Május

|

Írta: Kosztolányi Dezső

Szív és torok hogy fuldokol.
Isten fölöttem és az ég
s lenn a fényes pokol.

Egy éneket,
hatalmasat és lüktető-vadat,
neked.

Térdig rózsában és övig a fűben
kacagni,
egészségesen, egyszerűen.

Szeszélyt
dadog a szájam, és ifjú foggal harapnám
a vad veszélyt.

Nem félek én,
mert hogyha meghalok, ezerszer élek én,
és szép a sorsom,
és szép, ezerszer szép az én koporsóm.

Én.
Hazug a rím, nem leszek soha
vén.

Ettem.
Virágot, mézet, lángokat.
Szerettem.

Úsztam.
Az elmúló folyón örök barázdát
húztam
s fülem körül – még egyre hallani –
csörgött a hajnali
folyó.

Vizes hajamra lángoló
csókot dobott a nyár,
és – hallali –
nem múl el soha már.

Hallod?
Hogy zengenek a messze-messze halmok,
s a szép
és mély zenét,
mely csöndbe símul szívünk láza mellé,
mint hogyha benne most is hullám csobogna
s a nyugtalan folyó emelné.

A parton
a boldogságomat magasba tartom
atléta-kézzel és fejem
könnyű ábrándra fektetem.
Így dalolok, egészen és betelten,
amíg az élet záporozva hull rám,
s a lelkem
viszi a hullám.

(A bús férfi panaszai, 1924.)

CÍMKÉK: