Interjú Visky Andrással
Visky András József Attila-díjas erdélyi magyar író, egyetemi tanár, dramaturg, a nagy sikerű Kitelepítés című regény szerzője már a folytatását írja a román gulágon játszódó történetnek. Viskyt nem könnyű elérni, hiszen egyfolytában úton van, estekre hívják, tanít, alkot, dolgozik. Végül egy rendkívül jeles napra adott időpontot: születésének napjára.
Mit jelent az Ön számára az idő? Bármilyen értelemben fél az elmúlástól?
Sztoikus nyugalommal viszonyulok az idő múlásához. Felismertem, hogy az idő nem az ellenségünk. Épp ellenkezőleg: beteljesít minket, így hát nem félek tőle. Igyekszem felfüggeszteni a jelentés nélküli múlását. Az idő nem individuális ismeret a világról, sokkal inkább kapcsolati tudás. A lelkem nemcsak az enyém, és a másik ember lelke sem csak az övé, hanem, mint egy finom hálózatban, elválaszthatatlanul kapcsolódunk össze.
Tud erre példát mondani? Mire gondol egészen konkrétan?
Tegnap este a Művészetek Palotájában Az ember tragédiája alapján Gyöngyösi Levente által komponált szcenikus oratóriumnak volt az ősbemutatója. Én készítettem el a mű cselekményvázát, azaz az operai koncepciót. Ez az építmény, mondhatni, a dramatikus kottája a darabnak. A koncert részeként elhangzott két szövegem is, amelyekben azt a számomra mindig izgató kérdést vetettem fel: mi az ember létezésének a bizonyítéka? Vajon a lélek? De létezik egyáltalán lélek? Mert ha igen, akkor nemcsak létezünk, hanem az ember az örökkévaló időnek a része. Ha nincs lélek, nincs kérdés.
Ön melyik mellett teszi le a voksát?
Azt hiszem, a lélek folyamatos bizonyításra szorul. Néha nincs, olykor nyomtalanul eltűnik.
Milyen az, amikor eltűnik?
A magyar nyelv rendkívül találó kifejezése a lelketlen. Talán mindenki egyre gondol, amikor kimondjuk a szót. Sokszor a lélek valóban nem létezik.
Ön volt valaha lelketlen?
Mindannyian voltunk már, ezen tapasztalat nélkül nem vagyunk emberek.
Az időtől indultunk el…
Egy színházi ember számára a jelenlét a legtitokzatosabb szó. Mindig mást gondolunk alatta, nem tudjuk pontosan leírni, miből tevődik össze, vagy hogyan nyilvánul meg. A színházban azt is megtapasztaljuk, hogy a jelen időben csak ritkán van részünk. Ahogy azt is, hogy jelen időt nem lehet egy személyben megtapasztalni, mindig benne kell lennie a másiknak is. És – visszakanyarodva az időhöz – aki egyszer megélte a jelent, nem fél az időtől, mert tudja, hogy a jelen idő felé tartunk. Nem érdemes félni az időtől, állítom riadtan a születésem napján. Egyébként Samuel Beckettnek is ma van a születésnapja, és ma egész nap őt tanítottam az egyetemen.
Milyen tanár Ön?
Szeretem a diákjaimat, öröm velük lenni, s most egy különösen jó évfolyammal dolgozhatok. Figyelmesek, okosak, pontosan érzékelik a dolgok tétjét. Magam is sokat tanulok tőlük, úgy hiszem, a tanulás a legfontosabb ajándék, melyben az ember részesülhet. Erős vallási közösségben nőttem fel, így a tudást nem információhalmaznak, hanem egzisztenciális ismeretnek tekintem. A létezésszakmában vagyok érdekelt, mint egyébiránt kivétel nélkül mindannyian.
Ha tehetné, visszamenne az időben valamely korszakát újraélni?
Nem szoktam ezen gondolkodni, nem vagyok nosztalgikus alkat sem, ahogy szerintem a művészemberek nem igazán azok. Gondoljon például az angyali Esterházy Péterre. Amikor lehetősége volt visszaigényelni a család államosított vagyonát, ő kijelentette: földet vissza nem veszek. Talán nem is volt fülünk meghallani, mit állít valójában. Hogy lehetetlen visszamenni a múltba, s a birtoklás helyett ő inkább a szellemi létformát választja. Gyakran megkérdezik tőlem, nem bánom-e, hogy ilyen későre lettem sikeres író. Nosztalgikus kérdés, a siker bálványozása is ráadásul, amin csak nevetni tudok.
Azért most írta meg a Kitelepítést, mert elérkezett az ideje?
Mostanra készültem el. De a sikerére sohasem gondoltam. Elég csak elgondolni: kinyitja az ember ezt a vastag könyvet, számozott töredékek sorjáznak egymás után, nincsenek benne kezdőbetűk, nincs pont egyetlen mondat végén sem, jaj biztosan művészkedik ez a szegény ember… Írás közben csak az írásra lehet gondolni. Rosszul mértem fel a könyv fogadtatását, de hát ez már a könyv élete inkább, én csak megyek utána. Ha látná a dolgozószobámat, azt mondaná, ez a káosz maga. Nekem viszont az a rend.
Láttam a dolgozószobáját, mert néhány éve az On the Spot Az ellenség gyermekei című sorozatában azt a helyiséget is lencsevégre kapta…
Igen, akkor már nagyban benne voltam a regényben, csak nem árultam el a filmes vendégeimnek. Láttam már a regény haladási irányát. Egyébként nem vagyok jegyzetelős típus, éppen ezért terül szét harminc könyv az asztalom körül miközben írok. Végül – ahogy anyámnak ígértem – bosszúból megírtam azt, ami velünk történt. Már akkor tudtam, író leszek, gyermekként azt hittem, hogy abban a diktatórikus rendszerben, amelyben kitaszítottan éltünk minden értelemben, az írás az ellenállás leghatékonyabb formája. Érettségi előtt a testvéremmel együtt behívtak a securitátéra, hogy értésünkre adják, ne is jelentkezzünk egyetemi felvételire, mert mindenhol ott lesz a kezük. Péter három évig nem felvételizhetett teológiára, az egyház tétlenül tűrte a püspöki önkényt. Szüleim biztatására mégis felvételiztem, de nem a bölcsészkarra, hanem a mérnökire, és bejutottam. Így lett először mérnöki diplomám. Legalább sohase gondolhatok arra, hogy a bölcsészek nem értenek a matematikához, és az sem igaz, hogy a matematikusok nem értenek a bölcsészethez.
Ma van Önben félelem rendszerektől? Ez benne marad az emberben?
Félelem nincs, szkepszis az van. Viszont egy alkotó embernek távolságot kell tartania a politikai rendszerektől. Meg kell őriznie valamiféle – ha lehet, nem túl naiv, hanem – felelős távolságot. Kívülállónak lenni lehetetlen.
Volt veszély arra vonatkozóan, hogy ez ne sikerüljön Önnek?
Hogyne. ’89 után a feleségemmel Szatmáron éltünk, akkor én voltam a legismertebb ellenzéki a megyében. Képzelje, még megyei alelnök is voltam egészen rövid ideig, és tagja lettem a megyei forradalmi önkormányzatnak.
Hogy érezte magát?
Nagyon hamar idegenül. Kezdetben vitt magával a forradalmi hullám, például nyugati segélyszállítmányokat irányítottam el különböző helyekre és felügyeltem az elosztásukat. Aztán ráébredtem arra, hogy az a jóakaratú elgondolás, mely szerint közösen jobbá tehetjük az országot, meglehetősen naiv. Olyannyira brutalizáltak vagyunk, hogy képtelenek vagyunk alapkonszenzusokra jutni. Amikor azt a szót hallom, haza, ösztönösen az érdeket értem alatta, vagy azt, hogy uralom. Amennyiben értéknek tekintenénk a különbözést, nem válnánk egymás ellenségeivé. Parlamenti képviselő is lehettem volna, de arra már azt mondtam, nem.
Ha már szóba jött a haza, Önnek mit jelent?
Otthont a nyelvben és a közös kulturális emlékezetben. Azt hiszem, egy író elsőrendűen a nyelv végtelen gazdagságában keresi és találja meg az otthonát. Egyetlen versben is lehet otthon lenni. Jó lenne persze, ha az országot is gondolhatnánk alatta, a közös tér valóságos érzetét, ami értelmetlenné tehetné az ellenségképek fenntartását. Nálunk az uralkodó elit kiemelt nyugdíjat kap, vagyis a Securitate tisztjei, akik az apámat és vele sokakat börtönbe vetettek, akik meghurcolták azokat, akik szemben álltak a rendszerrel, most hihetetlen mértékű juttatásokban részesülnek. Rettenetesen megalázó, de az uralmi érdekek minden etikai megfontolást fölülírnak.
Akkor, ha jól értem, egy írónak távol kell ettől maradnia, már ami a megnyilvánulást illeti?
Inkább úgy értem, semmilyen módon nem kellene törekednünk arra, hogy az uralmi rendszer részévé váljunk. Távolságot kellene tartani, hogy a mondataink jelentését, a nyelvet magát lehetőleg tisztán tartsuk. Hogy ne legyen kisajátítható, amit írunk, és hogy mindig a szabadság nézőpontjából szemléljük a világot. Ha egy ideológia kizárólagos uralomra tör, legalább gyanakodjunk. És ha kirekesztő dogmává válik, álljunk szembe vele.
Milyen írók hatottak és hatnak Önre a mai napig?
Én a Bibliától indultam el, a prófétai irodalom nagy hatással van rám. A próféták őrült költők voltak, Ezékiel emellett az első jelentős performanszművész is, aki a testi jelentéseket állította középpontba. Olyan korban működött, amikor a szó általi közlés értelme megingott. Marina Abramović a legközelebbi rokona Ezékielnek. 2010-ben ott voltam New Yorkban Marina retrospektív kiállításán a MoMA-ban, mert tanítani szerettem volna a művészetét, de tudtam, csak akkor fog menni, ha élőben tapasztalom meg a hatását. Marina a nagy korszakában a test határait kutatta, a testi fájdalom a performanszainak anyagává lett. Ezékiel próféta viszont kétezerötszáz éve a legszélsőségesebb performanszokat már megcsinálta, például négyszázharminc napra lekötözte magát a földre. Érdekelnek az átmeneti korok, amikor összezavarodik a nyelv, és érezzük, hogy a jelentések nagy változáson mennek át. Fontos számomra a költészet, nincs nap, hogy ne olvasnék kortárs verseket, hisz azok mutatják fel a nyelv határait. Nem jó jel, hogy kevesen olvasnak kortárs költészetet. Főként azok a költők érdekelnek, akik radikális bátorsággal viszonyulnak a nyelvhez. Olvasom egyébként Szent Ágostont is, sőt, tőle próbáltam a Kitelepítéshez megtanulni, hogyan kell felolvasásra szánt, hangzó szöveget írni.
Mit csinál, ha nem alkot vagy olvas?
Szeretek hosszasan sétálni, úszni, de az is hatalmas kikapcsolódás, ha az unokáimmal lehetek. Sokat tanulok tőlük, a gyerekek valahogy mindig valóságosak, és persze sohasem infantilisek, mint mi felnőttek. Visszatérve az olvasásra, számomra az nem pihenés, hanem lelkigyakorlat, ilyen az életformám. Most készülök egy nagyobb lélegzetvételű kiszakadásra, három hónapra szeretnék elvonulni egy írói rezidenciára. Nem leszek teljesen egyedül, a többi rezidens íróval találkozom és beszélgetek olykor.
Mit fog írni ezalatt?
A Kitelepítés folytatását.
Hatalmas érdeklődés övezi a könyvet. Nem fárasztó ez a sok est, közönségtalálkozó, ami a regény köré szerveződik?
Fárasztó, de ez jó értelemben vett fáradság. Nem gyötör el, mert nagyon sokat kapok az olvasóktól. A nyilvános eseményeken ráadásul kísérletet tehetek a valóságos beszélgetés és a közös jelen idő ajándéknak a megélésére.