Interjú Mörk Leonórával
Évről évre születik egy új, sikeres regénye. Beszélgetésünk során őszintén vallott a titkokról, amik a regényeket ihletik, és arról is, hogy ma miért lehet a negyven az új harminc.
Fotó: Diner Tamás
Minden évben születik egy regényed. Munka és minden más elfoglaltság mellett, hogy van erre időd?
A titok szerintem az, hogy nem kötelező feladatként írom a regényeimet, hanem szórakozásból. Ebből megélni nem lehet, és ha valaki erre akarna kényszeríteni, elszaladnék. Akkor kezdek bele egy új regénybe, amikor kedvem és megfelelő ötletem támad hozzá, és olyankor nagy élvezettel mélyedek el az általam kitalált történetben. Sok olvasó szokta mondani, milyen szívesen lép át az általam teremtett világba, hát én is pontosan ezt csinálom, miközben írok. Amúgy meg eléggé fegyelmezett vagyok, be tudom osztani az időmet. Egyébként pedig a lányom már felnőtt, önálló, nem kell kisgyerek után szaladgálnom, mert akkor egészen biztosan sem időm, sem fizikai és szellemi energiám nem maradna kreatív tevékenységre.
Mi a titka a szakmai termékenységednek? Mi inspirál? Hogy születnek a történetek?
Évekkel ezelőtt a TermészetGyógyász magazinnak írtam egy sorozatot egy olyan grafológus segítségével, aki azóta már meghalt szegény. Ő arcelemzéssel is foglalkozott, és emlékszem, az én ábrázatomat szemügyre véve kijelentette, látszik rajtam, hogy folyton jár az agyam, és jobbnál jobb ötleteim támadnak. Ugyanezt a lányom úgy szokta mondani, hogy „anyu agyára elfelejtettek kikapcsoló gombot szerelni”. Ez egyfelől tagadhatatlanul fárasztó, ha mondjuk este, lefekvés után sem áll le az agyam, másfelől szakmailag nagyon hasznos. Nagyon sok történet egy-egy helyszín láttán születik meg bennem, például emlékszem, a Holdfény szonáta úgy, hogy ültem az osztrák hegyek között, a termálfürdő kinti medencéjében, és a szemközti hegycsúcson észrevettem egy kis kápolnát. Azonnal elképzeltem egy alakot, aki bemegy a kápolnába és ott elrejt valamit – de kicsoda ő, mit rejt el, és miért? Már csak meg kellett írnom a regényt. Hasonlóképpen be szokta indítani a fantáziámat Németország, és legutóbb Hollandia, ahol annyi a 17. században épült, és szerencsére épségben megmaradt udvarház, hogy hónapokat el tudnék tölteni a végiglátogatásukkal.
A Covid sajnos elkerülhetetlen téma a jelenlegi helyzetben. Rád milyen hatással voltak a korlátozások?
Szerencsére újságíróként olyan a munkám, hogy március óta zökkenőmentesen dolgozunk tovább home office-ban. Ráadásul alapvetően introvertált személyiség vagyok, többnyire elegendő ingerforrás magam számára, jól érzem magam a saját társaságomban, sőt, kimondottan szükségem van rá, hogy rendszeresen egyedül legyek. A papagájos ablak, illetve a Ködkirálynő című könyvem is úgy született, hogy beültem az autóba, és egyedül elmentem Németországba; az első esetben a Luther-út állomásait jártam végig, a másodikban pedig egy türingiai kolostorba költöztem be egy időre. Érdekes, pont a napokban kaptam levelet egy hölgytől, aki elmesélte, hogy a Ködkirálynő nyomán ő is felkereste ugyanazt a kolostort, ahol én laktam, és olyan jól érezte magát, hogy jövő nyáron szeretne visszamenni. Ilyenkor mindig nagyon boldog vagyok! A bezártságot tehát valószínűleg az átlagosnál jobban viselem, ráadásul most nyáron, két karantén időszak között külföldre is sikerült eljutnom, többek között a következő regényem helyszínére, Hollandiába is. Így én még arra sem panaszkodhatom, hogy az idén egyáltalán nem nyaraltam, de azért most már nagyon várom, hogy legyen végre mindenki számára hozzáférhető oltás, és véget érjen ez a nyomasztó időszak. Ha az emberek tömegesen veszítik el a munkájukat, az nemcsak nekik fájdalmas, hanem a gazdaság többi szereplőjének is, a helyzetet a sajtó és a könyvszakma is megszenvedi. És az sem túl szórakoztató, hogy míg régebben ha telente megfájdult a torkom, néhány napig kamillateával öblögettem, meg elszopogattam néhány torokfertőtlenítő tablettát, és kész, most meg azonnal rám tör a pánik, hogy biztosan megfertőződtem.
A 2020-ben megjelent A herceg és a leányka története egy múltbéli kutakodással kezdődik. Ennek a regénynek mi a története számodra?
Miután a nevemet Beethoventől kaptam, az ő operájának hősnője, Leonóra nyomán, mindig úgy éreztem, különleges kapcsolat fűz hozzá. Régóta terveztem már egy regényt, amelynek az egymástól több évszázadnyi távolságra élő szereplőit Beethoven zenéje köti össze, és az idén a zeneszerző születésének 250. évfordulója erre jó alkalmat kínált. Hamar kitaláltam a szereplőket, de a múltbéli, a napóleoni háborúk korában játszódó szál hősnője mellé nem találtam megfelelő férfit. Aztán Berlinben járva eljutottam a köpenicki kastélyba, és ott éppen időszaki kiállítás volt Louis Ferdinand porosz hercegről, aki egyszerre volt hadvezér, zeneszerző, zongoraművész és Beethoven barátja. Amint megláttam a portréját, azonnal beleszerettem, és eldöntöttem, ő lesz a hősnőm, Frieda párja.
Hogyan állsz az idő múlásával? Mennyire visel meg?
Ha belegondolok, hogy több fiatal kolléganőmet is láttam lelkileg összeomlani a harmincadik születésnapján, akkor azt mondom, én még egészen jól viselem. Amúgy persze én is átélem azt, amit sok idősebb embertől hallottam már, hogy az idő múlásában az a rossz, hogy a lelked nem öregszik. Magyarán belenézel a tükörbe, és nem érted, ki az ott, hiszen te belül sokkal fiatalabbnak érzed magad. Nekünk, 21. századi embereknek óriási szerencsénk van, mert jóval tovább élünk, mint korábban bármelyik generáció. Ennek köszönhetően eltolódtak az életkori határok is, és az nemcsak szlogen, hogy a negyven az új harminc, és így tovább, hanem hétköznapi tapasztalat. Többek között azért is választottam a Ködkirálynő főszereplőjéül egy velem egykorú, ötven körüli nőt, mert rájöttem, hogy mialatt sorra írom a cikkeket arról, hogy nem az életkorunk, hanem az életmódunk határoz meg minket, és hogy eljött a kortalanság kora, aközben a korábbi regényeimben csupa harmincas nőt mozgattam. Miért is?
Hol írtad a legújabb regényedet? Mi adta az ihletet hozzá?
Ahogy már említettem, ihletforrásként Beethoven és a zenéje szolgált, és fejben már ott Berlinben elkezdtem foglalkozni vele. Elmentem a dómba, ahol az alagsorban, a Hohenzollern-kriptában ott nyugszik Louis herceg is, és egészen fura hangulatba kerültem: úgy éreztem, én vagyok Frieda, én surrantam be a dómba, hogy végignézzem a szerelmem temetését, és én keresem odalent a kriptában a koporsóját. Különleges, időutazásszerű élmény volt, ahogy hazaértem, leültem, és írni kezdtem ezt a jelenetet.
A legtöbb regényed romantikus, te magad is romantikus típus vagy?
Ha ezalatt azt érted, hogy úgy gondolom, két ember őszintén szeretheti egymást, akkor igen. Egyébként ez a besorolás nem feltétlenül szerencsés, mert akik „komoly” könyveket szeretnek olvasni, azok számonkérik tőlem, ha egy pár története happy enddel végződik, akik pedig „romantikus” történetet várnak, reklamálnak a cselekmény sötét, tragikus fordulatai miatt, például ha a hős elesik a csatamezőn, vagy a hősnő elveszíti a koraszülöttként világra jött kisbabáját. Éppen ezért írás közben nem azt szoktam mérlegelni, akkor most ehhez mit szól majd ez vagy az, hanem írom, ahogyan helyesnek érzem. A szereplőimnek megvan a maguk sorsa, azon én sajnos nem tudok, de nem is akarok változtatni.
Megvan-e már a fejedben a következő történet?
Igen, már több fejezet el is készült belőle. Mivel mindig nagyon élvezem a múltbeli részek írását, már régóta gondolkodtam rajta, hogy írok egy mai szereplők nélküli történelmi regényt. A 17.századi Hollandiában, tehát a holland aranykorban, Rembrandt korában játszódik, és a főszereplője egy fiatal lány, akinek különleges a foglalkozása. Természetesen lesznek benne festők, csendéletek, tulipánok, vörös téglás, csatornaparti udvarházak, és – mivel akkoriban sok magyar, főként erdélyi diák tanult a holland egyetemeken – magyar szál is.
