Részlet Nyerges András új regényéből
Látom ám én minden háromperhármas bálon, hogy guvad a kollégák szeme, mikor az a bizonyos ruha van rajtad! Amiben akkora vagyok, mint egy sarokház, fejezte be a mondatát Hermina…
Kezdtek divatba jönni az író-olvasó találkozók, megalakult, majd országos mozgalommá vált a Versbarátok Köre, és feliratkozott a félhivatalos ünnepek sorába a Költészet Napja. A rendezvények eleinte széplelkek ártalmatlan összejöveteleinek tűntek, és Kunoskó őrnagy úgy vélte, túlterhelt ügynökeinek energiáját kár volna ilyen műsorok ellenőrzésére pazarolni, úgysem volna mit jelenteni róluk. Fiatalabb korában vett részt ő is efféle esteken, de azok olyan taggyűlések légkörét idézték, melyeknek napirendjén éppen nem szerepelt semmi olyan, mint hajdan, amikor valóságos drámák zajlottak le, valakit elhajlóként megbélyegeztek, kizárták, vagy csak tagjelöltté minősítették vissza. Fontos megtárgyalandók híján taggyűlés tartását csak a pártélet rituáléja írta elő, a széksorokat főként szundikáló nyugdíjasok töltötték meg, akik már megszokták a szónoki műáhítat garantált unalmát. Pár hét elteltével azonban fura változáson ment át az új jelenség, mert iparitanuló-otthonok, üzemi és községi kultúrházak is kezdtek üptre versmondó esteket tartani, és az irodalmi rendezvények – pusztán a számokat tekintve – szinte vetekedtek a nóta- és dalestek gyakoriságával, és a meghirdetett estek iránt gyakran akkora volt az érdeklődés, hogy a késve érkezőknek már állniuk kellett a széksorok mellett. Kunoskó erre már felkapta a fejét, mert szinte a zsigereiben érezte, hogy nem természetes dolog, ha élő költők szinte konkurenciát jelentenek a magyarnóta-énekeseknek. Emögött megbújhat valami, aminek érdemes figyelmet szentelni. Próbaként kiküldte néhány emberét ilyen műsorokra, és kiderült, hogy ahol meglett korú, ismert nevű költő a vendég (valamilyen irodalmi díjnak vagy stallumnak már a birtokosa), ott minden a hagyományoknak megfelelően zajlik, a koszorús költő önnön megelégedett közérzetéről vall a verseiben s azok hallatán a közönség fele-harmada hamar felszívódik, a maradék pedig, mivel nincs mit kérdeznie, közömbösen üldögél, majd megkönnyebbülten távozik. Az ilyen alkalmakról szóló jelentések vaklármának mutatták a versmondó estekkel kapcsolatos aggályokat. Ami szaporaságukat illeti, arra is kínálkozott egyszerű magyarázat: a kultúrfelelősök rájöttek, hogy a szűk pénzügyi keretből háromszor annyi rendezvényt tarthatnak ha nem hírességeket, hanem pályakezdő fiatalokat hívnak, kiknek kisebb a fellépti díjuk, viszont magukkal hozzák a barátaikat, sőt a barátok barátait is, így a közönségszervezéssel sincs gond, a kimutatható eredmény viszont látványos. Később aztán mégis befutott egy jelentés, melyből az derült ki, hogy korai a föllélegzés. Egy költészetnapi műsoron, a Csavargyárban Tüke László nem átallott olyan verset felolvasni, melyben azt kérte számon, hogy miért az amúgy is gazdagok gazdagodnak, s hogyhogy ezzel szemben van egy réteg, a kétkezi dolgozóké, akik mindenből ki vannak semmizve. Azzal tetőzte pimaszságát, hogy úgy tett, mintha ezt a munkásosztály nevében mondaná. A számítása bevált: a csavargyári hallgatóság vérlázító tetszésnyilvánítással kísérte ezt a „verset”. Sőt, a nézőtéren olyanok is ülhettek, akik már korábbi felolvasások révén ismerték Tüke más zöngeményeit, mert elkezdtek verscímeket bekiabálni és mintegy megrendelték azok előadását. Ettől a beavatatlan közönség is vérszemet kapott, s olyan lett a hangulat, hogy – mint az ügynök fogalmazott – éppen csak piros százforintost nem ragasztottak a költő homlokára. Udvarias közhelyek elvartyogása helyett politikai kérdéseket tettek fel, a közönség „engedte magát provokálni”. Az ügynök azzal zárta jelentését, hogy bár neki nem tiszte értékelni a látottakat, szocialista meggyőződése azt teszi számára kötelezővé, hogy leszögezze: „ezeken az esteken költészet ürügyén rendszerellenes uszítás zajlik. Azt az örvendetes fejleményt, hogy új politikánk jóvoltából szóvá lehet tenni visszásságokat, arra használják fel, hogy a hibákat a rendszer hibáinak állítsák be.” Záradékként volt egy szokatlan megjegyzése is: „Tüke László verseit tartalmuknál is veszélyesebbé teszi, hogy hatásvadász módon mulatságosak. Nekem például, miközben felháborodva jegyzeteltem, többször is el kellett röhhintenem magam, pedig elhihetik az elvtársak, a költő egyetlen szavával sem értek egyet.” Kunoskónak nemhogy rosszkedve nem lett attól, ami tudomására jutott, de fellélegzett, mert igazolva látta, hogy kollégáival ellentétben az ő ösztönei működnek jól, s azok azt súgják, hogy korai temetni a szocializmusra leselkedő veszélyeket. Mivel a baj már megvolt, a gyors kármentésnek kellett következnie: s a részleg el is juttatott a lapokhoz egy, a költő személyi anyagából kikurkászott adalékot, amivel Tüke hitelét remélhetőleg sikerül aláásni. Született is az ifjúsági hetilapban egy cikk, amely feltette a kérdést, milyen jogon nyilatkozik a munkásosztály nevében valaki, aki életében soha egyetlen percig sem dolgozott gyári munkásként? A gond ezzel az volt, hogy a meggyőző leleplezés érdekében a szerzőnek pár sort idéznie kellett a versből, ami Sipőcz szerint öngólnak bizonyult, mert a kevesek által ismert szöveg ettől kezdve szájról szájra terjedt. A vers addig nyomtatásban még nem jelent meg, költője be sem nyújtotta sehová, sejtve, hogy a már sikerrel megregulázott szerkesztőségek kapásból visszalöknék. A csorbát kiköszörülendő szóba került, hogy a jogi osztálynak meg kellene vizsgálnia, nem ütközik-e (s ha eddig nem ütközött, a jövőben ütközzön) törvénybe: az írók ne olvashassanak fel olyan szöveget nyilvánosság előtt, ami még semmilyen kontrollon nem esett át.
*
A jelentésekből az is kiderült, hogy a „csavargyári ügy” botránya nem a kívánatos, elriasztó hatást váltotta ki, hanem annak épp az ellenkezőjét. Tükét és ifjabb költő barátait országszerte kézről kézre adják a versbarát körök, mindenütt zsúfolt termek várják őket, szinte hősöknek kijáró fogadtatásban volt részük az iskolákban, kollégiumokban, egyetemeken. Feltűnően megváltozott a programok belső szerkezete is: már nem a versek töltötték ki a műsor nagyobbik részét, hanem azok ürügyén politikai vita zajlott. A Sipőcz-alosztályon komolyan szóba került, hogy a kultúrpolitikának megfontolásra ajánlják az egész versbarát-mozgalom megszüntetését, vagy ha ez nem lehetséges, legalább az elsorvasztását. Rezesi-Szabónak volt még egy – cinizmusa okán rögtön elvetett – ötlete: az ifjúsági szövetségnek repüljön rá a versbarát-mozgalomra, annektálja azt, szüntesse meg spontán mivoltát azzal, hogy kötelező KISZ-programmá teszi. Ennek meglesz az eredménye: a felkaroló hadművelet után fél évvel a kutyát se fogják érdekelni mai költők versei. Na jó, ez vicc, mondta Sipőcz, de én komoly javaslatokat várok, mert a helyzet megoldása sürgős. Addigra már nemcsak Tüke okozott újabb és újabb gondokat, de ifjabb követői mintha pimaszsági vetélkedőbe kezdtek volna, az estjeiken rajta is igyekeztek túltenni. A pohár akkor telt be, mikor az orcáját beborító szakáll révén prófétainak tűnni akaró, de a szőrzet vörhenyes volta miatt inkább bohócnak vélhető Pakulár Ádám estjén, az odaküldött megfigyelő, személyes sérelmének érezve, hogy elhangozhat ami elhangzott, fütyült rá, hogy munkaköri leírásában az észrevétlennek maradás követelménye is szerepel, egyszer csak ordítozni kezdett, mi a rossebet akarsz, te hülye pirosfejű, inkább köszönnéd meg a szocialista demokráciának, hogy jártathatod a pofádat! Ami ezután következett, a jelentés olvasóinak körében egyöntetű megdöbbenést keltett, mert az est közönségének esze ágában se volt, mint elvárható lett volna, a helyes álláspont védelmére kelni, sőt, még annak jelenlévő képviselőjét kezdték „téged biztos spiclinek küldtek ide”-csatakiáltással megfenyegetni, s épp csak ki nem hajítottak a teremből. A dekonspirálódott ügynöknek Kunoskó másnap fejmosást tartott, de az bejelentette, hogy ilyen összejövetelre többé a lábát be nem teszi, akkor se, ha emiatt elesik a biztos keresettől. Mivel lelepleződtél, erre nem is tartunk igényt, felelte Kunoskó. Még egy, ennél is veszélyesebb, később az ügynökök lázadása néven elhíresült fejleménnyel is szembe kellett nézni: az eset hírére összehívott megbeszélésen néhány ügynök azzal fenyegetődzött, hogy hasonló helyzetben ő nem áll le a firkászokkal vitatkozni, hanem beveri az illetők pofáját, hogy egy életre elvegyék kedvüket a szocialista demokrácia gyalázásától.
*
Ez az eset világossá tette, hogy a helyzet elfajulóban van. Magas rangú vendégek, köztük Uzdóczi Kálmán, a legfőbb grémium ideológiai kérdésekért felelős, vicsorgó mosolyú referense részvételével szigorúan titkos megbeszélést tartottak az aktuális kérdésekről s ezen belül a szolgálat teendőiről. Bár beosztása alapján nem illett szót kérnie, Kunoskó mégis pedzegetni kezdte, hogy nagyon is volna minek gátat vetni, s lehetőleg addig tegyék, míg nem késő. Uzdóczi a zárszóban, bulldogállkapcsára vigyort erőltetve, Kunoskó mondókájára is kitért egy célzás erejéig, az elvtárs megrendítő őszinteségű, hittel átitatott s engem ehhez hasonlóan őszinte válaszra késztető hozzászólásából az derült ki, hogy vannak, akiket még nem győztünk meg, akik ösztöneikre hallgatva keresztbe tennének a kiegyenlítődés politikájának. Ha Kunoskó elvtársra hallgatnánk, száz bizalomerősítő intézkedésünk hatása egyetlen perc alatt semmivé válna, és bizonyos irányból rögtön felharsanna a kárörvendő kórus, hogy ők előre látták, az egész enyhülés csak szemfényvesztés! Őket akarnánk igazolni? De amit s ahogyan Kunoskó elvtárs mondott, az mégis elgondolkodtató. Nem vettük észre, hogy középkádereink nem elhanyagolható hányada szélre húz, és hangsúlyozom, mindegy, melyik szélre. Az a dolgunk, hogy megvizsgáljuk, milyen tanulságot kell levonnunk ebből? Kunoskó úgy érezte, a reá szegeződő tekintetek arra ösztökélik, gyakoroljon önkritikát, de valahogy nem fűlött hozzá a foga, s magában azon fortyogott, hogy könnyen beszél és mosolyog Uzdóczi, ő a napi viszonyokat csak távolból szemléli és megtéveszti a látszat: akik pár éve ádáz ellenségeink voltak, mostanra tudomásul vették, hogy csak fokozatosan, fentről diktált adagokban kaphatják meg, de megkapogatják azt, amit fegyverrel nem sikerült elérniük. Ezért már sem a gyűlöletük, sem a vehemenciájuk nem a régi. Az Uzdóczi-félék meg erre azt mondják, ha csillapult a gyűlölet, a gyeplőt is lazábbra lehet fogni, de hogy ebből idelent mekkora gondok származnak, amiatt főjön a mi fejünk, konkrétan az enyém. Egy Uzdóczi Kálmánnak, s főként plénum előtt nem lehet azt mondani, hogy egy seggel két lóra a párt sem ülhet, mert mi van, ha az egyik ló éhes, akkor bizony megbokrosodik. A tisztánlátásukat segítő értekezlet után Kunoskó még kevésbé tudta, mitévő legyen. Annak ódiumát nem vehette magára, hogy ő tesz keresztbe a vonalnak. Viszont karba tett kézzel sem ülhet, mikor a veszély apró hullámai kezdenek áradássá dagadni. Másnap Sipőcz azzal nyugtatta, hogy ne törődjön Uzdóczi aggályoskodásával, Kunoskó hivatalból köteles vészharangot kongatni, ha már ezen a poszton őrködik, és csak tegyen úgy, mintha elfogadná az Uzdóczi-féle direktívát, de a dolgát végezze továbbra is úgy, mint eddig. Az ám, de úgy tenni épp ezen a fronton nem lehet. A lelkét tehetetlenség mardosta, teli volt cselekvési vággyal, amit azzal próbált kielégíteni, hogy ahányszor a heti összefoglaló jelentését írta, a rendszert fenyegető veszélyekhez érve kicsit vastagabban fogott a ceruzája.
Verejtéktől csatakos ingben ült az orvosi rendelő várójában, mert a felesége azzal a feltétellel engedte el reggel, hogy megméretteti a vérnyomását. Mi a varacskos fenének mérettetném meg, csattant fel, nincs semmi bajom! Hermina szokása szerint egy tizedmásodperc alatt felfújta magát, tudod te, mikor néztél ki így utoljára? Mikor leszédültél itt nekem a székről. Lángol a fejed, vértolulásos a képed. Előre szólok: belőlem nem csinálsz özvegy Kunoskónét, nem aspirálok az őrnagyi nyugdíjra, vagy megméreted magad, vagy haza se gyere. De Mincsikém, édes pujpujom, a múltkori ügy se úgy volt, ahogy mondod, akkor se szédültem le sehonnan, csak melléje ültem annak a rohadt suszterülőkének, de hát a régi lakásban nem ilyen keskeny tákolmányokhoz szoktam, a hokedlimre bátran ráhuppanhattam, meg se nyekkent tőle! Nem szép, hogy emiatt ekkora kravált csinálsz. Na, idehallgass, Kunoskó Mihály, először is: a te suszterülőkéd drága iparművészeti darab, ingyen kaptuk, hál’ istennek, mert vele járt a lakással! Ha venni akarnánk egy ilyet, a havi fizetésed kevés volna rá. Kettő: ez a lakás az egyetlen jó dolog, amit a munkádból láttunk, úgyhogy előttem ne szidd, mert az nekem olyan, mintha engem gyaláznál. És három: ha nem akarnál folyton a prolimúltaddal tüntetni, rég megszokhattad volna, hogy itt nincs hokedlid, és már nem a tizenháromházban lakunk. De ha unod a kraváljaimat, könnyű segíteni rajta, én meg azt unom, hogy örökké izguljak éretted, hogy mindig veszélyben forogsz, izguljon érted a Páva Antónia. Nem Páva, hanem Pávó, dünnyögte Kunoskó, egy ilyen vén trógeren ővégzettpszichológussága csak átnéz. Hermina tette magát, mint aki ezt meg se hallotta, úgy itt hagylak, mint eb a szaharát. Kunoskó még a régi beosztásában, egy furfangos trükkel végrehajtott antidiverzáns akció jutalmaként kapta a lakást, miután sikerült a nyilvánosság kizárásával szökésre késztetnie, vagyis kiugrasztania az országból egy kellemetlen figurát, aki a konszolidációnak rengeteget ártott, de itthon sem hozzányúlni nem lehetett, sem elnémítani. Szép munka volt, jelentette ki Döme vezérőrnagy, számunkra pedig jó apropó, hogy Kunoskó elvtárs tiszthez méltatlan lakáskörülményein változtassunk. A csaknem luxuriózus, de nagyobb tiszti családok számára szűk lakást úgy kapták meg, mindenestől, ahogy a tulajdonosa itt hagyta. Kunoskó soha olyan boldognak nem látta a feleségét, mint akkor, de némi keserűséggel azt gondolta, könnyű Herminának ujjongani, nem ő csöppent ki egyik pillanatról a másikra a szívéhez nőtt lakásból, ahol a születésétől fogva élt. Az eltelt évek sem tudtak változtatni azon, hogy a kapott bútorokat inkább mutogatni, mint használni való tárgyaknak érezte, s úgy mozgott köztük, mintha kiállítóteremben járna. Ha maga volt a lakásban, leginkább egyetlen hazulról hozott holmiján, a nagy fa szerszámosládán ücsörögve érezte jól magát. Nyúzott vagy, Kunoskó, hajtogatta Hermina, ha nekem nem hiszel, nézz a tükörbe. Nézek, kaffogott vissza, és azt látom, hogy mint világéletemben, most is pirospozsgás vagyok, de mióta fehér a sörényem, a pofám még vörösebbnek tűnik. Várta a replikát, de Hermina hallgatott s ettől ijedt meg igazán. Na jól van, mondta megadóan, tényleg van egy ügyem, amitől mostanában rosszul alszom, és igen, azt is beismerem, néha nyomorultul érzem magam. Ne képzeld, hogy ezzel kifizethetsz, förmedt rá Hermina, felhívom Sipőczöt, hogy gyöngélkedsz, ma nem mész dolgozni. Isten őrizz, hördült fel Kunoskó, ezt felejtsd el, pont ma erről szó se lehet, délelőtt értekezlet, délután eligazítást tartok, este terepen vagyok, olyan ügyben, amit nem halaszthatok el, és nem is testálhatok másra! Na de várjál csak, emelte fel mindkét kezét, azt megígérem, hogy ebéd után lemegyek a rendelőbe. Jó lesz így? Amikor már lefelé ügetett a lépcsőn, a megkönnyebbülés vigyora ült ki a képére, mégiscsak túljárt Hermina eszén, a reá váró napon épp ebédelni nem lesz ideje, márpedig ha ebéd nincs, utána sincs, sajnálom, Mincsikém, ezt hívják a mi szakmánkban viszmajornak.
*
Mégis lement az alagsorba, mert eligazítás közben egyszer csak az egész testét elöntötte a verejték, gyöngeség fogja el, a lábai alig tartották, s azon törte a fejét, látszik-e mindez, vagy mások csak azt veszik észre, hogy gyöngyözik a homloka, amiről bátran hihetik, hogy egyszerűen melege van. Kis pujpujára gondolt, igazad volt, valami nincs rendben velem, de ez nem az az idő, mikor kivonhatnám magam a forgalomból, sőt, épp a lelkem békéjéért kell mielőbb eldöntenem, hogy rémeket látok-e, vagy tényleg – és rám nézve is – veszedelmes a helyzet? Eldöntötte, lemegy a rendelőbe, és nemcsak vérnyomást méret, de kér valami nyugtatót is, amitől azért az ember feje tiszta marad. Az is jó lett volna, ha valakivel megoszthatja, ami napok óta rágta belülről, de Sibelka doktor, alias doktor Tütü, ahogy intézményszerte hívták, a legkevésbé alkalmas erre, noha vele szemben nincs titoktartási kötelezettség, hiszen főhadnagyi rangban maga is a szolgálathoz tartozik. Őróla azonban előre tudni lehet, mit fog, szokása szerint kacsintgatva közölni, hát ez válságos helyzet, s akkor pedig nincs jobb panacea egy lapos kis üvegnél a farzsebben. És már kínálná is a magáéból, neki azonban ma nincs kedve huzakodni vele, túlságosan sok minden forog kockán az esti bevetésen, annak a helyszíne tudniillik a 6. számú Reichenberger Richárd Nyomdaipari Tanműhely művelődési háza, ahol Tüke László és három másik költő tart felolvasást. Kivételesen ő maga akart beülni a kultúrterembe, fedett nyomozóként, mintha utcáról alkalmilag betévedt versrajongó volna. Ennek oka azonban nem Tükének a tiltó körlevéllel dacoló meghívása volt, noha ezért valakit felelősségre kell vonni, de kötelességének érezte a személyes részvételt, mert a kézhez kapott jelentés szerint a program legbuzgóbb szervezője a Katz Simon nevű fiatal segédmunkás volt, s ez a név késztette arra, hogy a saját szemével akarja látni, mit művel az illető. A megfigyelő szerint Katz feltűnő, sőt gyanús aktivitást tanúsít. Üzemszerte plakátokat ragasztgat ki, melyekkel kapcsolatban gyanús körülménynek tekinthető, hogy nevezett segédmunkásként épp a szedőterembe volt a legutóbb beosztva, a plakát ennélfogva engedély nélkül, akár ott is készülhetett. Katz Simon a meghívott három költő könyveinek árusítását is ígérte. A negyedikként szereplő Karalyos Sándorét csak azért nem, mert az még kötet nélküli pályakezdő (ez is szerepelt a plakáton, hadd hatódjon meg a közönség). Kunoskó, mióta erről értesült, éjszakánként alvás helyett azon törte a fejét, hogyan fordulhat elő, hogy az ő édes unokaöccse, akinek mióta a húga megözvegyült, apja helyett apja volt, akit Állatkertbe, Vidám Parkba, cirkuszba vitt, akinek ő vett vattacukrot, fagylaltot, jojót, később iskolatáskát, füzetet, tankönyvet, ellenséges acsarkodóknak csinál propagandát? Mi a fene ütött a Simsi-gyerekbe? Ha levitézlett burzsujcsalád ivadéka volna, egyáltalán, olyan valaki, aki bosszút akar állni a rendszeren, mert elvettek tőlük vagyont, hatalmat, kiváltságokat, mindent, isten bizony, megértené a viselkedését. Éveken át foglalkozott deklasszált elemekkel, és azt alapjában véve rendjén valónak találta, hogy megpróbálják visszacsinálni a nagy változást. Részükről mondhatni ez volt a természetes. Ahhoz, hogy ilyenekkel osztályharcoljon, nem kellett erőszakot tennie a lelkén, nem kellett úrrá lennie a mozgalmi beidegződésein. Új beosztásában viszont már-már visszakívánta ezt a fajta régi ellenséget. Azok legalább nyíltan bevallották, hogy a rendszert – úgy amint van – nem jobbítani akarják, hanem felszámolni. Ehhez képest a magukat álcázó Tüke-félék farizeusoknak tűntek. Vajon a Simsi gyereket mivel szédíthették meg? Úgy látszik, az sem biztosíték már semmire, ha valaki, mint mondani szokás, a mi kutyánk kölyke. Ennek a fiúnak az anyja gyári munkás, ő maga pedig, mivel érettségi után nem vették fel az egyetemre, beállt segédmunkásnak a tanműhelybe, mert egy nyomda mégiscsak közelebb áll az értelmiségi pályához, mint bármi más, szakközépbe viszont nem akart menni, mert azzal, úgy érezte, jelképesen is lemondana róla, hogy egyetemista legyen. Voltak bizonyos kicsikart ígéretek arra nézve, hogy Simsi számára lesz hely, de az egyévnyi várakozásból kettő lett, s a fiú azóta is a tizenháromházban lakik, ott, ahol Katzék és Kunoskóék évtizedeken át szomszédok voltak. A kölöknek (letagadhatatlanul az ő révén) még abban is szerencséje volt, hogy mikor más kisgyerek autókonvojjal száguldozó díszdelegációt csak kordon mögül láthat, ő Simsit amögé is bevitte magával, így történt, hogy a kölök a spontán módon megálló és a pestiek közt sétálgató Nyikita Szergejeviccsel is találkozott, aki lehajolt hozzá, és nevetve mutatta a kíséretének, eto málenykij cselovek, és széles mosollyal magyarázta, hogy tvoj nosz kurnoszij nosz, moj nosz, vagyis éppen mint az övé s ezt a pillanatot a véletlenül közelben tartózkodó fotóriporterek is megörökítették. Hát hogyan válhat ellenséggé valaki, aki még születni is egy párthelyiségben született, mert az anyjának pont az MKP egyik aktívaülésén folyt el a magzatvize. A kisfia meg azért jött gond nélkül a világra, mert a kerület női aktíváinak titkára eredetileg bába volt. Ez a gyerek még a keresztnevét is a pártnak köszönheti, a levezető elnök korábban kántor volt, és ő javasolta, hogy legyen Simon, ami eredetileg „piszét” jelent, a csöppség pedig olyan pisze, hogy beleesik az orrába az esővíz. Kunoskót napok óta ez rágta belülről, s nem hagyta békén a gondolat, hogy ő a felelős, amiért az unokaöccse (eszmei értelemben) a tönk szélére sodródott. Régebben hetente egyszer náluk vacsorázott, s olyankor alaposan kifaggatta a dolgairól, ha pedig a fiú kételyeibe botlott, igyekezett eloszlatni azokat, de újabban Simon hónapokig is elmaradt. Hermina szerint abba a korba ért, mikor a fiatalemberek már inkább kajtatják a lányokat, semhogy órákat töltsenek el zsémbes nagybátyjuk, csoroszlya nagynénjük társaságában. Te nem vagy csoroszlya, hördült fel Kunoskó, látom ám én minden háromperhármas bálon, hogy gúvad a kollégák szeme mikor az a bizonyos ruha van rajtad! Amiben akkora vagyok, mint egy sarokház, fejezte be a mondatát Hermina, hagyd ezt, édes öregem, a kollégáid inkább azt gondolják, szebb a páva, mint a pulyka. Nem Páva, csattant fel Kunoskó, hanem Pávó, az a nő egy csontkollekció, neked a lábad nyomába se ér! Jól van, hízelegj csak, de a Simsit akkor se zargasd, majd jelentkezik, ha szüksége lesz ránk. Kunoskó is ebben bízott, mégsem tudott szabadulni a lelkifurdalástól, hogy új beosztása miatt nem foglalkozott eleget az unokaöccsével, most aztán majd foglalkoznia kell vele, hivatalból, mint szélsőségesek hatása alá került, gyanús elemmel.
Részlet a L’Harmattan Kiadó gondozásában megjelent regényből
