Cédulák sötétség ellen 4.

|

Kállai Katalin naplója

Az egész úgy néz ki, hogy minden este fölírod egy cetlire, mi volt jó az elmúlt huszonnégy órában. Elgondolkozol. Egy poszthumán világban mi a poszt és mi lesz a humán.

Nem tudtak gyógyírt lelni a halálra
A nyomorúságra, a tudatlanságra.
Hogy mégis boldogan élhessenek, azt
Eszelték ki, hogy nem gondolnak rá.
Pascal

Az egyre borúsabb cédulák közt, melyek egyre mélyebbre és mélyebbre rejtik a nélkülözhetetlen derűt, van néhány rövidebb, amely rácáfol a többire. Alig egy-két cetli. Ha elolvasod, kapsz levegőt. Sajnálom. Ez most ilyen.

xx

Hogy a könyvtárrendezés alkalmával mért én kapom a kezembe Thomas Bernhard önéletrajzának Der Atem (magyar fordításban Nagy levegő) című, soha nem látott kötetét, azt legföljebb az tudja, aki felülről rendezi a dolgokat. A „világossághoz és az igazsághoz“ ragaszkodó Bernhard a maga részéről  (nem meglepő módon) mindenesetre már az első mondatban elhatárolódik az általa citált pascali általánosítástól. 1978-ban megjelent szövege a szokásosnál is megrázóbb. Ördögien precíz olvasata egy halálosan beteg tizennyolc éves pokoli útjának, amely az életveszélyes mellhártyagyulladástól a gyógyuláskor fölfedezett tüdőbajig vezet. Azt javaslom, jelen helyzetben senki ne olvassa el. A következő részleteket is csupán az erősebb idegzetűek. „Rajtam állt, hogy tovább lélegzem-e vagy sem… Könnyű lett volna a halálba vezető út. De ugyanúgy megvan az előnye annak is, ha az élet mellett határozza el magát az ember… A halálszobát, míg én ott voltam, senki sem hagyta el élve… a rengeteg test, a falak és a gyógyszerek szaga hajnaltájt már gyötrelmessé tette a légzést. Minden betegnek megvolt a maga szaga, ezek pedig összekeveredve afféle verejték- és gyógyszerpárává álltak össze, köhögő- és fulladórohamokat gerjesztve… Én azonban elhatároztam, hogy ebben a halálszobában mindent, mindent, ami még előttem áll, ki fogok bírni… nem okozott bennem kárt többé, hanem az észlelés nagyon is tanító rendszerévé vált… A fejem ismét tervekkel volt tele. Ismét a zenére gondoltam. Sarokágyamban zenét hallgattam ismét, Mozartot, Schubertet, visszatért az a képességem, hogy halljam magamban a zenét, egész tételeket…” (Lőrinczy Attila fordítása)

 xx

Egy adott ponton rá kell döbbenned, hogy a citrom nem csak akkor jó, ha kerek és sárga. Jó a szürkésebb színű, nyomottabb is. Kifejezetten örülsz egy-egy ilyennek.

xx

Elment Béla. A Tettamanti névvel először az Élet és Irodalomban találkoztam. Furcsa, mindennapjainktól elrugaszkodott világa szerény akaratossággal szólt bele a mindennapjainkba. Úgy nézte a világot, mint egy rosszacska gyereket. Zord szigorral. Lázas empátiával. Vad szeretettel. Miközben belerakta a kellő cinizmust. Azt a hártyavékony réteget, ami nélkül nincs élet.

 

Tettamanti Béla rajza

xx

Egy kisgyerek nem jegyzett meg jól egy nevet a kertben. Azt mondta, nézd, picipang!

xx

Se non è vero, è ben trovato… Ha nem is igaz, találó. Fordíthatjuk eggyel zordabb magyarra. Az olasz mondás filozófiáját elfedi a játékosnak is fölfogható tartalom, miközben csalóka módon elmossa valóság és a valóságon túli határait. Egy olasz orvos írja… olvasom újra és újra. Ez most varázsszó a közösségi oldalakon. Megint elém került egy ilyen, kétes eredetű szöveg. A posztkulturális közösségi lét virtuális káoszában a szerző kiléte lekopott, ily módon népköltésként funkcionál. Ehhez a minden bizonnyal olasz eredeti láttató magyarsága is hozzájárul.

 „Mind elmennek. Némán, alázattal, amilyen alázatos némaságban, munkával és áldozattal telt az életük. Elmenőben van egy teljes nemzedék. Ők azok, akik az élelemért vívott hajszában a légópincékből olykor kitörve a bőrükön érezték a háború bűzét, a nélkülözést és a veszteségeket. Kérges tenyerek, mélyen árkolt arcok mennek most el, s velük a gyilkos napon, a metsző hidegben töltött idők emlékezete. Testek, amelyek atlétatrikóban és újságpapír csákóban tonnaszám hordták a törmeléket, cementet kavartak, és meghajlították a vasat. Elmenőben a cinquecentók nemzedéke, az első hűtőszekrényeké, a fekete-fehér tévéké. Lepedőbe csavarva hagynak el bennünket, mint megannyi Krisztus, ők, a gazdasági boom megteremtői, akik életük és verítékük árán emelték fel ezt a nemzetet, és olyan gazdasági jóléttel ajándékoztak meg bennünket, amit büntetlenül élvezhettünk. Velük együtt távozik most a tapasztalat, a belátás, a türelem, a rugalmasság, a tisztelet… Magányosan mennek, nem fogja a kezüket senki… Mennek a dédszüleink, a nagyszüleink, országunk történelmi emlékezete, az emberiség kulturális öröksége. Itália tartozik nektek egy köszönömmel. Hatvanmillió kedves gondolattal, amely az utolsó úton kísér.”

Nem tudom. Ha nem igazi, akkor is az.

xx

Vannak banális dolgok. Például egy szál orgona magától értetődő szépsége, amelynek illatát az éjszaka közepén éberen próbálod kibányászni a hálószoba közönyéből.

xx

Dokumentálunk. Mert lesz kinek.

xx

                                                     

Nézem a konyhában szálldosó, rántást kavaró balerinákat, a Bolsoj művészeitől a pihekönnyű spanyolokig, az erkélyén koncertező tenort, a szoba mélyén skríbolót, a verset szavalót. A tehetséget nem lehet bezárni. Az kijön.

xx

Elgondolkozol. Egy poszthumán világban mi a poszt és mi lesz a humán.

CÍMKÉK: