Krasznahorkai László átvette a Nobel-díjat
Az egyik legfontosabb korai novella, a Herman, a vadőr részletével tisztelgünk az író előtt.
fotó: MTI/Koszticsák Szilárd
Gyors döntés született, és Herman szabad kezet kapott. Nagy lendülettel, mint egy szívós árnyék, látott munkához, napjait kora hajnaltól késő délutánig „a területen” töltötte, bozótot irtott, fát nyesett, sózókat és etetőket épített, megtisztította a hajdani cserkészutakat, vagy ahol szükségesnek látta, újat vágott a sűrűbe, az ősi módszerrel – az erdőbe befelé s az onnan kivezető nyomok leolvasásával –, felbecsülte a haszon- és dúvadállományt, ösztöneire és tapasztalataira egyaránt építve szemügyre vette a váltók és kényszerváltók, az alvó- és pihenőhelyek rendszerét, majd – miután világossá vált előtte, hogy főként kóbor ebekkel és macskákkal, s csupán néhány borzzal és rókával áll majd szemben – megjavította, és szagtalanította tányércsapdáinak, csapóvasainak, kutyafogó csapdáinak addig rendelkezésre álló készletét, és míg a helybeli kovács – Herman pontos és világos útmutatásai alapján – elkészített tíz úgynevezett „berlini hattyúnyakot”, melyektől, mint többször megismételte a kovácsnak, „igen sokat vár”, ő maga napokra bezárkózott házi műhelyébe, hogy – amennyiben szükség lesz rá – se billenőcsapdában, se cseklyében ne legyen hiány. A szoktatás hosszú időszaka következett, s egy napon, amikor Herman már biztos lehetett benne, hogy a ragadozók nem idegenkednek többé jól álcázott csapdáitól, úgy határozott, másnap „élesre állít”. Nem kételkedett a sikerben – jól ismerte már a dúvadak csapáit, figyelembe vette a szélirányt, jól érlelt (halfejből, bélből, aprított körömből és más húshulladékból készített) szagtalanítóval dolgozott, vonszalékot, csalétket és csalfalatot használt, s ahol erre szükség volt, ott terelőt is alkalmazott, főként a kutyafogó csapdáknál – mégis izgatottan s szorongva várta az eredményt, mert úgy vélte, személyében „egy egész szakma áll bírái előtt…” S a rang, mely az effajta mesterségek esetében lassan megkopik és jelentőségét veszti, újból visszanyerte régi fényét. A hatóság ugyanis, mely a Hermannak felajánlott tiszteletdíjas állással inkább saját lelkiismeretét igyekezett megnyugtatni valamelyest, mintsem komoly sikert várt volna ettől, nagy meglepetéssel tapasztalta, hogy a megbízás óta eltelt két esztendő leforgása alatt Remetéből, a már-már ijesztően buja ősvadonból a táj üde s megnyugtató színfoltja lett, s a szakemberek alig hittek a szemüknek, amikor a kezükbe vették a nyugalmazott vadőrnek a második év végén beadott összesítő jelentését, ám az adatok láttán igazat kellett adjanak Hermannak, aki szerint „a dúvadállomány a minimálisra csökkent, s figyelemre méltó javulás mutatkozik a haszonvadak gyarapodásában is”. Fölkereste hát a helyszínen egy rögtönzött küldöttség, hogy kifejezze neki a hatóság elismerését (épp egy dorongcsapdát csinált a sűrűben), de Herman olyan tartózkodóan vagy inkább barátságtalanul viselkedett, hogy jobbnak látták az egészet későbbre halasztani.
