(Részlet)
FAZ, 2019. július 22.
Heller Ágnes 1929-2019 Fotó: Wikipédia
Heller olyan jelenségnek tűnt, mint egy gondolkodó, akiben a német idealizmus öröksége érintetlenül tovább élt.
Mikor ez évben némi rossz lelkiismerettel, mivel nagyon is későn gratuláltam kilencvenedik születésnapjához, Heller Ágnes minden neheztelés nélkül azt válaszolta, „a jó kívánságok sohasem jönnek későn”. Azonban a halálhírek mindig túl korán érkeznek. Heller Ágnest egészen az utolsó pillanatig sziporkázó életvidámság jellemezte. A szellemét működtető belső motor sohasem fáradt. Visszatekintve azt mondanám, hogy ezt a lázas munkakedvet kezdettől fogva éreztük benne. Ehhez a személyiséghez csak egy hirtelen halál passzol. És most a hír, hogy az elmúlt pénteken, szabadságát töltve beúszott a Balatonba, és nem tért vissza. Heller Ágnes nem az az ember, aki ezt valami romantikus megdicsőülésként fogta volna fel, azonban nagyon is el tudom képzelni, ha megengedi az ilyesmit a vigasztalást kereső gondolat, hogy ő maga a halálnak ilyen hirtelen és véletlen csapását kívánta magának.
Heller Ágnes a régi iskola filozófusa volt. Amikor a hatvanas években Iring Fetschernél Frankfurtban megismertem, majd amikor a praxis-filozófusok évenként megrendezett korculai találkozóin újra meg újra találkoztam vele, gondolatainak kritikai orientációja úgy jelent meg nekem, mint annak a megtestesítője, amit mi a tanítóink generációitól eltanulva mindig is a sajátunknak vallottunk. A mi látószögünkből az „Ostblocks” filozófusai között – ahogy annak idején nevezték a tőlünk keletre dolgozókat – Heller olyan jelenségnek tűnt, mint egy gondolkodó, akiben a német idealizmus öröksége érintetlenül tovább élt: – egy, a tudományok tévedhetőségének gondolatától érintetlen gondolati magabiztosság képviselője, vagyis olyan tulajdonság megjelenítője, amit a mai nyugati filozófiában már nem ismerünk. (…) (FAZ, 2019. július 22.)
Almási Miklós fordítása
