Kokszos mesék

|

Szendi Nóra: Zárványok

Ha a szerző visszafogná magát, ha nem akarna villogni azzal, hogy mindent tud… – de nem bakafántoskodom: posztmodern regényt írt. Szendi Nóra markáns tehetsége átüt az elsőkönyves gyengéken.

szendi-nóra

Szendi Nóra

Szendi Nóra elsőkönyves akadályfutásán nézelődöm. (Zárványok). Mikor túlestem a tanulási fázison, azaz már kábé értem az itteni szlenget (dekk, felni, smók, bélyeg, cinya, hesszeli a bigét, csumpi, csajokat makkoltatni), két dologra leszek figyelmes. Mindkettő írói tulajdonság. Az egyik Szendi vonzalma az álomszerű jelenetek iránt (persze: koksz hozta víziókról van szó). Ilyen például az unott szeretkezés álomszerű leírása, vagy Csuri (Szendi kedvenc szereplője) hosszas beszélgetése a dinnyével a piacon, ahol a szelet tesz fel fura kérdéseket – valahol a hatodik répában, ahol Csuri, ez a lusta állat a dinnyegrófnak gályázik némi zsebpénz reményében.

A másik: a többször is beugró szó- és jelzőáradat, ha éppen elkapja az írás heve. Példa: „Csuri agyatlan faltörő kos, rohamsisakos terminátor, gyilkos kamikaze a halálos becsapódás előtt, fejében robog a vonat, szétgázolt arc, csúszik le oldalt a szemöldöke, orgazmus előtti egyenmaszk a férfiakon, cibálja magát, felfeslik az ánuszrózsa, csak alá kell bukni a peremről, zuhanni szét, mint a világegyetem.” Ez a képi-nyelvi szökőkút, vagy áradás, elsőként meghökkent, lelassítja az olvasást, mert marhára kell figyelni, mire akar kilyukadni a jelzőtömeg áztatta mondat. Aztán mikor sokadjára ismétlődnek ezek a „nyelvi játékok” (kvázi-Wittgenstein-gyakorlatok) – már tudom: lehet lapozni vagy dühöngeni.

Centrálperspektíva

A regény a főszereplő, Irén perspektívájából íródik, hét fejezetben. Az első (Reverz című) fejezettől frászt kaptam, de irodalmilag még mindig a legjobb próza a regényben (mert felfoghatatlanul talányos): sztoriváza egy éjszakai horrorutazás valami drogosbuszon. A további fejezetekben Irén figuráját vetíti a regény, nem akárhogy. A profilt csak áttételekben kapod meg: személyisége úgy rajzolódik ki, ahogy szerelmeit (ágytársait – na, jó: három férfit) kommenteli, ahogy őket elemzi: ezekből a kommentekből érezzük, hogy ez a nő minden személyes csapdán kívül áll, a világért ki nem adná magát, csak ritkán engedi el magát – ilyenkor látszik, hogy élvezetbarát, enyhén kokainos (extasys), felnőttesen cinikus és munkamániás. (Amúgy pesti bölcsész, amitől a frász jön rám: kívülről látom a Múzeum körúti munkahelyem – ne tudd meg, milyen érzés…) Irén igazi posztmodern karakter akar lenni: egyszerre kint és bent, komolyan és önironizáltan, soha tetten nem érhető igazi valójában: személyisége mélységét csak sejthetjük (van neki) – csak Szendi tudatosan nem engedi látszani. (Miért, talán Thomas Pynchon engedte hőseit háromdimenzióssá válni? Egy fenét…) Tanult írni – ennek előnyével és hátrányával együtt. Önmagát nem engedi megszólalni.

szendi_nora_borito_front-684x1024

Egy interjúban a szerző arra célzott, hogy a regényben a belvárosi, jobb módú fazonok (tehát nem nyóckerbéli nyomoroncok) kokszolási táncrendjét festegeti. Ami rendjén is van, mivel erről a szociográfiai alakzatról nemigen esik szó a betűk világában. Ha úgy veszem, ez a regény egyik felfedezése. Mert azt írja le, hogy e közegben nemcsak buli idején kapják be a kokszot, hanem napi szinten, ilyen-vagy-olyan kedv esetén, ilyen-vagy-olyan valamit. Igaz, enyhített változatot – jobbára orron felszippantott fajtát, éppen csak hogy el lehessen viselni a szürke köznapokat. És tisztító fázis is jár hozzá – kétheti szünet. De alapjáraton mégiscsak függés van. E közeg átvilágításáért máris egy nagy piros pont.

Zárvány-társulat

A főszereplő – Irén – figurája az első szerelmi kavarodásban villan nagyot. Vladimir a pasi, a szerelem nagy – a lány mindent zabál rajta, és ezt a teljes odaadást helyszíni-közvetíti, kineveti, a közeljövőből visszafelé fikázza-szereti. Aztán a pasi szellemileg és morálisan elhájasodik – pókeren bukik egymillát –, Irén meg kirúgja. A sztori csak vázlat, de van kezdete, csúcsa, vége – iróniába mártva, de a narratív feladat meg van oldva. Tudom: itt „csak” hagyományos prózaként, amit a szerző is meg akar haladni, a regény egésze is túl akar lendülni ezen az írásmódon. Mindegy: ez a fejezet működik.

A másik figura (több fejezeten át), Csuri, elveszve a dizájnerdrogokban, annak minden nyelvi tartozékával. (Na, itt kellett tanulnom a szószedetet, amit Szendi Nóra HF-ként felad az olvasónak. Ez már tanárkodás, mondanám némi éllel.) A Csuri-figura elmosódott – de ez nem az író hibája: sőt, Szendi itt mutatja meg írói erényét –, ez a srác az életben is ilyen körvonal nélküli arc, kis stiklikkel, mindig a drogtenger határán egyensúlyozva. És mégis: ez a nebich figura a regényfolyam során egyre kedvesebb lesz, bár megmarad idegesítő tutyimutyisága.

Talán ezzel a figurával jelenik meg először napjaink „tulajdonságok nélküli embere”. Nekem ez felfedezés, pompás narratív találmány – csak az a baj, hogy Szendi nem engedi ezt a hangot kibomlani: egyszer csak itt egy fejezet (Virágpor a gépezetben), ahol az író megkísérli Csurit „magában” megrajzolni – vagyis ír egy fejezetet Irén nélkül. Smid Róbert vette észre (Műút portál, 2015. június 19.), hogy ez a két figura a regény univerzumában csak együtt él, hiába próbálja az író e figurát „önmagában” (an sich) szerepeltetni, Csurinak nincs önálló élete. Igaz Irénnek sincs – kommentjeiben él, valakire vonatkozik, ha másra nem, önmagára –, ami viszont (mármint: önmaga) szigorúan titkos marad. A vonatkozás nélküli Csuri-fejezet igazi elsőregényes baki.

És van egy harmadik férfi is (Marci) – csak a regény vége felé látszik. Ez a triptichon lenne a regény váza, ezt turbózza fel Szendi drogszubkultúrát bemutató igyekezete. De van itt bölcsészfingatás is: a cikizve behozott intertextualitástól, a metalepszisig – szépen beúsznak a folyosói divatszavak.

A regény címe – Zárványok – inkább a szövegen belüli gyöngyszemeket, a szöveg itt-ott felvillanó csodás apróságait fedi. Fut a próza, aztán egyszer csak felkapod a fejed: hoppá, ez nagyon jó, majd a bekezdés végén megy tovább az erőltetett okoskodás. Vagyis a regényben vannak pompás jelenetdarabok, dialógtöredékek, agyrepesztő – többkarátos – filmrészletek, erre mondanám, hogy szövegzárványok. Ezek közül a legjobb annak az ágyjelenetnek a leírása, ahol – hosszas kínlódás után – már-már eljutnak az orgazmusig, de aztán a dolog mégse sikerül – mit mondjak: hasonlót sem olvastam még a magyar irodalomban. De ilyen narratív zárvány a már említett indító fejezet is: belecsöppensz egy szituba, egy szót sem értesz a buszsofőr és a „bebaszott” utasok álomjelenetéből: hová mennek, miért, kik ezek a véglények, miért van sötét, mit hepciáskodik a sofőr? – mégis ez a talányos filmkép megmarad a fejedben: itt író dolgozik, kéremszépen. Akkor is, ha a fejezetek csak nagyon lazán szervesülnek egységes regénnyé.

A romantikus B. Dániel

És akkor itt egy különálló álompasszus: beszélgetés Berzsenyi Dániellel. (Az Amathunt című fejezetben.) Na, jó, B. Dániel Szendi példaképe – egyébként meg darabossága, érzékeny lelke, archaizáló romantikája – más fekvésben ugyan, de – ma is képes rezonanciát kelteni. De hogy jön ide egy ilyen dialógus? Önmagában jó lenne ez a Moszkva téri smárolás és bájcsevej – de a regényben ez a flash csak szabadon lebegő betét, nem illeszkedik a narratív konstrukcióba. Érződik rajta a mesterséges idecitálás. Vagy nem is? Néha úgy tűnik, hogy ez a Berzsenyi-rajongás, illetve annak habitusa másutt is átlengi a kötetet – szóhasználatban, félidézetben, hangulatban. De lehet, hogy tévedek.

A befejező rész – társasjáték, melyben a szereplők újra együtt vannak: Csuri, Marci (Marcsel), Irén és Vladimir. És játszanak. „A játék roppant egyszerű, de annál szórakoztatóbb. Ez itt – bök a táblán kanyargó útvonalra – a drogkarrieretek: minden játékos a sajátja emlékezetes vagy jellemző állomásait látogatja újra. A versenyzők haladnak pusztulásuk felé, de beadni a kulcsot persze kurva macerás, ez a játék pedig az életet igyekszik utánozni, aki hősi halált hal…” A négy játékossal beáll az epikai harmónia (haszte’ harmónia, Szendinél ilyen nincs…). Szóval volt egy első – kaotikus – fejezet, meg ez a – feloldozó – coda: és kész. Tovább nincs türelmem szálazni ezt a négyszáz-oldalast.

És amúgy? Milyen a regény?

Ha a szerző visszafogná magát, ha nem akarna villogni azzal, hogy mindent tud… – de nem bakafántoskodom: posztmodern regényt írt, író lett. Mert Szendi Nóra markáns tehetsége átüt az elsőkönyves gyengéken. Csak az olvasó háklis, meg zabol a nyelvi akrobatika miatt. De oda se neki.

Szendi Nóra: Zárványok. FISZ könyvek, Apokrif Könyvek, 2015, 426 oldal

CÍMKÉK: