Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséről
A Hajnali részegség a Számadás-kötet darabjaként szembenéz az öregedéssel, sőt a végességgel is.
Ám ez nem a semmivel, a megszűnéssel való szembesülés formájában történik, hanem a gyermeki csodálkozás pillanatainak foglalatában, a pőre valóság és az álomszerű csodák kereszteződésében – az éjszakai égbolt varázsát szemlélve.
A vers elején a létezés mély magányosságával találjuk szemben magunkat, amikor azt látjuk, hogy a lírai én hajnalban egyedül sétál fel s alá a lakásban. A többiek, az alvók, mind náluk, mind a többi lakásban, mintha egy másik világban volnának, nem látszik kapcsolódási pont az alvók álma, az alvás súlyos csendje és az ébrenlét zakatoló izgatottsága között. Ám ez a magányosság nem fájdalmas és bénító, sőt épp ellenkezőleg: az ébrenlétben lelt magány szabadságként, a valóságra való nyitottságként jelenik meg, s éles kontrasztban áll az alvással, amelyben a világra és a valóságra nyíló ablakok bezárulnak. Az alvás a valóságtól elzárt ideiglenes létállapot, kimaradás a valóság hömpölygő folyásából, az éjszaka történéseiből.
Álomvilágban kószálni a ténylegesség felfedezése helyett – veszteség. Ebből a perspektívából az otthonok, az éjszakára bezárt lakások és szobák nem a biztonságérzetet sugározzák, hanem a szabadsággal ellentétes asszociációk seregét ébresztik. Jóllehet olykor a bezárt szoba csendje, nyugalma, biztonsága és otthonossága is szabadságérzetet kelt: szabadságomban áll hazamenni, és kizárni a világot a privát életemből, belépve a bensőségesség terepére. Kosztolányi Dezső versében az alvók otthona épp az otthonosság és a biztonság szabadságot felidéző vonásaival nem rendelkezik. A „négy fal közötti” nyugalom hamis illúziónak tűnik az éjjeli lakások leírásában: „minden lakás olyan, akár a ketrec”, hangzik a versben körvonalazódó szabadság-koncepció egyik kulcsmondatrésze. Az alvás a tehetetlenség, a valóságtól való lelki-szellemi elzártság állapotaként, a hosszasan csinosítgatott otthonok pedig ketrecként, a fizikai bezártság szimbólumaként jelennek meg. Az éjszakából, az alvó emberekből és házakból az elevenségként értett valóság, az élet pezsgése hiányzik. Ezek az éjjeli képkockák vetítik előre az elmúlás képeit, azt a jövő időt, amikor nem a napok, hanem az élet éjszakája teszi sivárrá a környék látványát. Bár az emberi élet végessége közvetetten, az ember alkotta és emberlakta épületek romlásának és leomlásának víziójában érhető tetten, a verssorok mégis az idő könyörtelen (el)múlásával való szembenézésre sarkallnak:
„A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.”
A leomlott házak gyommal benőtt hűlt helye egyrészt a mindennapok és a mindennapi tevékenységek tünékeny voltát tükrözi, másrészt – és ez döntő jelentőségű a vers egésze szempontjából – a valóság igazi színterét teszi kérdésessé. Hiszen azt hihetnénk, hogy az álmok világával a hétköznapok, az aktivitás hús-vér valósága áll szemben, ám ezt mégsem gondolhatjuk, ugyanis a hétköznapok és a mindennapi cselekvések, tevékenységek mind-mind a végesség martalékává válnak, az idő felismerhetetlenné, beazonosíthatatlanná sorvasztja ezeket. A szüntelenül múló idő erozív erejét bemutató verssorokba érdemes visszaolvasni az éjszakai Logodi utcát ábrázoló sorokat, amelyek a következőképp hangzanak: „milyen szegényes, elhagyott / ilyenkor innen a Logodi-utca, / ahol lakom”. Az éj kietlen, alvással és túlzott, untató nyugalommal telített csendje az elmúlás gondolatait ébreszti fel, a Logodi utca szegényessége és elhagyatottsága is erőteljesebbé válik, ahogy rátelepszik a végesség súlyos némasága, valamint az eltűnéssel fenyegető jövő. Mintha a történelem romjain sétálnánk, egy pillanatra elhagyva az éjszakai Logodi utcát, de voltaképpen még valóságosabbnak tűnnek a házak az előrevetített megsemmisülésben, egyszeriben a múlandóság az emlékek törékenységének szimbólumaivá válnak.
A teljes, emlékek nélküli eltűnés szorongató képsorai zárják a horizontális szemlélődés szakaszát, amelyben a sivár utcakép, a környék házai, lakásainak vélt és valós belső terei és az éjjeli ébrenlétben nyomasztónak ható eseménytelenségében a saját álmatlan éjszakáink is visszaköszönnek. Majd hirtelen egy dimenzió nyílik meg, miután úgy tűnik, az éjjel nem tartogat ajándékokat a nyughatatlan elme és lélek számára, hiába pásztáz körbe az élmények után sóvárgó tekintet, az éjszakai házak és ablakaik, a mögöttük szunnyadó emberek is végső soron mind egyformák, némák és csak a mindennapok egyhangú történetei olvashatóak ki belőlük. Ekkor a tekintet felfelé irányul, s a vertikumban új, korábban ismeretlen szféra tárul fel. Az éjszakai, csillagos égbolt rejti a csodákat, amelyek hosszú-hosszú ideig maradtak észrevétlenek. Emlékek és képzelet szőtte látomás bontakozik ki, nem lehet megállni, hogy ne nézzünk fel mi magunk is az éji égre, bármilyen évszak legyen is, mert a sötétlő, a kergetőző felhőket magában rejtő, vagy éppen a tiszta, csillagok ragyogásának fényteret engedő égbolt magában rejt valami örökkévalót. Kosztolányi leírásában az ég szemléléséből fakadó megélés vallási élményre is emlékeztet, de mégsem a transzcendensbe vetett hit az éjszakai égbolt legnagyobb adománya.
Hanem a külsődleges változások közepette is változatlan valóság megpillantása. Ez az éjszakai ég csillagokkal ékített kékje, amely éppúgy tanúja a mának, mint a múlt századnak, a letűnt évezredeknek és tanúja lehet még évek milliójának. Az eget kémlelve titkok, csodák, történelem és varázslat ragyog fel a csillagok fényében és az ébredő Nap pirkadatkor épp csak pislákoló lángjában. Az éjjeli ég bálja magával ragadja a tekintetet, és ellátogatott a Logodi utcába, ami innentől csodák színtere lesz, nem kies, éjjelente untató hallgatásba burkolódzó utca, sötétedéskor fantáziájukat vesztett házakkal és lakókkal.
Ám az égi bál, vagyis a természet, a világ, az univerzum játéka nem öncélú mulatság, nem a végtelen önfeledt és végességet feledtető élvezetét nyújtja, hanem az egyik legfontosabb emberi képesség előtt nyit utat. A végtelen és az éji bál megpillantása a rácsodálkozást teszi lehetővé. A rácsodálkozás pedig nem csupán a külsődlegesen megnyilvánuló jelenségek felé irányul, jobban mondva, nem elsődlegesen azokra hat, hanem befelé. A rácsodálkozásban közelebb lépünk önmagunkhoz. Az égben zajló bál saját báltermet nyit az emberi lélekben, emlékek arzenálja tárul fel benne, a gyermekkor múltba temetettnek hitt emlékképeivel. Az éji bál keltette csodálat mindenekelőtt a gyermekkorba repít, mert a gyermekkorban még eleven és szinte mindig nyitva áll a csodák birodalma, hiszen akkor még nem szunnyad a rácsodálkozás képessége.
A gyermeki öröm, sőt boldogság újbóli átélése tágassá és bebarangolhatóvá teszi a végességet, olyan, mintha évtizedeket lehetne visszaugrani az időben, mintha nem is számítana az idő. Mert mit is jelent a percek, órák, napok, hónapok, évek vagy évtizedek szigorú vonulása az égben éjjelente zajló bál végtelen gyönyörűségéhez, gyönyörű végtelenségéhez képest? A végtelen felől talán jelentéktelennek tűnik mindaz, ami véges, de mi csak a végesség terepéről szemlélődhetünk. Innen pedig a végtelen csodája egyszerre szemet gyönyörködtető és fájdalmas. Igen, fájdalmas is, mert az elszalasztott, mi több, fel sem ismert lehetőségeket idézi fel. A lehetőségvesztés a hétköznapok sodrásába való belefeledkezés következménye, eredője az, hogy a mindennapok mindenhatónak látszanak:
„Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?”
Évtizedek is elrohanhatnak anélkül, hogy felfedeznénk a mindennapjaink környékén fellelhető csodákat, azonban csodálatos jellegük épp abban rejlik, hogy néhány pillanatba csomagolva vissza tudják adni az évtizedes veszteségeket. Ráadásul – könnyeket fakasztva – abban is segítenek, hogy az elvesztegetettnek tűnő idő fájdalma is távozzon és a könnyek hálává lágyítsák a bánat kemény anyagát. Az égbolt csodáiban kirajzolódó végtelenség és az arra irányuló gyermeki csodálkozás a végességgel való szembenézést is megkönnyíti.
Mert a végesség és a végtelenség többé nem egymás ellenpólusai, a végtelenség olykor belopódzik a végességbe, a csoda felfedezhető a legszürkébbnek és legüresebbnek látszó éjszakákban is. A csoda a váratlanságban hat igazán, szemlélése képes felülírni hosszú évek megpróbáltatásait, kínjait, ugyanakkor a végtelen iránti vágyakozást is csillapítja, tudatva, hogy a végtelenség nem elnyerhető, csupán néhány röpke, de évtizedeket, az egész életet átkeretező pillanatra. Így válhatott a csodák és a végtelen otthonává egy rövid, az élet hosszához képest szinte mérhetetlen pillanatra az éjjeli Logodi utca.
A Logodi utca költészete című, a Könyvpont Kiadó gondozásában idén megjelenő antológia számára készült esszé.
