Mohai V. Lajos írása
Az első
ÖRÖKPÉNTEK
Épp a hét napjait gyakoroltuk anyámmal,
mikor vonat lihegve megállt Szombathelyen.
Hétfő, kedd, szerda, csütörtök, péntek,
szombat, vasárnap… Ma péntek van,
és közben diadalmasan bömböl a hangosbemondó:
Szombathely állomás! Szombathely állomás!
Dühösen felpattantam: ha péntek van, akkor
hogy a csudába érkezhettünk meg Szombathelyre?
Talán át kéne szállnunk egy másik vonatra,
hogy a világ rendbe jöjjön, és szombat legyen?
Nekünk is, akik Győr felé utazva elrontottunk valamit.
Az édes, habos, könnyű hetvenes években
mindenki ráért nevetni egy négy évesen.
Senki sem sietett. A ragacsos, nyári hőségben
a sokféle kölni, borotvaszappan illatán átütött
a mosdatlan nemi szervek szaga. A hússzag,
gondoltam akkoriban. A női -és férfiverejték,
amely délutánra mindig legyőzte a jázmin,
a gyöngyvirág, a rózsa, a töpörtyű, a félelem szagát.
De a nők nők voltak, a férfiak férfiak. Az augusztusi nap
megérlelte őket, mint a konyhaasztalon hagyott barackokat.
Még jobban különböztek, mint télen, nagykabátban.
No de ez a csaló város! Ez a hangosbemondó!
A mindenbe beletörődő, zavartan kacarászó asszonyok!
A péntek és szombat közt veszteglő vonat,
ahonnan elfutni nem szabad.
Azóta változott a világ. A dezodorok például jobbak.
Már a másodosztályon sincs az az őszintén áradó,
hagyma-, baracklekvár-, hús- és sóvárgás-szag.
Mások a szoknyákból kikandikáló pókhálós térdek.
Csak a recsegő-ropogó hangosbemondó ugyanaz.
Hogy toporzékolhatnám ki innen magam?
A dolgok közepébe vágva, azt kérdezem: miről árulkodik a vers? A lírai személyiségről, egy tartózkodóan szemérmes, prózába oldott költői nyelvről. Miről beszél a vers? A gyermekkorból származó emléknyomokról, emléknyomokról, amik által nemcsak az anya alakja idéződik föl, hanem megidéződik a Kádár-korszak utolsó teljes, már pangásnak indult évtizedének, ha nem is a tárgyi, de érzületi világa – és a nyomában bekövetkezett változás. Helyesebben átváltozás egy másik világba, amely – lemondóan közli a vers immáron felnőtt beszélője – „ugyanaz”. És a vers végén elhangzik egy érzelmes-dühös, ismételten gyermeki dimenziót nyerő kérdés: „Hogy toporzékolhatnám ki innen magam?” A válasz az olvasóra hárul; de a vers végül nem hárít (okosan) semmit az olvasójára, hiába van ott a kérdőjel. Klasszikusan a költői kérdés kategóriája ez, amelynek az egész vers – először tettetetten naiv, majd szorongató – jelentése miatt leli meg az értelmét.
A vers beszélője leír, elmond, csodálkozik, zavarba jön, „szembeszegül a naptárral” – ahogy csak egy (érett) négyéves tud –, aztán már a felnőtt tapasztalatával (és melankolikus világlátásának fegyverzetével) visszaemlékezik.
A második
HAJNAL, FÉL HÁROM
Minden magányos farkas utolsó farkas.
Nem gyötri a kérdés, élnek-e a folyón túl
farkas-testvérek? Vagy az álmok sáncai mögött,
ahol a szél születik? És ha élnek, siratja-e őt
farkas-nővérkéje vagy farkas-jegyese?
Egy magányos állatnak mindenki ellensége.
Hajnali fél három.
Az olvasólámpa konok fénye.
Se sánc, se szél, se túlpart. Talán a kezem,
az arcom, a nevem sincs meg. Hol vagy te most,
farkas-testvérem? Ha kimennék az utcára,
nem látnék élőket. De minden szem engem figyelne.
Hit? Remény? Holnap? Aszpirin? Egy jó tea?
Ébredezik az utolsó állat bennem.
Mi sem áll távolabb e költőtől, hogy sűrű álcát kerítsen a költői én köré. Ami számomra a két verset összeköti: az első vers kérdésére, „Hogy toporzékolhatnám ki innen magam?”, a második vers válasza. Tömören, egyszerűen, célszerűen: „Ébredezik az utolsó állat bennem”.
Az értelmező, ha jól látja, hogy összekapcsolható a két vers, akkor gondolhat arra, hogy tehát mégsem csak klasszikus értelemben költői kérdés, amivel az Örökpéntek zárult, mert a vonatozás lebegő tere a Hajnal, fél háromban összesűrűsödik, és a kérdés érvényességére ráüti a pecsétjét.
Mégpedig az éjszakai ember brutális őszinteségével, a sötétség és a világosság, két világ határán:
Hajnali fél három.
Az olvasólámpa konok fénye.
Se sánc, se szél, se túlpart.
Ebben az őszinte föl- és kitárulkozásban azonban nincs semmi baljós, ellentétben az Örökpéntek rejtelmesnek-játékosnak látszó, titkokat sejtető kérdésével. Azt se feledjük, hogy a költő a gyerekkor – a magyar költészetben József Atilláig visszanyúló – szókincsével, a topozékol igével él, amellyel az apró, de sohasem feledhető gyerekkori sérelmeinken akartunk mindnyájan fölülemelkedni, vagy kikényszeríteni valami mást, jót. József Attilánál ez állítás („ordítottam, toporzékoltam”), Bánki Évánál önmegszólító kérdés és a feltételes mód formájában.
De vajon mit jelent a másik vers utolsó mondatában az ébredező utolsó állat megjelenése, előtérbe állítása, amivel a költő jellemzi önmagát, közelebbről a helyzetét. Mert a vers helyzetleíró vers, ha tetszik éjszakai utazás, nyilvánvalóan éjszakai, a lélek belseje felé. (Ellentétben az Örökpéntek valóságos és nappali vonatutazásával. Alapja egy gyermekkori utazási játék fölelevenítése.)
Az „éjszakai én” föltárulása, föltárása régi költészeti toposz; olyan tükör, amely előtt fölpróbálja énjeit a költő. Vagy az egyetlen énjét meglátja benne, vagy: az egyetlen énjét látja meg benne. Ezt rendkívüli művészi erővel, feszültséggel és hatásosan fejezi ki Bánki Éva:
Hol vagy te most,
farkas-testvérem? Ha kimennék az utcára,
nem látnék élőket. De minden szem engem figyelne.
Nem minden esetben a költészet vagy az élet szépsége számít, hanem az igazsága. Akkor is, ha a bennünk élő farkas „farkas-testvérét” elveszítve ébredezik, s egyszer majd az árva farkas hangján szólalunk meg.
A Hajnal, fél három nagy vers, érett, jelentékeny költő alkotása.
