Kemény István: Nílus
Végtére is minek megismételni az emberi élet közhelyeit, amiket mindenki újra felfedez magának? Miért ragaszkodjunk a haladás naiv narratívájához? Ez itt nem geológia, akkor már inkább genealógia. Ettől a megállapítástól azonban ne várjunk itt és most többet, mint a zűrzavaros teleológiák elkerülését.
Fotó: Magvető Könyvkiadó
Kemény István Nílus című verseskötete tavaly jelent meg. Nincs szükség az év eleji visszatekintés pozíciójára, hogy lássuk, sőt a kötet megjelenése előtt is erősen sejthető volt, hogy 2018 egyik legfontosabb magyar irodalmi művével állunk szemben. Ahogyan a fiatal befogadó egy problémával is, elvégre könnyen felmerülhetnek a kötet kapcsán az alábbiak. Az ember huszonpár évesen azért még úgy érzi, hogy minden balesettel tanul valamit, hogy kemény leckéket ad az élet, lelke mélysége sorra éri el (egyelőre még) a földköpeny rétegeit. Aztán egy ötven feletti, nagy költő műve akad a kezébe, és akkor mi ez, kap a fejéhez, hát nem haladt semerre? Mert hát szép ez a líra, tényleg szép, elegáns és kiművelt és bölcs, de hát ezek kamaszversek! Megunta tán mélyíteni magát? Versformákba, versötletekbe, másokra való reflexiókba kapaszkodva fejti fel magát. Ez nem mélyfúrás, ez a lemeztektonika szemlélése.
A lehiggadás gyorsan elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy baj-e ez nekünk. Mindenképpen nyitott a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán ez a bizonyos mély. Kemény pedig reflektál rá. A Hipnoterápia szomorú, öreg költője már belátta, hogy nem lehet „a valóságot az igazságról fellebbenteni”, (72.) de nem megfellebbezhetetlen szentencia ez, inkább egyéni életigazság. Hátha jobban tudják a fiatalok. Innentől pedig már gyorsan eljutunk odáig, hogy fentebbi állításainkat egyesével szemügyre vegyük, és mivel beismerő vallomással ellenkezni nem könnyen lehet, egy teljesen más képet rajzoljunk fel a kötetről. Végtére is minek megismételni az emberi élet közhelyeit, amiket mindenki újra felfedez magának? Miért ragaszkodjunk a haladás naiv narratívájához. Ad hoc metaforám érvényét veszti, ez itt nem geológia, akkor már inkább genealógia. Ettől a megállapítástól azonban ne várjunk itt és most többet, mint a zűrzavaros teleológiák elkerülését. Bár szép kerek értelmezést lehetne írni a kötetről például Foucault Nietzsche, genealógia… című tanulmánya alapján, elégedjünk meg még egy kapcsolódási ponttal. A dolgok mögött lévő eredendő lényeg hiányának belátása nem fosztja meg értelmétől e költészetet, ha nincs is szó elérhetetlen célhoz való közelítésről, ahogy egy másik szerzőnk nemrégen fogalmazott: „Nem fogunk végső igazságokhoz eljutni, de ha képesek vagyunk folyamatosan elemezni, hogy mi történt velünk, az már félsiker.”[1]
A kötelező körök lerovásánál a kép felrajzolása már sokkal nehezebb feladat. Indulhatunk például a monotónia felől, ami már a külön ciklust érdemlő nyitóversben, a Rakpartos balladában is feltűnik. A reggeli életkép aláfestését ritmikus zajok, a kocogó test és lélek, illetve egy kutya szívverése szolgáltatják. A versmondatot azonban egy valóságba visszarántó, egyszeri hanghatás szakítja meg, „hullámot ver visszhangot hajt / megdobban az egész rakpart” (11). Ugyanakkor ez veti vissza a versbeszélőt a mechanisztikusan könyörtelen mindennapokba. A hétköznapi helyzetben megszólaló én („legyek kívül önmagamon / tényleg pocsék lesz a napom” [10.]) vágya nem látszik, a víz partján üldögél. Nem is a felhúzott reggelgép kattogó eseményei minősülnek itt semmiségeknek (hiszen ezt számos csak ellentétezi), a kérdés inkább az, hogy maga az eszmefuttatás, ami valójában egy teljesen, sőt kiemelten hétköznapi helyzetet foglal keretbe, el tud-e különböződni, elnyeri-e saját létjogosultságát a futók, a környék és maga a beszélő helyzete mellett. Már a test és lélek kettősségétől térben elváló beszélő is mutatja, talán legfontosabbként a bináris oppozíciók megtörése a tét. A szürreális helyzetbe természetesen illeszkedő sorok („Már féltünk, hogy nagyobb a baj / bipoláris tudatzavar // de ez csak egy gyógyítható / egypólusú depresszió” [10.]), tárgyának esetében megtörténik ez, egy pólusból lesz a sok, kikerülve a kettősségbe zárt, mechanikusan változó sokaságot, és ezzel megjelenik a változás lehetősége. (Hogy a bipoláris tudatzavar a szokásostól eltérően a tudat és nem a hangulat zavaraként jelenik meg, annak számos vonatkozása lehet a kötetben, például – ne menjünk messzire – a kötet vizsgálatainak és meghatározó kedélyének viszonyát tekintve.) Ehhez szorosan kapcsolódik a kötet egyik fő hangnemének és témájának, az iróniának kérdése (amelyet – Tátrai Szilárdhoz és Paul de Manhoz lazán kapcsolódva – egyrészt metapragmatikai reflexióként, metaperspektivikus helyzetként, másrészt a bizonytalanság és a megértés kérdésességének móduszaként közelítek meg). Az irónia tehát – egyelőre erről ennyit: az elmélkedés integritásának kialakítási létfeltétele lehet, de a multiperspektivikus, elkülönített tér is zárt, a kiszakadásból már kiszakadni nem lehet. Mindez a vers formáján is erőteljes nyomot hagy (vagy éppen abból építkezik), a páros rímelésű, kétsoros szakaszok Ladányi Mihály költészetét idézik fel („Könnyed nótám írom mostan / minekután kezet mostam.” [L. M.: Helyzetdal]).
A monotónia kérdésének és a kötet életműhöz való kapcsolódásának metszetét máskorra hagyva térjünk át egy másik kulcsfogalom, a cél tárgyalására. Már Patai második énekében is feltűnik egy elrejtettsége okán felső-közép kategóriás szóviccel az ironikus beszédmód céltalansága. Az ars poétikus vonatkozás szinte magától értetődik, a vers a cél az egész kötetet behálózó problémáját meglehetősen pontosan helyezi el egy mondatban: „Krisztus után ezerkilencszázhatvannyolc / és kilencven között, Európa közepén…” (17.). A történelmi-társadalmi szempontok mellett – lásd például a korábban tárgyalt Hipnoterápiát – a világ már teremtettségében kérdésessé válik, újra betelepítésekor is sajátos szerepek képződnek meg (Esti kérdés P.Gy.-hez).
A tervben a teremtés a majmok szerzővé válásának lehetőségét boncolgató shakespeare-i gondolatkísérletet megidézve Isten és a világ kapcsolatát a „Be van fejezve a nagy mű, igen” deizmusának tökéletes ellentéteként írja le. Ugyanakkor mégis céltalanságról van itt szó, a cél reductio ad absurdum kigúnyolásával. A tervező akarat mellett is lehetetlennek tűnik a kísérlet, és a megfeszült küszködővel szembeállított, várakozó emberek nevetségesnek tűnnek, meg valahogy az egész világ is, a Wunderursprung jövő aranykorrá változtatásának tervével. A Zsidókeresztény társasban is ezek az emberek jelennek meg, velük a már mindig elért cél, amely megszünteti a cél lehetőségét. Ez a vers ugyan a kötet egyik fő témájához, az öregséghez is kötődik, de a célra tartás hiánya kiterjed, az élet folyamatos készenléti állapot, ahogy a katonáknál, végig várunk, és semleges, nem létező, a nagy egész szempontjából értelmetlen tevékenységekkel ütjük el az időt.
S ha már idő. A Különleges osztag álmában a tanúság kérdését kettős hagyomány idézi meg, Attila sírásóira és a sonderkommandósokra azonban ugyanaz a sors vár, „senki nem akar tanút” (48.). Ez a kötet (különösebb merészség nélkül egységesnek feltételezhető) beleértett szerzőjének várt sorsa is. Noha a versek, úgy tűnik, megpróbálják átfogni az egész világot, annak számos részletét szétszálazva, a versekben megszólal, minduntalan újraírandó problémaként tűnik fel az öregség. Ez a versek többségében megjelenő életpálya-reflexiót indukál, (például) a késői Arany, a Boldog, szomorú dal és a Találkozás egy fiatalemberrel kérdései meggyőzően mutatkoznak e tekintetben is elévülhetetlennek. De az öregség a Nílus esetében önmagában is fontos kérdés, nem csak egy beszéd- és megközelítésmód esetleges kudarca, elvégre feltűnnek egy konkrét élet bukásai, sikertelenségei is, az egész világ látásától és leírásától elválaszthatatlanul. A Hipnoterápia önironikusan és őszintén luddita („A gépekre gondol. Arra, hogy / idézőjelbe tették és megfojtják az embert, / és arra, hogy mindenki erre gondol. / […] / …mert a jövővel ellentétben / a talicskát jó ismeri” [71.]), önsajnáló, kétszázötven éves vénje szembenéz függetlenségi törekvéseinek balsikerével, a spektákulum társadalmával, a következő generációval. A szomorúság azonban termékenyítő erőként, a kötetet (mondhatni: búvópatakként) átjáró vízként jelenik meg, elfogyhatatlanul, hipnotikus erővel. A szomorkodni valókkal, elégikus helyszínekkel és a bú helyett elképzelhető lehetőségekkel való játék komplex formát ölt.
Ennek az önmagát folytonosan megkérdőjelező költészetnek lezárás előtti versében olyan perspektíva jelenik meg az egyik központi szituációban[2], amely reménykeltő módon parciális: „repcét vetni olcsó, / könnyen művelhető, a félgyarmati / agrokultúra jele, és puszta véletlen, / hogy a repcetáblák gyönyörűek is: / mind egy-egy gonosz érv amellett, / hogy szülőhazája parasztjai elbutultak: / a nagyapjuk ide még húszfélét vetett” (74). A repce a klímaváltozásnak köszönhetően ma már nem termeszthető könnyen Magyarországon, komoly gondoskodást igényel, így a repcetáblák látványára a diverzifikált mikrogazdálkodás paraszti bölcsességének elvesztése helyett egy új kor és egy új küzdelem mementójaként tekinthetünk. Az új korhoz (melyet nevezhetünk: antropocénnek) kapcsolhatóan a poszt- és (jelen esetben egyben) prehumán perspektíva is megjelenik a harmadik ciklusban. Mert ahogyan a Mítoszban („Ez a valami őrzi azóta / a jót és a rosszat. / Nappal csak vicsorogva, / de éjjel villog is a szeme.” [65.]) megmutatkozik, az állati egyben archaikus, a tökéletes szétszálazás és értelmezés lehetetlensége és a világ bináris ellentétekre való osztásának kudarca mögött megjelenő bestialitás egyszerre időnk előtti és utáni.
A tervek, sorsok, irodalmi és emberi korok, teremtés és pusztulás e szűk keretek közt alig érzékeltethető komplexitásához kapcsolódva mindenképpen ki kell még emelni a már a címadás által is több összefüggésben elhelyezett Esti kérdés P.Gy.-hez című verset (a további hozzá kapcsolható, kortársi életműveket most nem is említve). A versben kibontakozó éles kritika önkritikába fordul át, de a kötet szellemiségéhez hűen minden bizonytalan, irónia, paródia és hommage háromszögében mozgunk. Petri később létének óhajtása („talán az / volna még jobb, ha / még később lenne P. Gy.” [50.]) persze azon alapszik, hogy utána nem lehet nagyon mit (és hogyan) mondani emberlétünk mélységeiről. Elvégre, a vers nem a Bartók Imre-féle[3] elgondolást közvetíti, hogy a „Petri a rosszfiú” imázst hagyta a megidézett szerző az utókor szerencsétlen költőire, de bár ne tette volna, tehetetleneknek. Kritikáról van tehát szó a versben, mely azonban inkább magára a beszélőre vonatkoztatható („nekem mért nem jó az, hogy / Petri volt már” [51.]), aki azt kívánja, bár ne kéne neki is értenie mindezt. Persze, például az „Ó de könnyű Petri-verset írni! Pont olyan, mintha / gondolkoznék!” (50.) sorokat nehéz kizárólag akár a megidézett, akár a megidéző kritikájaként értelmezni, másfelé kell hát tekintenünk. Az irónia nyelvi komponense (az ásít-ásat rímpár, vagy a „mikor lett volna lenni lehetni” nyelvi-gondolati játéka) ugyan enyhíti valamennyire a feszültséget, de a mű az öregség, a keserűség és a koherens, célra tartott életnarratíva hiányának egyik legerősebb és legtartalmasabb megnyilvánulása a kötetben. Ilyen tekintetben felfogható Petri Már csak című szonettjének reflexiója gyanánt is.
A kötet zord, elégikus, cím nélküli záróverssel végződik. A szöveg alatt végig ott hömpölygő Nílus végre megjelenik, a metaforikusság és a direktség közt kanyarogva jeleníti meg a korpuszban kirajzolódó emberi életet: „mit csináltál, hol jártál az éjjel, / kivel, mekkora esőkben, miféle / pöttyös, csíkos, pikkelyes / állatok ittak és csorgatták / beléd a vérüket, hogy / kerültél haza, és / hányadszor csinálod ezt – / akkor tudod, hogy bizony / Nílus vagy Egyiptomban” (81.). Nem összefoglaló vers ez, és választ sem nyújt, ha lehetne is egyáltalán valamire. De a kérdéseket fel kell tenni, és, hogy lássuk, mi jelenhet meg a recenzióban kijelölt aspektus mellett, végig kell olvasni a kötetet. És megjelenik még ez-az, semmiképp se habozzunk tehát.
Kemény István: Nílus. Magvető Könyvkiadó, 2018, Budapest, 88 oldal, 2699 Ft
[1] Itt: https://fidelio.hu/konyv/hanyszor-lehet-egy-eletet-elmeselni-interju-garaczi-laszloval-140686.html, 2019. 01. 08.
[2] Ehhez hasonló a vers keletkezéséhez kapcsolódó élmény is, ld.: https://nullahategy.hu/nilus-repcefold-zsidokereszteny-tarsas-kemeny-istvannal-beszelgettunka-nilus-cimu-uj-verseskonyverol
[3] Ld.: http://www.litera.hu/hirek/bartok-imre-petri-megmergezte-a-kortars-kolteszetet
