Rőhrig Eszter írása
A nő behajlított tenyerével körbesimogatta szerelme vékony, hegyes könyökét. „Ne”– szisszent fel a másik. Kudarcot vallott, azt hitte, apró jelzésekkel rávezetheti arra, hogy kerekítse le képein a formákat. A festő megvetette a hagyományt, az irányzatokat, azt mondta, a rárakódott évezredes terhek elpusztították a művészetet. Ő a tiszta megfogalmazást kereste. Mindenben igazat adott neki, de a nő azt is látta, hogy túlságosan sterilek a rajzok, és várta a változást, de semmi nem történt. Egy napon elkezdett beszélni arról, hogy itt vannak ezek az ívek, például az arénánál az ívelt lépcsős nézőterek. Az ívek lendülete. Az ív a világon a legegyszerűbb vonal, mégis a végtelenhez visz el. Mind a ketten ugyanazt keresték: a lehető legtöbb jelentést magába sűrítő, eltűnő jelet.
Kohán Ferenc: Homokpart, 2014 (szén, papír, 36×27 cm)
Reggel a nő azt mondta, most elmennek a tengerhez. A platánsor alatt vártak a buszra, közben egyikük arra gondolt, az őrült festő képén éppen ilyenek a hámló törzsű fák. Gyárudvarok mellett, néptelen falvakon, szikkadt sótelepeken át haladtak, míg elértek a végállomáshoz, a tengerparthoz. A nő még évekkel ezelőtt hallott róla, hogy a tengeren kívül itt nincs semmi szolgáltatás, nem fognak turistákkal találkozni. Azért jöttek éppen ide, és nem az ismert és közkedvelt strandokra, mert a fiatalember nem bírja a tömeget, sajnos a tengert sem, de most kivételt tesz. Indulás előtt a nő megnézte a térképet, és látott rajta egy világítótornyot. Szeretett volna odáig elsétálni a tengervízben ázó homokban és közben nézegetni a dűnéket. A társa agresszív lett, pánikba esett a termetes hullámoktól és a szél erejétől. A nő már régóta ellenkezés nélkül hallgatta kiselőadásait arról, hogy az ember idegen test, valójában a természet nélküle tökéletes. Most itt volt minden, az összes őselem. A nap a szemükbe vakított, a szél homokszemcséket szúrt a bőrükbe, és fülhasogatóan csapkodta hullámait a parthoz a víz.
Rámordult a nőre, hogy legalább kérdezze meg, nem lesz-e vihar, hány fok van, mire vigyázzanak. Odaértek a mentőállomáshoz, az egyetlen téglaépülethez. Elolvasta, lefordította a homokba nyomott, fekete fatáblára odafirkantott információkat a vízhőmérsékletről, a szélerőről, meg azt, hogy ajánlatos gumicipőben fürdeni, mert „vivek” vannak a vízben, A másik nem hitte el, hogy ezt ma írták oda. A „vive” a nő számára az „élet”-re utalt, de mivel nem ismerte ezt a halfajtát, nem tudta, milyen veszélyt jelenthet, miért kell a gumicipő. A mentőállomáson egy mosolygós, napbarnított fiatalember felvilágosította, hogy a vivek tüskéshátú halak. Elképzelte, hogy a vivek a tenger aljában élhetnek, de ha a szél, a hullámok háborgatják őket, talán kilökődnek homokágyukból és tüskéik mélyen fölhasítják a sekély parton fürdőzők talpát. Vihar nem várható, két világítótorony is van, az egyik jobbra, a másik balra, válasszunk, egyforma a távolság, körülbelül három kilométer.
Találomra elindultak jobbra. Minden lépésért megküzdöttek, akkora erővel vetette őket hátra a szél. A fiatalember egyfolytában méltatlankodott, kiabált, micsoda eszement ötlet volt ez tőle. Az állatok is bebújnak az odújukba, még azoknak is több az eszük, mint neki, aki éppen ebben az ítéletidőben buszoztatta ide. A nőnek fájt a szemrehányás, de nem szólt, nem tudott mit mondani. Vállára vette a hosszú bőrszíjra erősített provanszi kosarat, és könnyed léptekkel elindult a fiú előtt. Levette a tengerkék mintás tornacipőt, mert érezni akarta, hogyan omlik szét a talpa alatt a vizes homok, hogyan csapódik a bokájához a fehér csipkerongy, a legyöngült hullám. Szedett-vedett lakókocsik sorakoztak egymás mellett a víztől jókora távolságban, és senki nem dugta ki az orrát, vagy elmentek kirándulni.
A világítótorony egyszer feltűnt a távolban, aztán nem látszott többé. Lassan elfogytak a kempingautók, és föl-föl tünedeztek a hitvány fűcsomókkal ritkásan benőtt, homokhalmok, a dűnék. A nő nem volt csalódott, sem rosszkedvű, hagyta, hadd cibálja a szél, süsse a nap, csapjon fel a víz, már a ruhája derekát kapdosta a hullám. Kijjebb ment a part felé, és most kilépett a ruhájából, meg mindenéből és belegyűrte a harmadik bőrt a szalmakosárba. Letette a partra, biztonságos helyre, és mint gyerekkorában, most is belefeküdt a homokba és engedte, hogy betakarja a víz, és ha akar, lebbenjen el tőle a hullámpaplan.
Egy idő után hátranézett, megvan-e még a fiatalember. Ott volt a sarkában. Azúrkék műanyag füldugó volt mindkét fülében, és a kezében fényképezőgépet tartott. Az ő testét fényképezte. Nem örült a fotózásnak, s hogy a fiú a legjobb fényhatás érdekében ide-oda állítja, de beletörődve hagyta, hadd csinálja. A világítótoronyhoz valószínűleg nem érnek el, pedig most már csak a satnya dűnék és a tenger van mindenütt. A nő egy homokhalom mögé vonta szerelmét, de az tombolt dühében, mert itt is, ott is szúrták a homokszemcsék.
A nő fülében, minden pórusában, az arcát szakadatlanul csapkodó hajában éltek, zizegtek a porszemek, és mezítelen teste bizsergett a mindenütt fájó létezésben. Szerelme fényképezőgépe pillanatok alatt állóképekké merevítette a nő vízbe, homokba és fénybe vesző alakját. A napfényben fókuszált test áttetsző alabástrommá lényegült át, miközben meg-megütötték a lyukacsos hullámkaréjok. Fölemelkedve és lecsapódva mintha azt dübörögték volna, hogy a sze-re-lem in-di-vi-dum-el-le-nes.
Megrezzent, hirtelen egy nagy számlapos, régi karórát dugtak az orra elé. A szerelme mutogatott, sürgette, ne vacakoljon már itt tovább, forduljanak végre vissza, még lekésik az utolsó buszt.
˖
Néhány nappal később elmentek az utcájuk végében álló antik színház romjaihoz. A félköríves nézőteret lezáró pulpitum teljes egészében elpusztult. Csak a nézőtér, a kerekded, oválisan ívelt lépcsőfokok maradtak épek. A nézők helye, a nézőpont sértetlen. A hajdani oszlopfülkékben sorakozó Vénuszok, Apollók, a középen terpeszkedő monumentális császárszobor semmivé lettek, de a déli nap fénye ma is izzik a mészkőüléseken, és évezredek óta fekete karéjokban a lépcsőfokokra veti az árnyékokat.
Budaörsi kopárok Fotó: Kohán Ferenc
