Mohai V. Lajos novellái
1.
Tegnap késő este kaptam az üzenetet, hogy meghalt. Hosszan őrlődtem az ágyban lefekvés után; nem hagyott nyugodni a hír. A legrosszabbkor jött, mert a saját múltbeli árnyaimmal viaskodtam, de hát a halál üzenetét csak szomorúan fogadhatja az ember, vigaszra pedig később lel, visszapillantva, az életébe szövődő újabb halálok után. Tehát ez ellen a halálhír ellen sem tehettem semmit; bennem verdesett a múlt, kínzott a félelem, és rosszabbul is járhattam volna, ha az altató hatása késik.
Hogy időről időre kórházi ápolásra szorult, tudtam; rendetlenkedett a hasnyálmirigye, és az elmúlt hetekben egyre riasztóbb jeleit adta a betegség. Alattomban támadt rá, szinte észrevétlenül, mintha büntetni akarná valamiért. Ezt a felesége mondta, kétségek között gyötrődve, hozzátéve, hogy nem tudja, vajon fölépül-e még.
Mikor egyedül maradtam a lépcsőházban, és csak az olajozatlan kapu nyöszörgése töltötte be az üres csöndet, szinte ott termett mellettem: köpcös termetén csak kicsinykét fogott az idő, de nem látszott olyan embernek, aki muszájból, ezer szállal ragaszkodik majd az élethez. Két évtizeden keresztül, azóta, hogy megismertem, a fájdalmas önmarcangolás késeit éreztem a lelkében; egyszerűen képtelen volt lenyelni az emberi együttélésből fakadó igazságtalanságokat, és a valóság lejtmeneteiért sem tudta mivel megvigasztalni magát. Emiatt sokat viaskodott magával, büntetve a környezetét is, mintha gombostűvel szurkálná körbe a levegőt. Egy időben kutyát sétáltattunk a Ludovika parkban, ki-ki a magáét; de erről lassacskán letettünk, mert amikor megered az ember nyelve, nem képes a kutyára figyelni, ez pedig nem veszi ki jól magát. Mégis, annyiszor megtettük a kutyás köreinket, hogy sok kölcsönös érzés megmaradt bennünk egymás iránt; ezt utólag a szerencse számlájára írom, és most, hogy végleg búcsút mondott az életnek, különös jelzésnek érzem az utolsó üzenetét, amelyet a töredezett, meg-megszakadó írásképből ítélve lassú kézírással róhatott papírra:
„Köszönöm, hogy nem feledkeztél meg rólam. Ahogy letettem a fülhallgatót, ismét elolvastam a verseidet. Különös világ az, ami föltárul bennük. A Halotti Csendből kiszüremlő képekből, érzésekből, és indulatokból mély szomorúság és fájdalom árad; a dolgok egyre jobban fekete-fehérbe váltanak. Több ez drámánál.
Az EGYSZER ELFOGY című versed különösen tetszik. Hogy ne feledjem el egy pillanatra sem, megtanultam kívülről. Engedd meg, hogy ebben a kegyelemben eltelő éjszakában idemásoljam: …Egyszer elfogy minden ok a maradásra, s a Föld pora se való másra, mint belepni nyomainkat.
Most, hogy hatvanöt éves leszek, néha eszembe, jut, hogy én sem leszek örök életű; szembe kell nézni az elmúlással. A kérdés az, hogyan lehet eltávozni szépen, csendben, másokat nem zavarva, életünk hátsó kijáratán.”
2.
Az íróasztalon cédulák.
Az íróasztalt megörököltem, Borika apjáé volt, akinek az láttam az
arcát az István kórházban, miután meghalt.
„Az élet bizonytalan körvonalait a végső pillanat körülrajzolja.”
„A halál helyett nem jön más.”
„A halálnál nincs reménytelenebb.”
„A megrendülés héja alatt a reménytelenség marad. A szomorúság.”
„A másik mozdulatlan görcsben alszik az idő végezetéig.”
És ő is szomorú, mondja Weöres Sándor.
Az ablakpárkány fölött elúszik a tekintetem, csorog a víz az esőcsatornán, lüktet a halántékom, verdesi a szemközti tűzfalat a diófa súlyos ága.
Évek múlva a fa egy hirtelen támadt vihartól kidől, kiszakad a földből a gyökérzete, rázuhan a szomszéd ház drótkerítésére, széttépi a gondosan ápolt fagyalsövényt. A gyökérzet helyén óriási kráter keletkezik, távolabb is berepedezik a föld, a kisebb bokrokat és a füvet kiveti magából.
A tragédia megtörténik.
Betódul a hűvös levegő, a csuromvizes fák alatt ott vesztegel koszos felhőgomolyokkal az ég: „Odakünn az eső megered s kopog, mint majd ítéletnapján a dobok s mindent valami nagy magába zár szennyesen és puhán a sár, a sár.” Az alig pislákoló délutánon Babits-kötetet lapozgatok a szürke lepedékben ülő kert fölött.
Nemrég jöttem át a Duna fölött. Az eget mintha tonnányi rongycsomóból bálázták volna föl; csöpögött a híd pilléreiről az eső, október közepéhez képest a levegő jéghideg volt. Amikor megérkeztem, a lépcsőházban a huzat bevágta a régimódi üvegajtót; féltem, hogy kiesnek az ablakszemek, szétesik a keret, pótolhatatlan veszteség keletkezik. Ez a belső ajtó finoman bontja meg az utcára nyíló kapu és lépcsőház közötti teret; építészeti arányosságával mindig megragad, most azonban ijedtséggel tölt el a becsapódás hangja a hátam mögött.
Ez a dörejjé változó hang kísért majd, amikor a kerti fa hatalmas tömegével rázuhan a szomszéd kerítésre. Nem ad többé termést, a diók selymes csörgedezése elmarad a száraz avarban.
A délutáni látogatási idő épp lejárt, elhagytuk a kórtermet, és már kiléptünk volna a belgyógyászati tömb Nagyvárad tér felé eső kapuján, amikor hirtelen megszólalt a mobiltelefon. „Forduljunk vissza, talán még nem késő!” Fölértünk az emeletre, de az orvos elállta az ajtót. Várnunk kell! Húzódjunk távolabb! Verejtékezett az arcunk. A benti sürgölődésből nem hallottunk semmit, a folyosó hideg fényei fölerősödtek. Félóra is eltelhetett, mire az ágyhoz engedtek.
A halott testet fehér lepedőbe csavarták.
A halott arca kilátszott.
