Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért
Az Aprómunka egy palotáért épp annyira műalkotás, mint használati utasítás a művészethez. Írás, olvasás, építészet és képzőművészet kerül benne egymással kölcsönhatásba: a borítón egy, a történetben szereplő – egyébként valóban létező – épületet látunk, míg a szövegben egy rajz részletes leírását olvashatjuk, a történet, pontosabban a történet elbeszélésének története pedig két író és egy építész személye köré fonódik.
Fotó: Szilágyi Lenke
Krasznahorkai László új kisregényének címe mintha magát az alkotás folyamatát akarná egyetlen szerkezetbe sűríteni: azt a rengeteg fáradságot, pepecselést, sziszifuszinak tűnő munkát, amelynek a végén mégis ott áll az eredmény, a mű – ha patetikusak akarunk lenni: a Mű. Nem véletlenül: az Aprómunka egy palotáért épp annyira műalkotás, mint használati utasítás a művészethez. Írás, olvasás, építészet és képzőművészet kerül benne egymással kölcsönhatásba: a borítón egy, a történetben szereplő – egyébként valóban létező – épületet látunk, míg a szövegben egy rajz részletes leírását olvashatjuk, a történet, pontosabban a történet elbeszélésének története pedig két író és egy építész személye köré fonódik.
A kisregény főszereplője, egyben narrátora a saját nevét következetesen kisbetűvel író herman melvill, egy szürke – vagy éppen barna, attól függően, hogy milyen öltönyt vesz föl aznap – manhattani könyvtáros, akinek egyetlen feltűnő vonása, hogy egyetlen ’e’ betű híján a közismert amerikai író névrokona. Amint azt az olvasóknak elmagyarázza, az „igazi” könyvtárosok, akiknek ő is képviselője, valójában gyűlölik az olvasókat, és legszívesebben kitiltanák őket a birodalmukból. Melvillnek azonban gyűlöletén kívül titkos terve is van: egy eszményi, örökké zárva tartó könyvtár létrehozása, amelynek a könyvtárosok nem kiárusítói, hanem palotaőrei.
Milyen is lenne egy örökké zárva tartó könyvtár? Az elbeszélő szerint a bejárás minden lehetőségét kizáró elefántcsonttorony, sőt nem csupán elefántcsonttorony, de annak is az apoteózisa, hiszen egyetlen ember sem láthatja a belsejét; befogadó nélküli, önmagában létező mű. Itt persze azonnal eszünkbe juthat a klasszikus kérdés: létezhet-e műalkotásként egy olyan könyv, amelyet soha senki nem olvas? Melvill válasza szélsőséges, a gordiuszi csomót egyetlen mozdulattal kettévágó igen: nem csupán létezhet, de valójában csak így létezhet igazán. A művészet ugyanis nem valamiféle kiegészítő, utólagos jelenlét, nem szorul ránk, befogadókra. Egyáltalán nem arra való, hogy valamiféle segítséget, netán vigasztalást – horribile dictu kikapcsolódást – nyújtson nekünk. A művészet maga a valóság, egy olyan univerzum, amely a miénkkel egyidőben létezik, és létezése csak villanásokban megtapasztalható.
Melvill becsvágyó tervének megfelelő épületet is talál, egy ablakok és ajtók nélküli monstrumot (a szóban forgó épület, az AT&T helyi székháza a 33 Thomas Street alatt található). A tudásnak ez az örökké elzárt elefántcsonttornya és melvill vele kapcsolatos tervei a bibliai Bábel tornyának történetét idézik: a torony építői Istenhez akartak elérni, az égi és földi tökéletességre törekedtek, ám vállalkozásuk kezelhetetlen zűrzavarba fulladt. Ez a zűrzavar, amely éles ellentétet képez az eszményi könyvtár tökéletes csöndjével, az emberi élet művészet nélküli káosza, folyamatos katasztrófája, amelyet melvill egyetlen pontba sűrített és kinagyított sorsán keresztül ismerünk meg. Az elbeszélő – saját kifejezésével élve – szentháromsága Herman Melville, Malcolm Lowry és az építész Lebbeus Woods közössége, akik fölfedezték a melvill által is hangoztatott igazságot, az egyetlen igazságot, amely méltó arra, hogy művészi kifejeződést nyerjen: az univerzumban háború van, folyamatos háború. Meg kell mondani az embereknek az igazat: „hogy az univerzumban nincs béke, hogy az univerzum, az veszély, kockázat, feszültség és: rombolás, hogy nincs semmi ép, hogy az ép fogalma hazug, hogy minden béke, csendesség, állandóság és pihenés: áltatás, mely sokkal veszélyesebb, mint az igazság” (39–40).
Ennek az igazságnak a nyomába ered a narrátor, méghozzá a szó szoros értelmében: harántboltozat-süllyedése (amely nem keverendő össze a lúdtalppal) ellenére számtalanszor végigjárja azokat a képzelt vagy valós útvonalakat, amelyeket korábban Melville, Lowry és Woods is végigjárhattak New York-i tartózkodásuk során. A nyomozás ősrégi, már az antikvitásban is fölbukkanó irodalmi motívum, amelyet Krasznahorkai itt szokatlan módon alakít át: azáltal, hogy melvill nem föltétlenül a pontos, valódi útvonalakat keresi, hanem olykor változtat, variál, megpróbálja elképzelni, ki merre járhatott, a valóság egy magasabb rendű formájához jut el; ugyanahhoz a valósághoz, amelyet három elődje is megpróbált rekonstruálni. (A háromsághoz átmenetileg egy negyedik alak is társul: Bartók Béla, akinek nevét melvill jobb híján „Bartok”-nak írja, mivel nem jut eszébe, hová is kellene kitennie az ékezetet.)
A zseniket jellemző őrület a hétköznapi világ és a művészet határán húzódó mezsgye, amelybe végül melvill is óhatatlanul betéved. Az utolsó oldalakra hagyott, B-thrillerbe illő fordulat végtelenül elcsépelt és kiszámítható, de alighanem pontosan ez is volt a célja. Egyfelől megmutatja, milyen olcsó közhellyé vált mára a saját rögeszméjébe belebolonduló főhős alakja, egyben párhuzamot von Melville és melvill között: a végső cél utáni hajsza mindkettejüket felőrli. Másfelől afféle isteni igazságszolgáltatás, kegyelmi gesztus: az elbeszélő, aki a Tudást akarja hozzáférhetetlenül bezárni, bizonyos értelemben sikerrel jár, még ha más módon is, mint ahogyan azt elképzelte.
Zártság, nyitottság, hozzáférés és befogadás összjátéka a történet végén kulminál, de a mélyben folyamatosan, már az első betűtől kezdve jelen van. Az Aprómunka maga ugyanis egyetlen hatalmas paradoxon, ha az olvasási lehetőségek felől értelmezzük. Melvill folyamatosan hangsúlyozza, hogy följegyzéseit senkinek sem szánta, senki nem fogja őket látni, hiszen a tökéletes könyvtár elkészültekor ez lesz az utolsó könyv, amelyet belezár; ennek ellenére mégis kiszól az olvasóhoz, saját íráskészségét ócsárolja, a szöveg stílusa pedig az élőbeszédet idézi meanderezésével, modorosságaival, ismétléseivel, hezitálásaival. Időnként egyenesen kijelenti, hogy képtelen úgy írni, mintha nem valakihez beszélne – ez a tehetetlenség pedig igen árulkodó. Melvill önmagába zárt világegyetemként modellezi az irodalmat, annak mégis része akar lenni; minden befogadót ki akar zárni, mégis folyamatosan hozzájuk beszél. Vállalkozása így végső értelmében kudarc, amelyre a történet vége is ráerősít: világossá válik, hogy a kézirat melvill szándéka ellenére kerülhetett csak az olvasó kezébe; az Aprómunka így megköveteli az olvasótól, hogy önkéntelenül is továbbgondolja annak sorsát. A Tudás melvill-lel együtt eltűnhet, lenyomata azonban, amely műalkotásként éppolyan valóságos, mint megalkotója volt, tovább él, és eljut ahhoz, aki arra vágyik, hogy elolvassa.
A tény, hogy az önellentmondásoknak ez a kusza hálója végül mégis egységes, tömbszerű egészet ad ki, aligha meglepő egy paradoxonokra épülő műnél. Melvill gyors-lassú, kitérőkkel és idézetekkel gazdagon teletűzdelt monológja nem csupán arról tesz tanúságot, hogy Krasznahorkai prózanyelve milyen könnyedén olvasmányos tud lenni anélkül, hogy súlytalanságba csapna át, de azt is tagadja, hogy a művészetnek áthatolhatatlannak kellene lennie. A könyvtáros valódi tragédiája ebben rejlik: hiába küzd az őt magát is tartalmazó szöveg ellen; kitalált figuraként hiába próbál valóságos alkotók nyomdokaiba lépni. Minden elbeszélő mögött rejlik egy elbeszélés, és minden elbeszélés mögött egy elbeszélő; a kérdés, hogy melyikük győzi le a másikat, már az elbeszélés kiinduló pillanatában eldőlt. Az Aprómunkában a scriptor egyértelműen a narrátor ellen dolgozik, és győztesen kerül ki a küzdelemből. „Resist people who tell you to resist” – idézi melvill Woods egyik kiáltványát (79); azaz: „Ellenállj azoknak, akik azt mondják neked, hogy ellenállj”. Melvill azonban gyöngébbnek bizonyul megalkotójánál, így elbukik; ezzel azonban végső soron a művészet valóságosságát igazolja. Személye kevésbé fontos, mint az elbeszélés, amelynek ő is szereplője. Bensőséges vallomása így válik végső igazsággá: nem valósággá, hanem igazsággá, ami több, mint a valóság.
Az Aprómunka egy palotáért Krasznahorkai egyik legérdekesebb, leggazdagabb műve, amelynek egy olvasás egészen biztos, hogy nem elegendő. A szétesés határán billeg, mint Woods épületei, mégis egységes egész; egy megszállottság története, mint Melville regénye, mégis van benne értelem; az elbeszélő sorsa egyszerre tükörképe és lenyomata a valóságnak, több és kevesebb annál, mint Lowry erősen önéletrajzi ihletésű művei. Minél többször olvassuk, annál több megfejtenivalót találunk benne; ahelyett, hogy kinyílna, mintha még erősebben zárkózna önmagába. Ez azonban ne riasszon el minket az olvasástól: a műalkotás, noha önmagában létező, olykor mégis megnyilatkozik – ez pedig az igazság pillanata.
Krasznahorkai László: Aprómunka egy palotáért, Magvető Könyvkiadó, 2018, 82 oldal, 2999 Ft
