A digitális társadalom kritikája
A digi mint drog – benyel, kvázi-boldoggá tesz, s közben levetkőzöd személyiséged.
„A kamaszok (és mániákus felnőttek), amennyiben napi 3-4 órát töltenek a Facebook, Tweet, SMS stb. keresésén-olvasásán – és az itt feljövő szövegekre való válasszal, azok fokozatosan elmagányosodnak. A „social media”, olyan, mint a koksz (kábszer), beszippant és kiemel a valódi társas világodból, naphosszat írod és várod a like-okat, meg az önfényező követőket stb.
Az újkapitalizmus felerősítette ezt az egocentrikus életvitelt, az önmagunkra fókuszáló látásmódot, melyből mindenki más ki van zárva: ez a kor túlélési parancsa. Régen is volt ilyen, naná, régóta, sőt… Ha nem őrizted érdekeid mezsgyéjét, a sor végén találhattad magad, a fazékban meg már csak a leves hígja maradt… Szóval nem ma találták fel. Csak a piacgazdaság (meg mindaz, amit ez az eufemizmus takar) felerősítette ezt a társadalmi parancsot: egyedül könnyebb, a másik elárul, eltapos, védekezz, vigyázz, csak magadban bízhatsz – „mindenki önmagáért, isten mindannyiunkért”.
Nagyjából így.
De mégsem. Valami hiányzik – igaz, ma már egyre kevésbé. A rendszerváltás után még egy darabig élt valaminő szolidaritásféleség, kerestük az együttlét alkalmait, egymás szagát, majd egy idő múltán ritkábbak lettek a baráti együttlétek, de még mindig jó volt beülni egy kávéra. Aztán hirtelen gyorsan leépült bennünk ez az igény. A barátok eltűntek, köszönünk, persze, ígérjük, hogy majd megy telefon, meg a jövő héten tuti összejövünk: de nincs rá idő. Csudákat, igény nincs rá – csak magyarázkodunk. Közben ennek a létformának elfojtott kesernye van a szánkban. Hisz ennek az atomizált létnek egyik leágazása az, ami a szerelmi meg társkapcsolati viszonyokban tenyészik, amiről az imént beszéltem. A digitális közeg – a social media sokféle felülete, a csetelés, szelfizés, cyberbullying (osztálytársat megverni és ezt mobillal felvenni, kirakni a Facebookra) – és röhögni. Egyáltalán: a digi-pótduma mindezt elfedi – és/vagy felerősíti
Állandó vívóállásban élünk: „mindenki ellen” védekezünk-támadunk. Van, aki ezt élvezi, hát persze, én utálom, s gondolom, ha ki-ki magába néz, minimum, hogy kényelmetlennek érzi, de az újkapitalizmusban ezt a stílust kell tartani, így tagozódunk be az új világba. Van rá mentség – mindenki így él, nincs extravurst, ha próbáljuk, kigolyóznak. Így lettünk fokról-fokra lélekvesztett atomemberek. Ritkán rohanunk segíteni – a kiscserkészt, a Teréz anyut illik lenézni, hogy mást ne említsek. Pedig tudhatnánk, hogy lélek nélkül sem megy a kocsi, túléled ugyan a mát meg a holnapot, de egyszer csak azt veszed észre, hogy zombiként tengődsz. Üresnek érzed magad. Mert a partner, a barát, a kedves – vagy, akinek segítesz – nem dísz életed alaprajzán, velük megosztani magad, adni-kapni: alapszükséglet.
Hoppá! – van azért itt egérút, a digivilág droghatást fokozó-találmánya. Ha terhesnek érzed barátaid (eufemizmus: valójában nincsenek igazi barátaid) – ha idegesítenek folytonos panaszaikkal, meg a hátad mögött kibeszélnek –, vannak helyettük mások: a followerek, azaz a „követők”. Őróluk mondja Gabor Steingart (német újságíró és filozófus), hogy ezek a követők, az új normalitásban „tökéletesen” leképezik a „barát” funkcióit. Ők azok, aki a Facebookon vagy más közösségi portálon „követnek”. ( Vö. Steingart, Gabor, Das Ende der Normalitíät, München, 2011, 29.) Isteni jó dolog, mert Itt még versenyezni is lehet, akinek, az menő: hálózata van! Akinek csak ezer van azt lenézi az, akinek nyolcezer-ötszáz követője van…
Korábban barátból legfeljebb, ha három akadt az életemben, így meg nem elég a két kezem, hogy számláljam őket: irigyelnek is érte. És mennyivel jobb ez így. Szingli ismerősöm mondja, hogy nem is tudom, mekkora felszabadulás volt, mikor rájött, hogy ez tökéletes életforma: nem kell a pasik tigriscsíkos naciját mosni, horkolását hallgatni, nem kell beszámolni, hogy hová-mikor-miért akarok menni. A follower nem kérdez vissza. Viszont csevegni is lehet vele – ma már sokféle kütyün – csupa öröm az élet, mondja. Kissé hamis hanggal, kicsit merev mosollyal, de éli. Egy korosztállyal fiatalabbak már boldogabban – reflexió nélkül: nem is említik a barátokat (haverok vannak azért…).
A digi mint drog – benyel, kvázi-boldoggá tesz, s közben levetkőzöd személyiséged.
/Részlet Almási Miklós új könyvéből, amely a szeptemberi Ünnepi Könyvhétre jelenik meg a Joshua Könyvek gondozásában./
