Interjú Kukorelly Endrével
Kukorelly Endre József Attila-díjas írónak rövidesen megjelenik legújabb könyve, a Laikus tájékozódás. Művében a képzőművészet különböző alkotásairól ír – ahogy a címben is erősíti –, laikus nézőpontból. Többek között erről beszélgettünk vele az Írók Boltjában, de szó esett a gyerekkoráról, és arról is, milyen viszonyban volt Nemes Nagy Ágnessel, Mészöly Miklóssal, és mit mondana ma Kosztolányinak, ha besétálna a kreatív írás kurzusára.
Fotók: Gordon Eszter
Hogyan jött az ötlet, hogy a képzőművészet legyen az alaptémája új könyvének?
Nemigen megyek alapötletek után, inkább mintha az ötletek pattannának ki azokból a szövegrészletekből, amik már megvannak. Egyszerűen engedem, hogy a nyelv dolgozzon helyettem és rajtam, amikor írni kezdek, legtöbbször eleve nincs meg, hogy miről, paradox módon ez még arra a helyzetre is vonatkozik, amikor valami felkérésre készül. Előbb „engedem”, hogy a nyelv készítsen valamit, és ha az, ami ebből lesz, engem is meghökkent és izgalomba hoz, ráengedem a témát. Meglehetősen széles a portfólióm, a Rom. A kommunizmus története arról a rendszerről szól, amelyben felnőttem, de korántsem „szabályos” történelmi esszé, a Pálya, avagy nyugi, dagi, nem csak a foci van a világon témája a sport, de – bár „mindig” futballoztam, és rögtön a csúcson, a Fradiban kezdtem – nem vagyok szakember, írtam az Országházi divatokban a parlamenti két és fél évem „profipolitikusi” tapasztalatairól, pedig nem sok minden áll távol tőlem, mint a profi politika, és noha nem vagyok irodalmár, a Porcelánbolt mégis valamiféle irodalomtörténet. Most a képzőművészettel kapcsolatos írásaim jelennek meg, a K.E.R.T. kiadónál, Laikus tájékozódás címen. Laikus – ez hangsúlyos helyen van, konkrétan a könyv első szava, és éppúgy utal a szerzője által kijelölt pozícióra, ahogy irodalomkönyvem címe is utal a porcelánok közt őszintén érdeklődő kíméletlenséggel, olykor könyörtelenül forgolódó „elefántra”.
Egykor tanított a Képzőművészeti Egyetemen. Ez az időszak is inspirálta a könyv megírására?
Kreatív írás kurzusokat tartottam a ’90-es évek elején-közepén, és sok kiállítást nyitottam meg. Felkérésre írtam ezeket, nem a saját kezdeményezéseim, mégis durván belülről készültek, ezek közül több is bekerült könyvbe. Nem csupán művekről beszélnek, de – mint a Pálya meg a közéleti, történeti, irodalomról írt könyveim – engem beszélnek el.
A szerkesztés során kellett módosítani a szövegeken, tudván, hogy nem szóban, hanem írásban éri el közönségét?
Más, amikor felolvasnak neked valamit, és más, ha olvasod. Alaposan megdolgoztam – mint minden könyvem anyagát; mondhatni, túldolgozom, tényleg a kimerülésig, és minden határidő átlépve. Év elején döntöttem el, hogy ez a könyv jön sorra, és azt hittem, nagyjából rendben van; a gépemben elég nagy a rend, gondoltam, egyszer-kétszer átolvasom majd, és egy hónap múlva leadom. Ehhez képest rengeteget változtattam rajta, elvettem, hozzátettem. Nehéz volt elengedni.
A szövegek kilencven százaléka megvolt, meséljen a maradék tíz százalékról!
Számos töredékszövegem volt, följegyzések bizonyos képzőművészeti vonatkozású élményeimről, véleményemről, és persze a kedvenceimről. Fontos, hogy ez nem szakkönyv, hangsúlyos a címben a laikus, mondhatnám szubjektívnek, akár dilettánsnak is –, kiéltem benne a sznobizmusomat. Mely alapvető fontosságú kultúrafenntartó: tessék hevenyen érdeklődni olyasmi iránt is, amihez nem értesz, nem a szakmád. Ezek az írások alapvetően rólam szólnak, nem szándékuk okoskodni.
Ezek szerint nem kérte ki képzőművészek véleményét a könyv megírása után?
A szerkesztő Szőke Annamária művészettörténész, baráti a viszonyunk, de szigorúan olvas. Megkérdeztem más barátaimat is, például Mélyi Józsefet.
A könyv a K.E.R.T. Kiadó gondozásában jelenik meg. Miért nem a Kalligramnál, ahogy a legtöbb könyve?
Sok projektem van ilyen-olyan, félkész, nem tudom, mennyire kész állapotban, a következő a Kalligramnál jön jövőre. Szabó Károllyal megcsináltuk ősrégi tervemet, „saját zsebből” egy kis kiadót, mely csakis a minőségre koncentrál, és totálisan eltekint a piaci viszonyoktól.
Mit takar a K.E.R.T.?
A kertemben ülve találtam ki a nevét. Itt érzem magam a legjobban, tökéletes hely, tényleg tündérvölgy, nem véletlenül ez első regényem címe. Gondozgatott dzsungel, nem lehet belátni, teljesen magamban lehetek, magam lehetek ott. Amikor csak lehet, a kertben dolgozom. Ha túlmelegszem, bemegyek a házba. És ki. Szóval így. Legszívesebben sehova se mennék. Focizni, és persze még ez meg az – a baj csak annyi, hogy túl sok ez-meg-az van. A kiadó neve a Baumgarten-emlékdíjakat kiadó Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület nevére is rímel.
Mennyire nehéz pontot tenni egy mű végére?
Nem befejezed, csak abbahagyod. Szólnak, én meg alkudozom, semmi értelme, valami bennem működő gépezet csinálja, és ezzel valószínűleg a tördelők idegeire megyek. Minél közelebbi a határidő, annál inkább rágörcsölök stb., ritkán érzem egy szövegről azt, hogy kész. Azért gondolom, hogy nem puszta paranoia, mert akad olyan is, ami tényleg készen van.
Egyébként bele szokott nézni a már megjelent írásaiba?
Rendszeresen. És vagy megnyugszom, vagy leizzaszt, hogy mi „ment ki” tőlem. Nálam működik a horatiusi javaslat, a kilenc évig érlelendő szöveg: ha ennyi idő után is rendben találod, akkor az rendben is van. Kilenc év, ez nyilván metafora, ha félreteszem egy időre, mondhatni megfeledkezem róla, hogy aztán idegenként olvassam, akkor mint napon felejtett sajtból a kukacok, előbújnak a hibák. Van, aki megtanulja a saját versét, ahelyett, hogy igyekezne elfelejteni. Élvezetes úgy olvasnod a sajátodat, hogy folyvást elcsodálkozol: vajon tényleg saját? A javításokat mások sokszor észre sem veszik, de én magamnak akarok megfelelni.
Mégis, vannak barátai, akiknek ad a véleményére?
Az ember sokszor nem lát a saját szemétől. Ha egy barátomnak adom oda, azzal, hogy „nagyon jó lett”, nem sokat tudok kezdeni. Nem megerősítésre várok, hanem arra, hogy mik a hibák. Nőknek ehhez jobb a szemük, például a húgom mindent észrevesz, szuper olvasó, az is stimmel abból, amit észrevesz, ha végül úgy hagyom.
Mennyire érinti meg egy keményebb kritika?
Mindenkit megérint. Ha a kéziratodat szedi szét valaki, annak örülsz, ha van eszed, de ha már megjelent, az nyilván fájni fog. Nagyon is a kritikai kritika híve vagyok, úgyhogy csak gyerünk, ám más tészta, ha ad hominem, a szöveg helyett a személyt támadja valaki. Ez velem kapcsolatban sokszor előfordult már.
Erre hogyan reagál? Kiáll magáért?
Nehéz úgy megszólalnom, hogy bizonyos körök ne zárjanak azonnal, ezt tudomásul kellett vettem. Gondoljon bele, a legdurvábban belekötöttek többen még abba is, hogy igyekszem életre kelteni a Baumgarten-díjat. De semmi bosszú. Csak épp nem felejtek. Ami amúgy nem tetszik nekem, viszont, ha valaki elnézést kér, elönt az együttérzés. Mondhatnám azt is, hogy mivel „állnék bosszút”, de hát mindenkinek akad valami eszköz a keze ügyében. A szakmai kritikát a klikkesedés, a csoportérdekek szinte mindig fölülírják, és a kortárs irodalom elég belterjes, kis túlzással mindenki ismer mindenkit. Tévedés, hogy Budapest-központú lenne, az online ezt rég fölülírta, ráadásul soha nem az volt a lényeg, hogy ki hol lakott, hanem hogy milyen szereppel bírt a neccben. Petőfi – de Arany is – megfordult pár száz helyen, Kazinczy pedig a világ végén élt. De az irodalmi világ közepén. Aki erősen lép az irodalom térbe, élhet bárholt.
Ön most hova helyezi magát az irodalmi életben?
Egy túlzottan szűk (nevet), ezért aztán „arisztokratikus” társaságban érzem magam, olyanok közt, akik nem lévén semmifajta klikkben, nem angazsálódva a pártpolitikában, szabad prédának számítanak. Szabadok, oké, de föl kell készülniük a támadásokra, és le kell nyelniük, hogy nem ismerik el őket érdemük szerint – tehát csak ekkor, és ebből a szempontból szabadok. Aki emiatt nyafog, az nem. Olykor mindenki nyafog, és akkor nem szabad. Nem szabad panaszkodni, ennyire egyszerű. Egyrészt nyugton alszol, másrészt, was sicher ist sicher, legyen a párnád alatt egy belga revolver.
Nyilván az Egy belga revolver című könyvére utal!
2019 márciusa közepén annyira felháborítóan szakmaiatlannak, elfogultnak és cinikusnak találtam a zömében amúgy mindig felháborító állami díjazásokat, hogy fogtam magam, és belevágtam a Baumgarten-díj életre keltésébe. Melyet a rendszerváltás óta ajánlgatok magunknak, nulla sikerrel. Beletettem pénzt, és azt javasoltam, hogy akinek szívügye a kortárs irodalom és a kortárs írók helyzete, szálljon be. Eddig 534-en csatlakoztak. Civilek és kollégák. Sok és kevés: az általam indított „Kortárs irodalom a közoktatásban” Fb-csoportnak több mint tízezer tagja van, és legalább ezerötszázan publikálnak magyar nyelvterületen. Írtam néhány gazdag embernek, nem nagyon reagáltak. Írtam Nádasnak is, ő legalább válaszolt. Súlyos, hogy van, aki nem érzi, milyen fontos lenne egy közösségi finanszírozáson alapuló díj – mely ráadásul emléket állít egy olyan embernek, Baumgarten Ferenc Ferdinándnak, aki, semmi hasznot nem remélve ettől, mai áron számítva 5 milliárd forintos vagyontárgyát adományozta a magyar irodalomra. Amikor ezt a kezdeményezést is megtámadták, tényleg megadtam magam pillanatokra. Persze megy tovább minden, amíg megy. Aztán amikor már nem megy, akkor nem megy.
Ismeretes, hogy a mai napig vezet kreatív írás kurzust. Mondhatjuk, hogy tanár?
Mondjuk inkább, hogy van érzékem belépni különféle poétikájú szövegek terébe, és megérezni a minőséget meg a bajokat. Nem adok házifeladatot, attól nem lesz senki jobb, ha megmondom neki, hogy írjon a szerelemről, ötletei, témái, mondandója mindenkinek van, a legtöbb a Kovács néninek az első emeleti gangon. Típushibákról és egyéni marhaságokról beszélünk, próbálom megértetni másokkal, hogy a szellő a tizenkilencedik század óta már nem sóhajtozik. Mindenki mondja a magáét, én vezetem, mindenki fizet, én kapom a pénzt. Nem sokat, nyugi. Az irodalmi szocializációnk, az oktatás miatt, 19. századi, azokat a poétikákat tudjuk anyanyelvi szinten olvasni zenében, irodalomban stb. Ha kapásból egy költő nevét kell rávágni, mindenki Petőfit mondja, ha festőt, akkor meg Munkácsyt. Én is. Aki nem, az csal.
A most megjelenő könyvénél misszió is volt, hogy szélesebb látókörben lássák a festőket?
Semmi misszió, a magam szórakoztatására csináltam, mint minden könyvem amúgy. Klasszikusokról és maiakról, akiket érdekesnek tartok. És csak remélem, hogy szórakoztatni fogja, aki velem tart.
Miért fontos Önnek a kezdő írók ügye?
Mert tudom, milyen jól jött volna nekem, ha valaki szól valami arról, ahogy csinálom.
Miért nem segített senki?
Mészöly Miklóssal tizenhat évig éltünk egymás mellett nyaranta Kisorosziban, és föl se merült egyszer sem, hogy gyere, Bandi, elolvasom valamelyik írásodat. Én se kértem. Pedig írt az első könyvemről, bemutatta. Dolgozhattam Nemes Nagy Ágnessel is az Újhold Évkönyv szerkesztése közben évekig, mindenről beszélgettünk, csak a verseimről nem. Egyszer szólt, hogy nem jó az egyik sorban egy versláb. Tényleg nem volt jó az a versláb.
Nem lehet, hogy azért nem istápolták, mert rögtön befogadták maguk közé, és ezért úgy látták, nincs is szüksége támogatásra?
Mindenkinek szüksége van rá. Kosztolányit szoktam emlegetni, ha járna a szemináriumomra, kapna ő is nagyokat, volna sírás-rívás és a fogak csikorgatása. Az ember – vagyis én – egy idő után nem tud nem szakmai szemmel nézni egy írást, kvázi ceruzával olvasok. Ha nem ránt be, mindenáron, mint Micimackó, el akar mondani nekem „valami nagyon fontosat”, de nem a mondatokban történik az a valami, leteszem. Ugyanakkor arra biztatnék, ne vegyenek rólam példát, legyen mindenki lelkes kultursznob.
Mennyire esett nehezére megmutatni először a szövegeit másoknak?
Aki önérzetből, butaságból nem kérdez meg másokat, úgy áll neki, mint a hályogkovács. Tehát akár még jól is csinálhatja. Ezerből egy. Eleve azért kezdtem írni, mert bár elismertem azokat, akiket mások már elismertek, igazán nem tetszett semmi. A klasszikusok igen, viszont pontosan éreztem, hogy ami passzé, az passzé. Végül, így kell mondanom, igazából a kortárs diskurzus ellen kezdtem dolgozni, szembe menve az akkori beszédmódokkal. Egyszer aztán Hekerle Laci azt írta, hogy én függök – épp azoktól, aki „ellen” megyek. Ez revelatív volt. Öt évig nem írtam semmit, végül eldöntöttem, akár tetszik ez valakinek, akár nem, akkor is ezzel foglalkozom majd. Nagyon csodálkoztam, elfogadták, amit csinálok.
Meséljen a híres kertről, amiért úgy odavan…
Ha lehet, a kertkapun se lépek ki. Munkamániás vagyok, és ha megzavarnak, az nem zavar akkor, ha alapból nyugi van körülöttem. Olykor szívesen bemegyek hévvel a fővárosba, de nagyon kell a csend. A Dessewffyben van egy kis lakásom, ha hiányzik a pesti zaj, ott alszom. Párhuzamosan több projekten dolgozom, ha valamiben megakadok, könnyen átkapcsolok, előre sosem tudom, melyik lendül be, fut végig. Így mennek a dolgaim, élvezem, amit lehet, jól vagyok. Sajnálom, hogy így mennek a világ dolgai, de zokon venném magamtól, ha panaszkodnék.
