Dióhéjban

|

A Nero, a véres költő kritikai kiadásáról

Nemcsak a jelentős műalkotás egyediségének születéséről kapunk szinte a nyomozások izgalmával vetekedő képet, hanem a művek hasonlóképpen rejtélyes utóéletéről is, továbbá arról a hozományról, amelyet egy-egy (korszakos) mű jelent az irodalom és a kultúra értelmezési gyakorlatában.

Kosztolányi Dezső 1885-1936         Székely Aladár felvétele, 1935

Minden művész munkája azon múlik, milyen nézőszögből tekinti a valóságot, mit hagy el belőle, mit tesz hozzá. Ez az alkotás.”egyik újságcikkében írta ezt Kosztolányi Dezső 1931-ben, amikor már túl volt nagy húszas évekbeli regényírói korszakán, és az Esti Kornél varázslatos szövegeit írta.

2010 decemberében kezdődött meg az Édes Anna kritikai kiadásával a pozsonyi Kalligram Könyvkiadó parádés kivitelezésében a magyar irodalom régi adósságának lerovása egyik legnagyobb szellemével, Kosztolányi Dezsővel szemben. A kritikai kiadásból az alkotói munka eddig nem ismerhetett összes, rejtett mozzanatáról tudomást szerezhet az olvasó; a filológus aprólékos munkája ezt a cél szolgálja.  Nemcsak a jelentős műalkotás egyediségének születéséről kapunk szinte a nyomozások izgalmával vetekedő képet, hanem a művek hasonlóképpen rejtélyes utóéletéről is, továbbá arról a hozományról, amelyet egy-egy (korszakos) mű jelent az irodalom és a kultúra értelmezési gyakorlatában.

A Nero, a véres költő kritikai kiadása 2011-ben látott napvilágot, az 1264 lapos könyv Takács László munkája.  A kritikai kiadás metódusa, ahogy a többi regény esetében is, a „genetikus textológia” – ez a módszer szinte maradéktalan rekonstrukciót tesz lehetővé azáltal, hogy párhuzamosan közli a fennmaradt kézirat betűhív átiratát, a regény betűhív szövegét, és feltünteti a szövegváltozatok eltéréseit. A szövegleletek közötti eligazodást az könnyíti meg, hogy a könyv jobb oldali lapján a főszöveg, a bal oldalin a kézirat található, tehát a kettő egyszerre, egyidejűleg olvasható, tanulmányozható. Takács László rendkívül aprólékos, fegyelmezett munkával minden elérhető dokumentumot elénk tár, amely a regény létrejöttéhez hozzájárult (szövegtöredékek, jegyzetlapok), és befogadásának, továbbá utóéletének kísérőeleme. Csak példaként említem: Kállay Miklósnak a magyar kiadás elé írt, csak kevésszer idézett előszavát, vagy a Suetonius-féle Lucanus-életrajz Révay József által készített kéziratát.

A véres császárról és a túlérett, romló birodalomról szóló regény az Örök Róma regénye. A véres császárról és a túlérett, romló birodalomról szóló regény a mindenkori hanyatlástörténet regénye. Továbbá: a mindenkori művészi dilettantizmus regényábrázolása is. Csak néhány szálat említek a regény hosszú és vegyes befogadástörténetéből.   Ha meg azt is tekintetbe vesszük, hogy a Nero, a véres költő abban a „bátor magányban” született, amelyről Thomas Mann írt a regény német kiadásához írt előszavában, akkor joggal tehetjük föl a kérdést, mely a klasszika filológus-irodalmár Takács László munkáján is végigvonul, hogy vajon mi vezette Kosztolányi tollát a Nero megírásakor? Ez a dilemma régóta foglalkoztatja a regény olvasóit, és ahogy regény befogadás-történetét taglaló, tüzetes összefoglalásból látszik, a regény értelmezőit is.

Miért tehát a dilemma?

A regény terét és díszletét a császárkori Róma adja (Kosztolányi máskor is kedvelt színtere), a néhány részletének kulisszáit a Kosztolányi életrajzi és városi környezete, többé-kevésbé bizonyosan, hogy a forradalmak utáni Budapest kávéházi világa. Legalábbis az értelmezések egy jelentős része ebből a nézőpontból fejti ki a véleményét, és ehhez a megközelítéshez ad támpontot a költő feleségének az életrajzi regénye is. De a Nero esetében érdemes-e olyan segédeszközöket használnunk, hogy történelmi, társadalmi vagy művészregény? Ezek a fogalmak kicövekelik-e vajon az utat a Kosztolányi-regény teljesebb megértéséhez. Ha úgynevezett művészregénynek tekintjük, akkor szinte biztosan állítható, hogy Kosztolányi alkotói szándéka az esztétizáló világképpel való leszámolás volt. Ne feledjük, hogy a Nero után születtek meg a sárszegi regények, és született az Édes Anna, vele egy időben keletkeztek A bús férfi panaszainak versei. Másfelől: a költő-császár alakjának fölépítése ironikus fénybe vonja magának a művésznek a személyiségét is, és borzasztó képet fest a környezetéről. Kosztolányi sajátos fénytörésben mutatja meg a művészregényt is, mert teljesen tudatosan alkalmaz olyan részleteket és nyelvi elemeket, amelyekkel saját szecessziós, narcisztikus környezetét is gúnyolja. És talán saját magát, a maga írói tevékenységét is pellengérre állítja. Neroja tehát a mindenkor a művész tükre is, ha nem is gondolnám, hogy puszta tükörképe. Korábban említettem Kosztolányi személyiségének azt az elementáris vonását, mely az irodalom szeretetében öltött testet nála. Ahogy a féktelen költő-császárt teljes önfeladással tömjénezi a környezete, és még a lángeszű és becsületes Seneca sem kivétel ez alól, akkor vajon Kosztolányi nem épp a fájdalmának adott hangot?  Vajon Thomas Mann „bátor magánya” mit jelenthetett akkor?

Amikor a kimerítő tárgyi magyarázatok után Takács László befogadástörténeti áttekintését olvastam, azért tartottam kiváltképp hasznosnak a munkáját, mert újabb és újabb értelmezéseknek nyithat kaput, és ha jól odafigyelünk rá, új gondolatmenetek csíráját lelhetjük meg benne. Takács ismételten odavonja a figyelmet a regény fő- és mellékalakjaihoz, a mű fölépítettségéhez, az egész életművön áthúzódó hűség- és halálélményhez, a költő és a művész világban elfoglalt helyének szociológiai, és lélektani kérdéséhez, mely – Kosztolányi érzékenysége szerint is – örök.

Nemcsak Róma az, tehát.

Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő. Kosztolányi Dezső Összes Művei Kritikai Kiadás. Sorozatszerkesztő: Szegedy-Maszák Mihály, Veres András. A szöveget sajtó alá rendezte, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta: Takács László. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2011.

CÍMKÉK: