Kelecsényi László: A harag népe (Három dráma)
Mi van, ha Marilyn Monroe ellátogat Hruscsov dácsájára…
– Az ukrán felesége, az a Nyina elég művelt asszony. Hibásan mértük föl. Felületesek voltak a jelentéseink. Mindenki megkedvelte.
– …Akkor intézkedjen.
Mi van, ha Marilyn Monroe ellátogat Hruscsov dácsájára és ott összehozzák vele. Nem nagy ügy, alig-alig van olyan, akit ne hoztak volna össze Amerika első számú szexikonjával. De, ha nem is Marilyn Monroe az? Hanem a megtévesztésig hasonló dublőze? Az IMAGINE 1.9.5.9. című darabban Kelecsényi László kigondolt egy vicces helyzetet, amelyben a politikai és művészeti élet korabeli potentátjainak legalább akkora szerepe van – a Kennedy házaspártól kezdve Nixonon át Shirley MacLaine-ig vagy Tatjana Szamoljováig – mint az FBI-nak és a KGB-nek. A hidegháború mindvégig a sorok között kísértő ármányáról nem is beszélve.
Jó, hogy nevetni (is) tudunk ezen.
A karaktereken, akik a kor megkerülhetetlen figurái, az USA és a Szovjetunió törésvonala mentén kettészakadt világ milliók élete fölött diszponáló hatalmasságai. Rettegett alakok, akik hatvan év elmúltával szerencsétlen lúzerként landoltak egy közép-európai színdarabban, miután az eltelt évtizedek alatt a grandiozitás gondosan fölhordott máza teljesen lekopott róluk. Ami megmaradt, nem más, mint a szomszéd Jolikában is túlburjánzó ösztönélet, és annak szánalmasan nevetséges mivolta. S ha mindez nem lenne elég, nagyjából hasonló mondható el azokról a napi politikát kiszolgáló erőszakszervezetekről, amelyekről így vagy úgy, de szintén lehull a lepel. (Napjainkban is létező jogutódjaikról a szöveg primer szintjén nyilvánvalóan nincsen szó…)
Vagyis két mosoly között Kelecsényi leleplez. Miközben történelmi nagyságok szobráról rántja le a leplet, leleplezi azok kicsinyes – hovatovább pitiáner – taszítóan önérdek-érvényesítő mivoltát. Azt is mondhatnánk subtextet ír, azokat a mélyben munkáló mozgatórugókat foglalja dialógusokba, amelyeket alakjai sarkított nevetségességükben kifecsegnek. Legyen szó példának okáért a Hruscsov feleségéről szóló, fent idézett diskurzusról…
Ellentétben a Nonett című szöveg operahősnők (Salome, Turandot, Carmen, Lulu…) benépesítette miniatűrjeivel, ahol a szerző a szociális térben (orvosi váró, edzőterem, öregek otthona…) a társadalmi elvárások béklyóját levetkőző szövegek helyett a létező irodalmi alakok karakterének a lecsupaszításával operál. Miközben operarészletekkel kísért prózába fogalmazza (adott ismeretek híján nem mindig könnyen azonosítható) hőseinek korunkra jellemző lelkiállapotát. Mégpedig azon a keveréknyelven, amely a magyar épp újmagyarba evickélő változatához közelít. Ezen a nyelven szólal meg az az ikonikus operafigurákat megidéző szarkasztikus hang, amely végső konklúzióként valami örök emberit kíván a tudtunkra adni.
„Már megint kezdik… Mindig ugyanaz a vége… És nem lehet figyelmeztetni őket.”
Nem dokumentum, hanem dráma, közli a szerző, amiben bizonyos mértékig igaza van. A harag népe dokumentumdráma is, meg nem is. Arra a közelmúltban lezajlott zaklatási botrányra reflektál, amelyet a ‘#metoo’ elnevezéssel Amerikából begyűrűzött mozgalom inspirált. Nyilván eltérő politikai indíttatások mentén. A szerzőt azonban nem érdekli a politika. A mélylélekben búvárkodik. A sztorival több évtized után előálló áldozat és őt bátorító férje (szintén művész) kapcsolatának egyre mélyebbre rántó, pokoli bugyrai, valamint a színház világában nagy tekintélynek örvendő zaklató magánéletének és karrierjének hirtelen összeomlása. Az az öngerjesztő folyamat, amelyik kiszabadul a színház világából és súlyos társadalmi problémává eszkalálódva könyörtelenül maga alá gyűri az ügy szereplőit. Legyen az bűnös vagy áldozat.
A harag népe elégedetlen ugyan, de a botrány kiváltotta reflexiói szerint már túl van a haragon. Reménytelenül, rezignált kétségbeeséssel figyeli a körülötte zajló – ki tudja, milyen érdekeket szolgáló – eseményeket. Ahogy a hajdanvolt operahősök sem érzik jól magukat korunkban. A diktátorok pedig nem sokat változnak. Adott esetben egymással behelyettesíthetők.
