Kalapos Éva Veronika: F mint
Ha vacsorára az F mintet szeretnénk elfogyasztani, felkészülhetünk arra, hogy első fogásként a jól bejáratott krumplipüré, rántott hús párost kapjuk – elidőzve a mócsingos részek megrágásával –, majd egy igazán érzéki, nutellás trüffel után felszolgálják a vérben tocsogó hurkafalatokat.
Kalapos Éva Veronika Fotó: Athenaeum Kiadó
Hátborzongatóan ismerős világot alkot meg Kalapos Éva Veronika F mint című regényében, melyben életre kelnek a pesti hétköznapok. Egy az alsó középosztályhoz tartozó bolti eladó történetét olvasva megismerjük mindennapjait, világképét, majd később fájdalmai és vágyai is felszínre törnek – de ez csak kivételes helyzetekben adatik meg számára. A napi rutin a következő módon szerveződik: munka, bevásárlás, főzés, anyja ápolása, alvás. De az ismétlődésre épülő, látszólag megszokott életmód bemutatása korántsem unalmas az olvasó számára, hiszen Kalapos Éva rendkívüli mértékletességgel adagolja a humoros, a fájdalmasan valóságos érzetű és izgalmas jeleneteket, nem mellesleg pedig tanúi lehetünk a Pest utcáin zajló (F mint) furcsa történeteknek is, melyek Fema életét is megváltoztatják. A furcsaságok a Fotós felbukkanásával kezdődnek, aki a boltba olykor betérő Fridát kapja lencsevégre. Majd egy nem túl látványos, de annál erősebb lelki folyamat kezdődik el Femában, amikor megismeri Fipet, az új munkatársát.
A regény lapjain keresztül megtanulunk Fema nyelvén szólni és gondolkodni, ez pedig annyira áradó, magával ragadó nyelvhasználat, hogy azon keresztül Fema alakja is megelevenedik előttünk. Szólamából megismerjük instant reakcióit környezetére; kihallgatjuk beszélgetéseit, melyek nem nélkülözik a trágárságot; olykor pedig szemtanúi vagyunk annak, ahogyan sajátosan költői hangon meséli el történeteit. Az egy nézőpontú, egyetlen cselekményszálat működtető regény fejezetei közé ékelődnek annak a nyomasztó hatással bíró dialógusnak a töredékei, melyek a szövegfolyamról való leválást hivatottak érzékeltetni. A különállást nemcsak a tartalmi jegyek, hanem a kurziválás módszere is kifejezi. Mivel az olvasó nehezen tudja elhelyezni ezeket a cselekményszálat megtörő, vészjósló töredékeket, a meglepetés erejével hat a szöveg lezárása – ahonnan nézve összeolvashatóak az említett szövegdarabok. Az egyirányú cselekményszövés viszont megteremti azt az olvasói elvárást is, miszerint a lezárásban megnyugtató megoldás vár majd ránk, illetve az itt-ott elejtett mondatok, az aggodalomra okot adó, furcsa történések magyarázatához is eljutunk. A szövegben érezhető, hogy szándékoltan tart valami felé, csakhogy kevés fogódzót kapunk arra nézvést, hogy mi is ez az irány. Ezt a szándékoltságot hangsúlyozza az is, hogy a regény szinte töretlenül kronologikus, illetve az elbeszélést megtörő részek is összefüggőek valójában. Bár az olvasó azt gondolná, hogy ezek rendeltetése részint az, hogy felvezesse a következő fejezetet, valójában nincsen tartalmi vagy motivikus összefüggés ezek között, inkább a szöveg szétfeszítését kísérlik meg. Emellett pedig, ha az izgalom felkeltése és fenntartása, az olvasás időnkénti megakasztása a cél, akkor ez sikeres vállalkozásnak mondható.
Az olvasói izgalom tudatos fenntartása, egyrészt a késleltetés technikáját alkalmazva, másrészt pedig az aggodalmat keltő események cselekménybe szövésével valósul meg a regényben, melyhez hozzásegít a szöveg gördülékenysége és a történet keserédes jellege is. Kevesen tudják ilyen jól ötvözni a mindennapi élethez tartozó események feszes figyelmet követelő bemutatását a nyugtalanító elemekkel, illetve a tényszerűség és valószerűség markereit a thrillerbe torkolló szövegépítkezéssel és a disztópikus szegmensekkel. Ha vacsorára az F mintet szeretnénk elfogyasztani, felkészülhetünk arra, hogy első fogásként a jól bejáratott krumplipüré, rántott hús párost kapjuk – elidőzve a mócsingos részek megrágásával –, majd egy igazán érzéki, nutellás trüffel után felszolgálják a vérben tocsogó hurkafalatokat. A regény vállaltan kíván átjárhatóságot biztosítani a különböző műfajok között. A végkifejlettől visszatekintve a szöveg értelmezhető egy látens detektívtörténetként, esetleg thrillerként, de egy női nézőpontot érvényesítő, szociografikus elemekre is igényt tartó szépirodalmi alkotásként egyaránt. A szöveg sokkal inkább megfeleltethető az összes felsorolt szövegtípusnak, mintsem hogy bármelyiket kizárná a lehetőségek közül. Ezért tehát nemcsak különösen jól sikerült műfaji kísérletnek tűnik, hanem önmaga létjogosultságával az irodalmi szcéna tágasságát – sőt, tágítását – is szolgálja.
Ehhez viszont szükségszerű, hogy következetesen legyen megformálva az elbeszélői nézőpont, mely ebben az esetben Femáéval esik egybe. Az időnként cinikus, mégis jóságos eladóban van annyi életerő, hogy a nehézségek ellenére is folyamatosan megfeleljen az elvárásoknak, teljesítse kötelességét. És miközben azt hinnénk, hogy végig önazonos marad a karakter, pontosan önazonossága kerül veszélybe a regény végkifejletében, mikor is a halál és a lemondásokkal járó, kompromittált élet között kell választania.
Fema alakjával párhuzamba állítható, részben az ellentéteként is értelmezhető a boltba betérő ügyvédnő karaktere. Két teljesen különböző élethelyzet – a nőiség két nagyon különböző megélése – kerül ellentmondásba beszélgetéseik során. Egyik részről ott van a sikeres, jómódú, ám alkoholproblémákkal küzdő Frida, másik részről pedig a feltehetőleg minimálbérből gazdálkodó Fema, akinek már az is nagy kihágásnak számít, hogy munkaidő után egy parkban beszélgessen az ügyvédnővel. A társadalmi különbség egyértelműen kinyilvánított, interiorizált formája mutatkozik meg abban, ahogyan Fema sosem tegezi a vele hasonló korú nőt, megpróbál távolságtartó lenni vele és sehogy sem sikerül megértenie, miért ragaszkodik hozzá Frida. Fema gondolkodásában a mintaszerű eljárás az, hogy mindenki törődjön a maga dolgával (hiszen mikor lenne egyáltalán kapacitása más dolgával törődni?), és a regényben szinte végig mindenki kizárólag a maga háza táján sepreget. Az elmélyült beszélgetésre, a bizalomra sokáig nem igazán, de a cinkosságra már inkább találunk példákat a szövegben. A hiányzó szociális háló – Fema szinte csak családjával és két munkatársával érintkezik – zárt világképet, és egy önmagára hagyatkozó személyiséget eredményez, ugyanakkor az is egyértelművé válik, hogy ez nem választás, hanem inkább kényszer. Kényszer az is, hogy két generáció éljen egy kis, pesti lakásban, szűkösen, emellett pedig elképzelhetetlen Fema számára, hogy a személyes kapcsolatok, az érintések belakható felületekként működjenek – mígnem megtapasztalja Fip szeretetét. Az egzisztenciális problémákat személyes nézőpontból látjuk, ami egyrészt empátiát, bevonódást vált ki, másrészt tudomást szerezhetünk arról, hogy milyen lehet egy olyan női élet, amely esetében luxuscikknek számít egy Pest megyei, vonatos kirándulás. Ez a kilépés a mindennapokból hihetetlen tágassággal ajándékozza meg Femát, aki a Senki szigetén gyengédségre találó Timár Mihály női párhuzamaként is értelmezhető, amikor Fippel Nevenincsre kirándulnak. Párhuzamos valóságként működik ez a vágyálmokkal teliszőtt hely, ahol elképzelhetik közös jövőjüket. Szerelmi együttlétük leírása viszont kerüli a hatásvadászatot, nem esztétizálja a házasságtörést, hanem itt – egy a nevében fikciós helyszínre utaló településen – Fema személyiségének egy sokkal szabadabb és boldogabb megvalósulását ismerjük meg. Az alárendelt, tárgyiasított nőből kezdeményező, cselekvő szubjektum lesz. „Én sose megyek innen haza.” (213.) – mondja Fema, akire otthon tragédiák sora vár.
A mindvégig jelen levő, egy-egy bekezdés erejéig lépten-nyomon felbukkanó, szorongató kérdésre – tudniillik, hogy hová tűnt el némely karakter – az utolsó két fejezetben kapunk (aggasztó) válaszokat. A koncentrált lezárás úgy robban, akár egy felrázott üveg pezsgő, csakhogy ünneplésre nincs semmi okunk. Valójában Budapesten mindeközben egy szokatlan megfélemlítő eszközzel operáló szervezet válik mind erősebbé, mely bár ideológiai alapon próbálja megtörni, megváltoztatni és bevonni tagjait – nem válnak egyértelművé működésének alapelvei. Ezt egyrészt a mű hiányosságának is tekinthetnénk, viszont azt is érdemes figyelembe venni, hogy mivel az állítólagos társadalmi normának teljes mértékben megfelelni képtelen emberek hiányosságára alapozza működését, ez által a regény világában mintegy a társadalmat működtető elvárásrendszer ölt alakot egészen plasztikus módon. A fegyencgyarmatok fogva tartottain elkövetett legkülönfélébb kínzómódszerekhez hasonlóan – akár az a gyakorlat, mikor a fejre csepegtetett vízzel kergetik őrületbe a rabokat – ebben az esetben a folyamatos fotózás lesz az a módszer, amellyel sikerül pszichológiailag végképp kimeríteni a kiszemelt embereket. A Fotósként visszatérő, korábbi szereplő egyáltalán nem összehangolható egykori énjével – az „agymosás” folyamatairól viszont semmit sem tudunk meg. Ahogy kegyetlenségére és érzéketlenségére sincs magyarázat.
Ha hátralépünk egyet, és kissé elvontabban értelmezzük ezt az igencsak váratlan és sok kérdést maga után hagyó lezárást, azt is láthatjuk, hogy valójában a társadalom működésében mind fotósok és áldozatok vagyunk – mindannyian elvárásokat támasztunk a többiek felé, ezzel egyidejűleg pedig az elvárások elszenvedői is mi vagyunk. Ennek a működésmódnak kifejezetten konkrét leképezése a regényben bemutatott világ. Bár a lezárás a mű odáig kialakult ritmikájához képest sokkal sűrűbb és kissé hirtelen zuhan az olvasóra, összecseng a kiválasztott zsánerek működésmódjával. Az abszurd megoldás képletébe viszont beilleszthető az önmagából kifordult, groteszk alakot öltött ügyvédnő fenyegető szólama: „Mindenkinek van Fotósa, a tiéd én lettem.” (245.). Végül megmarad a borzongás egy kis viszolygással fűszerezve és a kérdések, amelyekre a regény nem kíván megnyugtató válaszokat adni, de ez a megoldás már az olvasót játékra hívó, titokzatos címadás gesztusa okán is valamelyest várható volt.
Kalapos Éva Veronika: F mint. Athenaeum Kiadó, 2019, 262 oldal, 3999 Ft
(A szerző Oláh János szerkesztői ösztöndíjban részesül.)
