Kérdések a gyermekkorról

A diót a padlásra öntik száradni. A diószemek

kicsi kövekké válnak, ahogy egymáson gurulnak.

Hallgatom a morajlást, aztán elzsibbadnak a zajok.

Az őszi padlások hangja elkísér,

mintha örök hűséget fogadott volna annak

a kisgyereknek, aki egykor behunyt szemmel

hallgatta a diószemek zenéjét.

Elpártol-e tőlem valaha is?

Hogy éden volt-e, de vajon százszorszép-e?

Ezer alakjából egy megismétlődik-e?

Nézegetni, tűnődni rajta: illanásnyi élet;

hogy apró falatnyi, becsapós-e?

A szívemre rakott terhét elbírom-e?

A világ tőle való!

Balkáni bogáncs guggol a tájra,

halpikkelyszínű az ősz zsákmánya,

kurta határon leszálló pára,

beterítette az ősz uszálya.

Suttog a mező, térdepel a rét,

földtani rezgést felez el a szél.

Hegy lejtősödik, sík távolba lát,

hol foltnyi felhő bont ki vitorlát

ott az éj tavasodik, az ősz vadmadár —