Spiró György: Válogatott esszék, 1979-2016
Olyasmit írni, amiből nem lesz balhé, nem érdemes. Mintha ez lenne Spiró jelmondata. Meg hogy csukják be a nagyságokat leértékelő gépházat.
Fotó: Szabó J. Judit
Úgy ír tanulmányokat (esszéket), mintha melletted ülne és mesélne. Nem okít, nem lábjegyzetel: mesél. Mondjuk Mese az író úrról és az olvasóról című írásban a sánta lengyel irodalmárt frászként éri, hogy a ruszkik bevonultak cseszkóba. A haver nem akar vele menni, megy ő, hogy segítse a cseh nép ellenállását. A határon hülyének nézik, átengedik, a csehek még vonatjegyet is vesznek neki. Prágában kérdezgeti, de senki sem tudja, hogy hol van a „cseh ellenállás központja”. Végre valakinek eszébe jut egy név, Hrabal, el is jut hozzá. Rákérdez, hogy hol van az ellenállók központja. Hrabal a földön ül, barátok közt, meghívja egy sörre, amiből három nap sörözés lett. Utána a sánta lengyel irodalmárt felültetik a varsói vonatra. Hát nem olyan, mint egy mese? Illetve (észrevétlenül) tanmese: Hrabalról, a csehekről, a vak értelmiségről, és még sok mindenről.
Az esszék másik tanulsága, hogy íráskor nem lehet tekintettel lenni senkire és semmire. Mondjuk, Major Tamásról ír – mellette dolgozott dramaturgként a Nemzetiben – és közelről látja a Nagy Embert. Gyenge rendező és közepes színész volt – mondja. Hát, mint színikritikus, az életben nem mertem volna ilyesmit leírni, mit fognak hozzá szólni… Spiró azt gondolja, senki sem érdekel, az sem, hogy ki mit fog hozzá szólni, megsértődik-e az „alany”, akiről írok, vagy sem: azt írom, amit gondolok. Szabadon. Aztán az esszé végén – ahol már a Boguslawski szerepformálásának nagyszerűségét is érintette (Az Imposztorban) – egy kis anekdota: a színpadon az egyik színész unja a szerepet, mindenáron le akarja tudni és aztán lelépni. Major: „Hová sietsz? Ne siess! Addig jó, amíg játszol” – mondta. „Pompás mondat, egyszerű, tömör, az ember lényegéről szól. Mégis tehetséges ember lehetett.” (Major elvtárs, 2009) Slusszpoén? Nem, egy esszé felemelése.
Színház: pár briliáns dolgozat. Mondjuk MGP-ről kettő is, a jelentéseiről is, hogy mennyire szakszerűek: csak azt írta, amit a Népszabiban közzétett, nix feljelentés – legfeljebb tanácsok a felsőbbségnek –, mert abban hitt (naivan), hogy odafönn elolvassák/megfogadják. By the way: miért nem jelenik meg MGP Coming out című önéletrajza – spionkodásának és meleg voltának szellemes-megrázó történetével?
Komoly dolgokról: Kardos G. György meghal, Spiró búcsúztatót ír. Túl a megrendülésen, kimondja, hogy a legnagyobb magyar író. És hogy mekkora baj, hogy senki sem emlékszik az Avraham Bogatir hét napja című zseniális regényére. Bevitte egy órájára, a gyerekek egy szót sem értettek belőle – előbb dühöng, aztán megérti: ezek a fiatalok sehol sem kaphatták meg azt a háttértudást, ami kéne nekik – arab történelem, Izrael születése, a lengyel Anders-hadsereg szerepe. Különben is, majd minden esszéjében ostorozza azt a mai kultúrát, amiben már nem sikk regényeket olvasni. (Csak dumálnak róluk, ahogy egyik esszéjében írja: nemzetközi könyvvásár van és mindenki okostojáskodik és közben a könyveket, melyekről a pódiumon vitáznak, egyikük sem olvasta… Ám csak úgy mellékesen, a vitában részt vesz az első világháború kirobbantójának – a merénylő, Gavrilo Principnek – az unokája is. A bosnyák említi, hogy a nagypapa kalandjairól írt egy könyvet (mutatja) – gondolj bele, micsoda unikum lehetett ez a könyvecske! – de ott senkit se érdekelt. Spiró beszélget vele, kisül, hogy Ivo Andrić is abban a merénylő-körben sertepertélt… A nevet nem ismerik (Nobel-díjas), a történetet pláne nem (az unoka könyve nincs meg németül: nem létezik). Hát kb. ilyen egy nemzetközi könyvvásár.
Spiró mániája az elfelejtett, vagy szándékosan „leértékelt” nagy művészek (művek) újraérvényesítése. Alappéldám: Fejes Endre Rozsdatemetője. Túl azon, hogy ami húsz éve volt, az már rég kiesett az irodalmi illemtanból, de a „felejtésért” a hazai „kánongyártás” is felelős: egyszer, valamikor régen leárazták, mint proletárírót és ez a bélyeg rajta maradt a szoc. korszak végéig, ma meg pláne. Alig tudja már valaki hogy egy remekművel él együtt – ha ezt a könyvet annak idején megvette apuka-anyuka. Mert a Rozsdatemető tabu lett a születése pillanatában, és tabu maradt mind a mai napig. Nincs letiltva, csak hallgatnak róla, mélységesen. Pedig a legnagyobbak közt lebeg felettünk. Spirót ez a kulturális vakság halálra idegesíti és azonnal ír egy vádbeszédet. (Ezt tette Hamvas Béla Karnevál című regényével vagy Kardos G. György nagy műveivel, meg Juhász Ferenc költészetével – ki akarta menteni őket a leértékelt áruk boltjából és vissza akarta helyezni őket a nemzeti értékek polcára. Persze kérdés, hogy a kulturális amnézia korában van-e még ilyesmire lehetőség.
Előadás a Római Birodalom szétbomlásáról. Miért győztek a provinciák és bukott meg Róma? Mert egyre többen özönlöttek Egyiptomból, Kis-Ázsiából, Kelet-Európából Rómába, jogaik lettek, külön vallási-kulturális szigeteket alkottak, végül már ők lettek többen és mindehhez jöttek a politikailag félvak császárok: innen már nem kellett sok a kártyavársorshoz. Mikor olvasom, a hideg ráz ki: ahogy Spiró írja – ma ugyanígy ömlik be Európába a menekültek tömege, ugyanígy építik a templomaikat, ugyanígy nem smakkol nekik az európai, szekuláris és köznapi kultúra. Az EU pedig nem tudja kezelni ezt a tömeget, fogalma sincs ennek az áramlásnak robbanási potenciáljáról. Voltaképp rühellik nekik megtanítani a nyugati kultúra és nyelv, a szekuláris állampolgári viselkedés alapjait…) Nem tudom lerázni a párhuzamot a Római Birodalom összeomlása és az EU repedező-porladó jövője között. Spiró megmondta.
Erős írások, mindegyik más nyelven szól hozzád, de nem tudod letenni egyiket sem. Elemzés, aztán fanyar humor, majd történelmi tanulmány (felfedezés), portré és korvizsgálat. Kemény stílusa olykor pesszimistának, jobb esetben cinikusnak tűnik, pedig legfeljebb szomorúan igaz. Nem hiszem, hogy esszéműfajban ezt a sokszínűséget bármely írótársam meg tudná közelíteni.
Befejezésül hadd idézzem a kötet utolsó darabját. (Bada tanár úr.) A portré tisztelgés egy olyan tanáregyéniség előtt, aki ugyan bottal a kezében (!) járkált a padsorok között; aki kíméletlenül kirúgta az alulteljesítőket, akitől az elsősök reszkettek – ám akinek köszönhetően az érettségin a maturandusok folyékony latinsággal beszélgettek a bizottság némely tagjával. És máig a vérükbe szívódott a kultúracsinálás boldogsága. Tanár volt, akitől „életünk elején megkaptuk a lelkesedést, a kitárulkozást, a szellemi kalandozás lehetőségének páratlan élményét és most, életünk derekán, vagy talán már azon is túl, most is tőle kapjuk az ajándék másik felét, az igazi szomorúságot, amely nem ’festett vérzés’, mert arra mi nem vagyunk képesek”. Aztán új bekezdés következik Féner Tamás emlékezésének kiegészítésével: ’56. november 6-án körtelefon ment, hogy a tanár úr semmi okát nem látja annak, hogy ne tartsa meg óráit. „December végéig ez volt az egyetlen osztály, amelyik azon a környéken naponta iskolába járt.” Történelem és poén.
Spiró György: Válogatott esszék, 1979-2016. Magvető Könyvkiadó, 380 oldal, 3490 Ft
