élményt akkor is sajátos módon befolyásolja a vegyítés. Egyfajta határátlépésről, illetve a határok tudatos fölbontásáról is szó van. A kisebb dolgozatok más megvilágításba helyezik a nagyobbak megállapításait, és olyan szubjektív elemmel egészítik ki, amely a tudományos hangvétel hűvösségétől egyébként igen távol állna.
Azok az írások, melyek a szó eredeti értelmében „kritikának” tekinthetők, jórészt meg is felelnek e műfaj általános követelményeinek, és ha „esszéisztikus” elemeket keresünk bennük, akkor szintén nem önmagukban érdemes megvizsgálni őket, hanem olyan tematikus és gondolati csomópontok összefüggéseiben, melyek által a fentebb leírt személyes jelentéstöbblethez jutnak, és közel hozzák őket a szerző esszéisztikus hatásokkal dúsított szépprózai munkáihoz. Az alábbiakban néhány ilyen tematikus csomópontra térek ki.
Az első, mellyel foglalkoznunk érdemes, a vidékiség problémája. Ez a kérdéskör – mint utaltam rá föntebb – már a tanulmányokban is gyakran fölbukkan, ott természetesen mindenekelőtt Kosztolányi vidékiségről kialakított ellentmondásos viszonya vonatkozásában. (Nincs tér itt ennek részleteivel foglalkozni, a lényeg az, hogy Kosztolányi a „parlagiságban” egyszerre látott visszahúzó és termékenyítő erőt, egyszerre látta azt értékvesztettnek és értéktelítettnek.) Mohait a kritikáiban is erősen foglalkoztatja az a kettősség, hogy egy adott vidék egyszerre lehet erős élmények forrása, és ezzel egyidejűleg az alkotói erők kiölője. Itt pedig egy tágabb, egyszersmind mélyebb problémakört érintünk: a hely jelentőségét egy-egy mű bemutatásakor. A helyen nem elsősorban egy fiktív cselekmény helyszínét értve, hanem mint az alkotó eszmélkedésének helyét. Ez utóbbi természetesen csak akkor tekinthető egy mű értelmezésekor relevánsnak, ha az adott szövegben vagy autofiktív elemként jelenik meg az írói élmények forrásvidéke, vagy olyan erős tematikus motívumként, hogy az jóformán kikényszeríti az autobiografikus háttér keresését. Ebből az is következik, hogy Mohai kifejezetten vonzódik az olyan szerzőkhöz, akik számára a hely, egy adott település vagy városnegyed, illetve tágabb kulturális tér (akár például az Adriai-tenger vidéke) az alkotás szervező elvévé válik. Mándy Iván így – bár prózai munkássága teljes mértékben fikciós – Budapest poétájaként értelmeződhet[1]; Tandori – saját személyiségét világirodalmi szinten is párját ritkító egyediséggel alkotássá konvertáló írásművészetében – egy adott hely kifejezőjeként is föltűnhet[2]; Mészöly Miklós – miközben természetesen írásainak egészen magával ragadó nyelvi összetettségére is érzékeny Mohai – „a magyar mediterráneum szenvedélyes festője” címét is megkaphatja[3]. Félreértés ne essék: ezek a beállítások nem azt jelentik, hogy egyoldalú képet kapnánk róluk; az elemzések mindig kitérnek a konkrét nyelvi megoldásokra, az egyes szövegek jelentésrétegeire és a stilisztikai jellemzőkre. A hely költészete azonban mint egységet képző, az adott szövegegységeken túlmutató, az egyes alkotók világát összekapcsoló tapasztalat jelenik meg ezekben az értelmezésekben. Mindez egyfajta hidat is képez Mohai akadémikus közegnek szánt tanulmányai és fikciós, illetve autofikciós szépprózája között. Mert miként Kosztolányi a sárszegi regényeiben egy adott hely (Bácska) írója, úgy Mohai prózájában is a coleur locale földolgozása kerül középpontba. A kisebb dolgozatokban és kritikákban ez a motívum búvópatakként tűnik fel még az olyan elemzésekben is, ahol konkrétan nem is említődik; a kötetszerkesztés gesztusai (például a ciklusoknak adott címek, az egyes szövegek elhelyezése) és az értelmezői nézőpont (a kulturális szempontok mozgósítása) szinte mindig felismerhetővé teszi egy-egy adott műben a hely jelentőségét.
Egy másik jelentős téma, mely szinte valamennyi Mohai-recenzióban az értelmezést befolyásoló módon mutatkozik meg, az emlékezés, illetve igen tágan értve, az idő. A kritikák és recenziók általános jellemzője, hogy mindig azonnal egy-egy könyv megjelenése után íródnak. Mohainál is van ilyenre példa, természetesen, szép számmal. Sőt még olyan írásokkal is találkozhatunk, amelyek nem is könyvben megjelent, hanem folyóiratokban publikált szövegek elemzését végzik el. Feltűnő azonban itt is a vegyítés. Vagyis az adott kötetekben a kortárs szerzőkről szóló friss recenziók együtt élnek, adott esetben azonos ciklusokba is sorolódnak a klasszikus, illetve régi alkotók írásait értelmező szövegekkel. Ennek alapját egy olyan irodalomfelfogás képezi, amely szerint az irodalom nem avul el, a mai olvasóban a régi szövegek ugyanúgy kortársként élnek, amint a könyvesboltokban is egymás mellett vannak régi és új kötetek. Ez persze magától értetődőnek tűnik, a legtöbb hasonló gyűjteményre mégis inkább az a jellemző, hogy a kritikák és a régebbi szövegekről szóló írások nem vegyülnek, sőt ezek stílusukban, hovatovább műfajukban is eltérnek egymástól. Mohai úgy ír a régi alkotókról, mintha most megjelent kortársakat recenzálna. Olykor ennek természetesen van valamilyen aktuális oka, például újra kiadnak egy adott könyvet, esetleg valamilyen vita gyúl ki a közbeszédben egy adott szerzőről vagy műről; többnyire azonban csak az olvasói érdeklődés mutatkozik meg, mely nyilván legtöbbünknél egyaránt kiterjed régi és új könyvekre is. A motívum, amely ebből az érdeklődésből írásokat, illetve köteteket teremt, az, hogy az adott szövegek élő, idővel dacoló vonásait kiemeljük, szemmel tartsuk, illetve reflektáljunk rá. Ami egy adott könyvben múlékony, mulandó, az éppúgy nem kerüli el Mohai figyelmét, mint azok a jellemzők, amelyek bár régiek, s adott esetben eltűnt valóságokra referálnak, valami mégis tovább él belőlük a jelenben is.
Hogy ez a vonás miért közelíti a kritikákat az esszé műfajához, azt két irányból is magyarázhatjuk. Egyfelől kilépés ez az adott műfaji keretből, amely az aktualitást helyezi előtérbe, és az adott műveket jobbára csupán az aktuális időben betöltött szerepében értelmezi; másfelől olyan olvasói spektrumot tár elénk, amely önmagában is egy egyéniséget rajzol föl. Félreértés ne essék: minden kritikakötet elmond valamit szerzője ízléséről, egyéniségéről; ám amikor a kritikák közé látszólag nehezen indokolhatóan régebbi szerzők írásai vegyülnek, akkor olyan egyedi irodalomkép tárul föl, amely az irodalomtörténetről, annak belső hatásmechanizmusairól is ítéletet mond.
A harmadik nagy téma, melyet itt kiemelendőnek érzek, és amely rendszeresen ismétlődik a Mohai-kritikákban ─ ezzel egyfajta gondolatritmust is adva nekik ─, az a szerzőkhöz való személyes, élettörténeti, olykor autobiografikus viszonyulás fölemlítése. Nem arról van szó, hogy Mohai személyesen ismerné valamennyi szerzőt, akiről ír (sokak esetében ez értelemszerűen nem is volna lehetséges); nem is arról, hogy az értelmezést anekdotikus történetek helyettesítenék. Ha így volna, mai olvasói beidegződéseink szerint ezek inkább csak hibákként, zavaró elemekként, semmi esetre sem irodalmi értékkel bíró mozzanatokként volnának felfoghatók. Arról van szó, hogy az olvasás élménye jellemzően élettörténeti élményként jelenik meg. A Velence Budán kötet rövid előszójában figyelemreméltó magyarázó gesztussal él a szerző, mellyel elkülöníti az „irodalmi dolgozatokat” a „műhelymunkáktól”: „Az elsőben a bemutatásra és az értékelésre esik több hangsúly, a második szabadabb módon, személyes érintettséggel közelít írói alakokhoz, művekhez, irodalmi jelenségekhez; de mindkettő mögött – régiesen szólva – az irodalom szeretete áll.”[4] Az elkülönítés a kötetben ciklusok formájában is megjelenik, egyetértve azonban az önértelmezéssel: a különbség inkább a hangsúlyok kisebb-nagyobb eltolódásában mutatkozik meg, és koránt sincs nagyon éles választóvonal.
[1] „Triviális egyszerűsítéssel azt mondhatom: az ő művészetében mindvégig Budapestről/Magyarországról van szó, ahol (többnyire) minden veszteség.” (Mohai V. Lajos, Velence Budán, Savaria University Press Alapítvány, Szombathely, 2024, 46-47.) Figyelemreméltó, hogy a kötetben a Mándyról írt dolgozat a Városok költői ciklusban kapott helyett, jóllehet Mándy a szó szigorú értelmében nem (lírai) költő volt.
[2] Ez a gondolat nem annyira az egyes interpretációkban jelenik meg, mint inkább a Tandoriról írt rövidebb-hosszabb szövegek olyan paretextusaiban, mint a címek. Két jellegzetes címet emelek ki: Ma nem megyek át a Lánchídon (Uo., 215), Rakparti séta (Uo., 229). Példája ez egyben annak is, hogy az értekező prózába olyan elemek vegyülnek, melyek a kifejtett értelmezésekkel szemben az olvasó asszociatív gondolkodását indítják be.
[3] Mohai V. Lajos, A drága váza, Savaria University Press, Szombathely, 142.
[4] Velence Budán, 9.
