avagy Trónok harca
Bárhogy ragozzuk, George R. R. Martin megújította a műfajt. Méghozzá úgy, hogy eltérítette azt a bizonyos iránytűt, amit még Tolkien adott a kezünkbe.
Song of Ice and Fire / Andrew Hou
Társas- és videójáték, képregény, sorozat – csak néhány példa a most már világhírű A tűz és jég dala című könyvsorozat számos át- és feldolgozására. Az eredetileg három-, majd hétrészesre tervezett ciklus jelenleg az ötödik köteténél tart. A többség ugyan Trónok harcaként és tévésorozatként ismeri, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy eredetileg könyvszériaként kezdte pályafutását, még 1996-ban, igaz, akkor még csak a sword-and-sorcery stílus rajongói fedezték fel. Hatása ma már felbecsülhetetlen a popkultúrában, olyannyira, hogy bármely fantasy-sorozatot, legyen szó akár könyv, tévé, film, vagy bármely médiumban való megjelenésről, hozzá mérik, valamint ezek promóciójában is minimum egyszer elhangzik a „valamilyen Trónok harca” szóösszetétel. Hatása lassan akkora lesz, mint az 1950-es, 60-as években A gyűrűk uráé, ami lényegében elindította a fantasy műfaját.
A tűz és jég dala nem mindenben követi méltó utódként a nagy elődöt, hiszen a zsáner időközben lassan kővé merevedő szabályait szabadon felrúgja, ezzel forradalmasítva a műfajt. Így viszont fel is veti a kérdést, hogy miben állnak azok a vonások, melyek A tűz és jég dalát napjaink egyik legsikeresebb franchise-ává tették, valamint mik azok, melyek az egyre egysíkúbbá váló mezőnyben a többi fantasy-mű fölé emelik?
Fő inspirációjaként a könyvsorozat szerzője, G.R.R. Martin többször is a Rózsák háborújának időszakát jelölte meg. Ennek értelmében a művekben nem egy, a világ elpusztítására törekvő, s e törekvésnek minden gonoszságával bíró entitás ellen harcolnak hőseink, hanem egymással vívják ármánykodásban bővelkedő, napi csörtéiket.
Rögtön pontosítanom is kell az előző kijelentést: hősökről ugyanis nehezen beszélhetünk, sokkal inkább „csak” karakterekről, tekintve, hogy a szereplők közül a hőssé avanzsáláshoz szükséges erények és céltudatosság csupán némelyikben (s náluk is inkább csak töredékesen) fedezhető fel, ha egyáltalán. Szereplőkből pedig akad rengeteg, lévén nem figurák egy kiválasztott csoportja, hanem egyazon hatalmas királyság egymással fenekedő kisebb-nagyobb nemesi családjai, valamint az előző (de a történet kezdetén már lehanyatlott) királyi dinasztia utódja újbóli felemelkedésének történetét is magában foglalja a szövevényes regényfolyam.
Az említett (Westeros kontinensét teljes egészében magában foglaló) Hét Királyság trónján a sorozat kezdetén éppen a Baratheon-ház feje, Robert ül, az egyes királyságok fölött pedig a neki hűséges Nagy házak uralkodnak, név szerint a Starkok, a Lannisterek, a Greyjoyok, az Arrynok, a Tullyk, a Tyrellek és a Martelek.
A regények cselekménye kezdetben követi A gyűrűk urában megismert sémát, az úgynevezett utaztató fantasy alapképletét. A világot ebben az esetben egy pontból kiindulva, a hősök csoportját követve és velük együtt ismerjük meg, ahogy azok kalandjaik során újabb és újabb helyekre látogatnak el, ezzel fokozatosan megismertetve az olvasót is az ábrázolt világgal és világképpel. Martin művében Északról, a Stark-család ősi földjéről indulunk, mikor Robert Baratheon a Király Segítőjévé nevezi ki régi jó barátját, Eddard Starkot, a ház fejét, aki így, kénytelen-kelletlen, lányaival együtt Királyvárba költözik.
Természetesen a csavar már ezen a ponton megsejthető. Egyrészt nehezen hihető, hogy az egyik legnagyobb nemesi ház feje országát és birtokát csak saját vára kapujáig ismerné, ahogy nem is ez a helyzet. A térbeli ugrások is túl nagyok ahhoz, hogy az epikus fantasyhoz híven egy, az utolsó jobbágyig kidolgozott, teljes világra lehessen rálátásunk. Ehelyett sokkal inkább a világot uraló intrikákra és összeesküvésekre tudunk rácsodálkozni: mivel Eddard a becsület és igazság elkötelezett híve, így rendkívül nehezen illeszkedik be Királyvár ármányokkal terhes közegébe, ellentétben idősebb lányával, Sansával, aki még hisz abban, hogy a jóképűség egyenértékű a becsületességgel, hogy a hercegek önzetlenül mentegetnek királylányokat és a többi és a többi.
Tehát az utaztató fantasy, mint alapformula, mégsem érvényes, kivéve két esetet. Ilyen Daenerys, a Targaryen-királyok utolsó leszármazottjának történetszála, aki, miközben próbál erőt gyűjteni, hogy atyja trónját visszafoglalja a Baratheonoktól, egyre bővülő seregével szépen, szabályosan, lineárisan bejárja Essos kontinensét. Valamint ilyen Westeros déli része, Dorne földje, mely egészen a negyedik kötetig, mint egy videojáték még nem feloldott pályája, sötétségbe burkolózik.
A hősök sűrű fel- és eltűnésével, továbbá a rengeteg szereplővel együtt jár az is, hogy a regények nem kínálják fel azt a kényelmes perspektívát, amelyből nézve képesek lehetnénk egyértelműen eldönteni, ki számít bennük jónak és ki gonosznak. A kötetek folyamán keresztül az egyes fejezetekben egy-egy nézőpont-karakter szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. Az egyes nézőpont-karakterek a történések leírása mellett saját interpretációjukat is felkínálják, amivel végképp búcsút mondhatunk jó és gonosz lovagregényekből és tündérmesékből ismerős szembeállításának. Félrevezető (ám szándékosan az), hogy az első kötetben ezek a nézőpont-karakterek három kivételével mind a Stark-ház tagjai, akik így egy egységes perspektívát felkínálva magától értetődően tűnnek a főszereplőknek. Ehhez képest ők azok, akik soraikból a legtöbb embert veszítik el a történet során. A szereplők és a nézőpont-karakterek sokasága felkínálja Martinnak azt az írói szempontból igen kényelmesnek tetsző lehetőséget, hogy egyikükhöz sem kell különösebben ragaszkodnia, a cselekmény előrehaladásához egyikhez sincs túlzottan szüksége, sőt, esetleges haláluk csak még jobban megbolygatja magát a cselekményt is. Ennek megfelelően hullnak is, mint a legyek, fenntartva a folyamatos feszültséget, egyszersmind sértődött hangú rajongói leveleket is eredményezve. A sorozat előrehaladtával természetesen a nézőpont-karakterek köre is kibővül, ezzel megfosztva az olvasót attól az illúziótól, hogy bizonyos szereplőknek alanyi jogon jár a hallhatatlanság.
Az első kötet eseményei tulajdonképpen állóvíznek tekinthetők mindahhoz képest, ami a későbbiekben történik. A Hét Királyság darabjaira szakadása, majd azok egymás ellen viselt háborúi egyenes következményei annak, hogy a különféle szereplők és házak által képviselt értékek élesen szemben állnak egymással, és mely konfliktusokat épp ezért csak a balgák próbálják meg szép szóval rendezni.
A sorozat első három kötete – név szerint a Trónok harca, a Királyok csatája és a Kardok vihara egy kirobbanó, majd igencsak véresen záródó polgárháborút követ a Robert király halála utáni időszakban. Ezek azok a kötetek, melyeket Martin előre eltervezett, hisz eredetileg csak három könyvből áltt volna a mostanra már hétkötetesre (újra)tervezett sorozat, nem beszélve az időközben fel-felbukkanó Dunk-novellákról, melyekből az eddig megjelent három darab magyarul A Hét Királyság lovagja kötetben látott napvilágot, valamint a különféle pletykákból és egyes, már megjelent fejezeteiből már ismert, Fire and blood címet viselő, tervezett kötetig, melyből a Targaryen-dinasztia teljes történelme derül ki. A rajongók erre a kötetre csak GRRMarillionként utalnak, a Tolkien mitológiáját kiteljesítő kötetére, a Szilmarillionra célozva, és ez az összehasonlítás is egyből felfedi, hogy Középfölde után Westeros a legmomunemtálisabb képzelt világ, amit egy ember hozott létre.
Az első három kötetben még világosak a fentebb kifejtett elképzelések, melyeket a szerző egyenesen, teketóriázás nélkül visz végig, azonban a harmadik kötet vége felé már érezhetően kezd kifogyni az ötletekből, ahogy a megölendő karakterekből is. A két problémát egy csapással oldja meg: visszahozza a varázslatot, a mágiát Westeros földjére.
A sorozatot a kezdeti időkben hosszan és sokan méltatták azért, mert bár fantasy-világról van szó, a varázslat egyáltalán nem, vagy csak visszafogottan szerepel benne, nagyrészt a mitikus időkre való utalásképpen. Ám Daenerys felemelkedésével, valamint azzal, hogy általa újra élő, tüzet lélegző sárkányok lépnek színre, a mágia lassanként visszakúszik a Hét Királyság világába.
Ennek első, és egyben legemlékezetesebb példája, amikor a második kötetben, Daenerys egyik fejezetében egymás után rengeteg vízióval és jóslattal találkozunk. A kötet megjelenésekor, sőt egészen az ötödik kötet végéig ezek a víziók nem tűntek többnek a múlt fakó árnyainál, vagy a jövő túlontúl általános leírásánál. Ám ahogy egyre jobban halad előre a cselekmény, lassan mindről bebizonyosodik, hogy valamiféleképp előre eltervezett, vagy elkerülhetetlen események szimbolikus ábrázolása volt.
Martin ezzel tehát megadja azt a végső és varázslatos volta miatt kikezdhetetlen nézőpontot, ahonnan már értelmezni tudjuk a morálisan felfogott jó és gonosz problémáját, mely ráadásul sárkányokkal is meg van támogatva. A sárkányok pedig – ebben a világban legalábbis – „ultima ratio regum”, a királyok végső érve. A Targaryen-ház kétszáz évig tudott uralkodni azáltal, hogy csak ők rendelkeztek e fenséges bestiákkal, és az utolsó sárkány halála után is még száz évig elég volt a tőlük való puszta rettegés is a hatalom fenntartásához. Ám mikor ez elmúlt, a Targaryenek rendkívüli gyorsasággal vesztették el hatalmukat, majd pedig az általuk felépített királyság is széthullott, egyszerűen azért, mert már nem állt rendelkezésre az az elképesztő hatalom és tekintély, mely a sárkányaikban öltött testet.
Martin végső soron megadja tehát mindazokat a morális értelmezési pontokat, melyekről Göncz Árpád hosszan mesél az általa fordított Gyűrűk Ura utószavában, ám ebbe az iránytűbe bele van vésve egyúttal az is, hogy minden kvázi morális ítélet egy hatalmi ideológia felől értelmeződik. A Tűz és jég dala nagy újítása tehát összefoglalható abban az irtózatos közhelyben, miszerint a történelmet a győztesek írják. Ám a tény, hogy ez a felfedezés csak mostanra jutott el a fantasy-irodalom rétegeibe, sokkal inkább a műfaj megszilárdultságának hibája, semmint egyes alkotóké. Végső soron mindenki a győztesek pártján fog állni, őket fogja szeretni, Westeroson pedig kevéssé valószínű, hogy posztkoloniális diskurzosok üssék fel a fejüket.
Ám a fantasy műfajának toposzaitól még egy olyan ünnepelt alkotó sem tud teljesen elszakadni, mint Martin, legyen szó akár a nagy kezdőbetűs köznevek kényszeres használatáról, akár a birtokos szerkezetek felülreprezentációjáról, vagy a világban örökösen fennálló jó és gonosz szembenállásról. Mert bár hiába próbáltam bebizonyítani a fentebbiekben, hogy ez utóbbi nincs jelen, sajna csak az emberekre igaz – a mágikus bestiákra már nem. Ugyanis Daenerys és a Királyság történetszála mellett jelen van egy harmadik, a hideg Északon elterülő Falé, mely egy 700 láb magas jégfal, és őrzői, az Éjjeli Őrség tagjai ezredévek óta védelmezik az embereket a Falon túl élő Vadaktól, valamint az alkatilag gonosz, az egész emberiség kipusztítására törekvő Másoktól (lám, a nagy kezdőbetűs főnevek!). Az ő érkezésükre figyelmeztet a Starkok – az internetnek hála mára legendássá vált – jelmondata: Közeleg a tél!, valamint ők azok, akik a regényfolyamot lezáró végső csatában megküzdenek majd a jó megtestesítőivel, az emberiség védelmezőivel… a sárkányokkal.
Ám addig még két kötet hátra van, és az eddig elvezető utolsó két könyv is egyre döcögősebb utat jár be. A negyedik és ötödik eredendően egyetlen kötetnek indult. Ám Martin egyre terjengősebb írástechnikája, és az, hogy elkezdte visszahozni az ezidáig holtnak vélt, vagy ténylegesen halott karaktereket, szükségessé tette, hogy egy földrajzi határ mentén kettéválassza a készülő könyvet, és míg előbbibe a királyvári és déli, addig utóbbiba az északi és keleti események kerültek bele. Az egyes regényeken egyre inkább érződik, hogy Martin vagy meg akar felelni egy előzetes írói koncepciónak, vagy pedig épp ennek a hiánya okozza, de akárhogy is: korábbi ragyogásához képest mostanra minőségi lejtmenetbe került a sorozat. Könnyen lehet persze, hogy míg az első három kötet a bennük ábrázolt polgárháborúval egy egységes egészet alkotott, addig a sorozat második fele is egy (még le nem zárult) egységes egésszé fog végül összeállni, melyet így, a két, még hátralévő záróakkord ismerete nélkül nehezebb is megítélni.
A fantasy műfajának toposzaitól még egy olyan ünnepelt alkotó sem tud teljesen elszakadni, mint Martin. Marc Simonetti műve
Nem véletlen, hogy a könyvek világhírüket a tévésorozatnak köszönhetik. A tévé-változat készítői ugyanis meglépték azt, amit sem az író, sem a kiadója nem tudott (vagy nem mert) – vágtak és kihúztak. Sikerült összehúzniuk annyira a történetet, hogy a sok kilógó lóláb eltűnt, a történések konzisztensek maradtak, ugyanakkor megőrizték a könyvek erejének java részét. Azért csak a javát, mert egy évente tíz epizóddal jelentkező tévészériának nincs rá lehetősége, és nem is tiszte, hogy bemutassa azt a rendkívül kidolgozott világot, amivel a könyvek lapjain találkozhatunk. Rengeteget vágtak ki, a legfájóbb hiány azonban a történelem. Bár vázlatosan megjelennek a tévéképernyőn is a főbb múltbéli események, a részletek, különösen a Baratheon-felkelés esetében, bántóan hiányoznak a televíziós adaptációból, holott a könyvekből ez, a bennük történtekhez képest a közelmúlthoz tartozó eseménysorozat sokszor maradandóbb és élesebb képekkel rajzolódik ki, mint a jelen.
Másrészt, míg az HBO-sorozatban a jelenlegi generáció cselekedetei tűnnek a leghangsúlyosabbnak, a könyvek olvasói számára világos, hogy az alapvető erőviszonyokat és a legtöbb háttérből mozgatott szálat még korábban, a szereplők atyáinak ifjúkorában alapozták meg. Ez bizonyos szempontból visszalépés A gyűrűk ura világképe felé, melyben szintén egy előző, csak épp sokkal korábbi generáció bűneit nyögték a világ sorsának eldöntésére hivatott aktuális hősök.
Harmadrészt pedig a tévésorozat rendkívül sok változatást tartalmaz a könyvekhez képest, a cselekmény idejében előrehaladva egyre többet. Most már tudni lehet, hogy bár az idei, hamarosan induló ötödik évadhoz még lesz „alapanyag”, addig a jövőre vetítendő hatodik széria már meg fogja előzni a könyveket, így onnantól teljesen el fog rugaszkodni egymástól a két történetvezetés. Az adaptáció viszonya – legalábbis befogadói szempontból – megfordul, érdekes, új helyzeteket teremtve, épp akkor, mikor a könnyed nyári olvasmányok és a belőlük adaptált mozgóképek sorrendje és egymáshoz való viszonya lényegében már jól szabályozott hollywoodi konvencióvá érett. Bár nagy vonalakban a két történet mindig is különbözni fog, akit nem az érdekel, hogy A pontból B-be hogyan lehet a legrövidebben eljutni, annak feltétlenül érdemes a könyveket is elolvasni, ha másért nem, már csak az eddig felsorolt okokból is.
Hiszen bárhogy ragozzuk, Martin megújította a műfajt. Méghozzá úgy, hogy eltérítette azt a bizonyos iránytűt, amit még Tolkien adott a kezünkbe, s így ráébresztette a young adult kalandfilmeket és -könyveket önálló, legitim műfajjá tevő generációt, hogy felnőtté válni elkerülhetetlen.
