Az aláaknázott Salgótarján

|

Juhász Tibor: Salgó blues

 Salgó blues egyik fő kérdése az, hogy az elbeszélő mennyire képes az interjúzások során felvett hangokat képviselni, azok hatótávolságát kiszélesíteni, és ezáltal egyfajta kollektív létállapotot megjeleníteni.

 

Juhász Tibor Ez nem az a környék című verseskötete után a Salgó blues novellái is a perifériára szorult vidék lakóiról és az elbeszélő köztük elfoglalt pozíciójáról szólnak. A Salgó blues önmagát „önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregényként” határozza meg a fülszövegben, ami azért érdekes, mert a magyar irodalom egy nagy hagyománnyal bíró és mindig kényes helyzetbe kerülő irányvonalának paradigmáit jelöli meg referenciapontnak. Mikszáth, Móricz művei, Féja Géza Viharsarok, Illyés A puszták népe, Hajnóczy Péter Jelentések a süllyesztőből című szociográfiái, Krasznahorkai Sátántangója, Bodor Ádám novellaregényei, Barnás Ferenc A kilencedik és Borbély Szilárd Nincstelenek című munkái egy olyan ívet rajzolnak ki, amely jól mutatja, hogy a szociografikus igény egy mindenkor aktuális és termékeny diskurzusa irodalmunknak, és hogy ezek a szövegek egymással szoros reflektív viszonyban állnak. Ezen irányvonal fő törekvése az elesettek, a magukra hagyottak történetének bemutatása, az ő hangjuk közvetítése, tehát egyfajta képviseletiség létrehozása; azonban éppen az válik ebben a leginkább problémássá, hogy az ilyen képviseletiség az irodalmi nyelv és a narrativitás konstrukciójában deformálódik, mivel a narratív szerkezet és a nyelv a fikcionalitás szabályai szerint működik. Ezért kerülhetett be mottónak egy Mészöly Miklós-idézet, ami a fenti valóság-fikció problémakört vetíti előre: „Aki sosem írt, csak élt, azt könnyen megtéveszthetik az ilyen kikötések: azt hiheti, hogy ami az ujjbegyében, az mindjárt a papíron is.” Valamint nem véletlen a Salgó blues hangrögzítő motívuma: az elbeszélő a körülötte élők hangját próbálja rögzíteni, fizet interjúalanyainak, hogy elmeséljék saját maguk saját történetüket, de ezek a történetek végül mégis az elbeszélő szólamaiban, átírva jelennek meg – leszámítva a kötet legprovokatívabb szövegét, a 171102­_022.mp3-at, ahol – látszólag – az interjúalany maga beszél. A dokumentáció igénye a fikcionalitás szükségével mosódik össze; ez a kettősség alkotja a novellák feszültségét.

A Salgó blues rövid, egymással összefüggő, egymást kiegészítő szövegekből áll, amelyek viszont sem önmagukban, sem a kötet egészét nézve nem állnak össze egy cselekményes történetté. Az egyes novellák lemondanak a lineáris cselekményvezetésről, a kötet egésze pedig a novellák lineáris időrendiség szerinti elrendezéséről. Így a szövegek nem a cselekményesség és időbeliség egységes vonalai mentén fognak novellaregénnyé rendeződni, hanem sokkal inkább a térbeli állandóság és a motívumközpontúság válik koherenciát teremtő elemmé. Hasonló technika figyelhető meg Bodor Ádám Sinistra körzetében, de a fent említett szerzők közül már Mikszáth alapművében, A jó palócokban is megjelenik a novellaregény ilyen értelmezése (illetve az elbeszélő és az elbeszélt közösség viszonyában is fel lehet fedezni analógiákat); azonban ezek nem vonnak le semmit a Salgó blues értékéből, sőt pont hogy erősíti a kötetet az ezzel a prózatechnikával és a hozzá kötődő irodalmi hagyománnyal való játék.

Már a legelső, Harangszóra várni című novella jelzi azt a szándékot, hogy a szövegek meg szeretnék bontani a klasszikus narratológia lineáris cselekményvezetését és történetközpontúságát, és helyette inkább leíró jellegűek akarnak lenni. Leíró jellegű szövegek, amelyek a mészölyi prózahagyományhoz híven nem képezik le az ábrázolt dolgok, jelenetek közötti logikai kapcsolatot, hanem a gyakori nézőpontváltásokkal, szereplők szólamainak egymásba beágyazásával szétírják a történések koherenciáját. A Harangszóra várniban a templom, Feri és az elbeszélő találkozása, Feri lepedőbe csavart felesége és a szomszéd Sára néni egy-egy pillanatképét olvashatjuk, de ezen szálak nem narratív értelemben kapcsolódnak egymáshoz, nem egymásból következnek, hanem sokkal inkább az elbeszélő szándékosan csapongó önkénye szerint helyeződnek egymás mellé. Ugyanez a technika a Tele van című szövegben érzékelhető legjobban, ahol az elbeszélő teljesen lemond a Kék Acél kocsmában zajló események bármiféle összefüggő történetbe rendezéséről. A hangtalanul éneklő öltönyöst, a zenegépnél táncoló középkorú nőt és kigyúrt férfit, a füstölő közmunkásokat, a Puskás-poszter alatt lesben álló Pali-bandát egyedül a kocsma tere és az elbeszélő ingázó figyelme tartja össze, az utóbbi azonban meg sem próbál rendet tenni e kaotikus, okozatiságot nélkülöző világban. Pedig leginkább ő van felruházva azzal a feladattal, hogy a képviselés lehetőségével valamilyen rendet hozzon a perifériára szorultak világába:

Odamentem hozzá, bemutatkoztam, az önkormányzattól vagyok, egy fejlesztési program keretében felújítják a területet, közvélemény-kutatást végzek, hogy megtudjam, mire van szüksége az itt lakóknak. (…) Megfogtam a szatyrokat, ha nincs ellenére, segítek, persze nem akarom feltartani, de nagyon érdekes dolgokat mond, szívesen beszélgetnék vele hosszabban, mert interjúkat is kell készítenem, és fontos lehet a véleménye.” (Éva, 34.)

A kötet fenti típusú szövegeiben (Harangszóra várni, Iráni hercegnő, Kés nélküli böllérek, Hitelláz) az elbeszélő szólama kerül előtérbe. Az elbeszélő olyan történeteket mesél el, olyan helyzeteket ír le, amelyeknek maga is része, amelyekről primer tapasztalata van; azonban a Salgó blues olyan novellákat is tartalmaz, amikor az elbeszélő a saját tapasztalatait megelőző múlthoz próbál hozzáférni, így kénytelen interjúalanyainak, beszélgetőtársainak narratívájára hagyatkozni (Kismoszkva, Magyar Velence, Múltaknák, Kék Acél, 171102_022.mp3). Főként itt mutatkozik meg az egyes szám első személlyel jelölt narrátor problémás szerepköre: habár kimondatlan elvárás lehet vele szemben, hogy ítéletféleséget hozzon, elvégre ő az, aki mindenki történetének birtokában van, aki a kötet egészében háttérbe szorulva azok megismerésére törekszik, az ítéletalkotás mégis ellehetetlenül, mert a megszerzett történetek aláássák egymás hitelességét a nézőpontok különbözősége miatt. A szociografikus igény így nem merülhet ki egy konkrét igazság megalkotásában, hiszen a végső tapasztalat a múlt homogén felfogásának kudarca lesz. Konkrét tények felmutatása helyett az elbeszélő „tereptanulmánya” a tényszerűségre törekvő rögzítés problémájáról tud beszámolni. A kötet idősebb szereplői abban a kontextusban lesznek igazán érdekesek, hogy rajtuk keresztül elevenedik meg a tényszerűen megismerhetetlen múlt, mondhatni egyfajta titok őrzőivé válnak, míg a fiatalabb szereplők – leszámítva a narrátort – láthatóan közömbösek a múlt iránt, és a jelenükben sem mutatnak fel többet, mint a napról napra való vegetálás. Az idős szereplők olyan történetek hordozói, amelyek csak az ő nézőpontjukból elbeszélve hozzáférhetők, viszont egy közös emlékezetre irányulnak, egy kollektív várostudatban gyökereznek, és ez okozza a tényfeltárás konfliktusát:

Szóval nem hiszi, hogy igazat állított volna az én bányászom, egyáltalán nem. Egyszer valaki azt mondta, hogy ha jönne egy földrengés, akkor az egész város bezuhanna a föld gyomrába, mert ott is fúrtak, ahol nem szabadott volna, Salgótarján alá van aknázva, csak idő kérdése, és beszakadnak a vájatok. Akkor biztos nem dicsekedne az én bányászom a múlttal, mondta Barna, és a kocsma nyikorgó ajtaja felé nézett.” (Múltaknák, 74)

Az ezt a problémát temizáló szövegeket tartom a kötet jobban sikerült darabjainak, mivel itt illeszkedik leginkább a narratív struktúra az ábrázolt világ képéhez. A Salgó blues egyik fő kérdése az, hogy az elbeszélő mennyire képes az interjúzások során felvett hangokat képviselni, azok hatótávolságát kiszélesíteni, és ezáltal egyfajta kollektív létállapotot megjeleníteni. E kérdés megválaszolásához a fent említett szövegek érnek a legközelebb, éppen az által, hogy az elbeszélő itt tud feloldódni a megszólaltatott hangokban, itt redukálódik jelenléte, ezáltal a szövegek a Másik hangjának médiumává válnak – ez a Másik, ez a nem-én pedig nem korlátozódik egy konkrét nézőpontra, hanem nyitva hagyja az egy igazság melletti állásfoglalás lehetőségét. Abban a formában tud leghitelesebben reprezentálódni egy város emlékezete, amit a Salgó blues az ilyen típusú szövegekben megtalált, és amit (főleg a kötet felétől) tudatosan alkalmaz. A Múltaknák mellett a 171102­_022.mp3 című szövegben rajzolódik meg nagyon élesen ez a perspektivikusság. Itt ’56 és az egész kommunista rendszerben való lét nem a hősiesség és az ellenállás pátosza felől ábrázolódik, hanem egy sokkal pontosabban megfogható és profánabb szempontból, amikor az interjúalany az alapvető szociális és egzisztenciális jogok biztosítását emeli ki:

Hogy miért nem mentem ki? Mert rossz érzésem volt, azért. Mert nem tudtam, hogy mi van most tulajdonképpen, nem jó a rendszer, ezt mondta mindenki, de én akkor szabadultam fel, az apám meg az anyám meghalt, elkezdtem az életemet, a magam ura voltam én akkoriban (…). Én például nemcsak azért nem féltem a létrán, mert tudok rajta állni, hanem azért, mert ha leestem volna, akkor is megmaradt volna az állásom, a legjobb ellátásban részesültem volna.” (54)

Az „én-történetek” azonban már nem működnek ilyen jól: túl didaktikusan akarják ábrázolni azt, hogy az elbeszélő a történetiséget és az emlékezetet tekintve része ennek a közösségnek. Habár az elbeszélő idegensége is hangsúlyozódik (Kés nélküli böllérek), inkább annak a töredékes narratívája jelenik meg, ahogy az elbeszélő akklimatizálódik a környezethez – pedig az interjúk készítésére feljogosító szerepköre már magába foglalja az idegenség-akklimatizálódás dichotómiáját a fent már említett, sokkal mélyebb szövegszinten (idegenség mint a Másik hangjának érzete, akklimatizálódás mint a Másik hangjának nyelvi jelölése). Az elbeszélő beleíródása a történetekbe nem mozgósít olyan mély jelentésrétegeket, mint amelyek a kötet második felében megjelennek, mert az elbeszélő és az elbeszélt közeg közös genealógiája nem igényel túlzott kifejtést, főleg úgy, hogy ezek a történetek (Kés nélküli böllérek, Hitelláz, Az iráni hercegnő) nem kapcsolódnak bele a későbbi szövegek narratívájába, mesterkéltségükkel kilógnak a város autentikus tudatalattijából. Arról nem is beszélve, hogy nem tudják igazán ellátni azt a funkciót, amire hivatottak lennének: a kötet fiatal és idős szereplői között lévő különbözőség és sorsközösség ellentétének kibontását, színre vitelét.

A Salgó blues egy olyan világot tár az olvasó elé olyan módon, amiről és ahogyan szükség lenne minél többet beszélni a kortárs magyar irodalomban. Fontos, hogy megjelenjenek olyan kísérletek, amelyek próbálnak kitörni az areferencialitásból, és olyan területeket értelmeznek újra, amelyek a magyar irodalom legkényesebb pontjait jelentették/jelentik. Azonban úgy érzem, hogy a kötet megszerkesztettsége felemásra sikerült, mivel néhol inkább esetleges, mint tudatosan felépített. A már említett „én/mi-történetek” kicsit visszahúzzák a nagyon erős „ők-történeteket”. Ugyanígy a borító hátlapjára kiválasztott idézetet Az iráni hercegnőből sem tűnik szerencsésnek, mivel éppen azt az oldalt vetíti előre a kötet értelmezője számára, amelyiknek nem sikerül igazán a főszerepet kapó várostudat mélyére hatolnia. A másik oldalnak viszont igen, nagyon is: aláaknázott jelen, telefüstölt kocsma és az a pár ember, aki itt maradt és még beszél.

Juhász Tibor: Salgó blues. Budapest, Scolar Kiadó, 80 oldal, 2199 Ft

CÍMKÉK: