Interjú Háy Jánossal
Háy János nevével nem csupán az olvasni szeretők találkozhatnak, hanem a zenét és festészetet kedvelők is. Bár nem tartja magát képzőművésznek, elárulta, miért érdemes mielőbb megvásárolni a képeit. Legutóbbi regénye, a Mamikám nagy port kavart, erről is mesélt az író.
Fotók: Gordon Eszter
Úgy tudom, magyarból kimondottan rossz jegyei voltak a gimnáziumban. Gondolta volna, hogy később mégis az irodalomból fog megélni?
Egész kicsi voltam, tízéves, amikor elkezdtem írni. Nem gondoltam, hogy író leszek, akkor épp régész szerettem volna lenni, meg híres popzenész. A régészet elmaradt, a zenébe belebuktam, úgyhogy maradt az írás. Soha nem gondoltam, hogy írásból fogok élni, és az életem nagy részében nem is így volt. Amúgy a gimnáziumi rossz jegyek, intők és figyelmeztetések végül teljesen összetörték az öntudatomat. Sajnos egy kamasz bármennyire is azt gondolja, hogy nagyon jófej, a felnőttek tönkre tudják tenni. Velem ez volt. Az első lépés, amit meg kellett tennem gimi után, hogy összevakarjam magam, hogy megképezzem újra az akaratot magamban, mert öntudat nélkül nem tudsz leírni egyetlen mondatot sem.
Hogyan tudta összevakarni magát?
Nagyon nehezen sikerült. Néhány évig kallódtam, de akkor is volt egy lány, aki szeretett, s mindig támpont volt az életemben, hogy miatta végképp nem szabad tönkremenni. És ez többet ért, mint a pszichiátria.
Néhány évig kallódtam, de akkor is volt egy lány, aki szeretett
Milyen B-tervei voltak?
Csak B tervem volt. Az írás, mint életforma nekem nem játszott. Családot akartam, gyerekeket. És az élet még az írásnál is fontosabb. Szóval polgári foglalkozásokban gondolkodtam, bár mindig írónak tartottam magam, akkor is, amikor keveset vagy épp semmit sem írtam.
Úgy tudom, rövid ideig tanított is, milyen tanár volt?
Persze, ez az alapfoglalkozásom orosz-történelem szakos tanár vagyok. A tanítás nagyon nagy dolog. Gyerekeket nevelni és tanítani, szerintem a világon talán a legfontosabb, mondjuk az orvos mellett a legfontosabb. Szomorú, hogy a magyar társadalomban ennyire alulértékelt lett ez a foglalkozás, holott a jövőnk ettől függ. Azt, hogy lecsökkentsük a mélyszegénységben sínylődők számát, csak az oktatással érhetjük el. Az oktatás az egyetlen, ami képes a társadalom minden rétegét elérni. Ja, és amúgy szerintem jó tanár voltam. Ki az a hülye, aki erre a kérdésre azt mondja, hogy egy elviselhetetlen parancsolgató akarnok voltam, minden gyerek utált, stb.
Egyszer egy ember mondta nekem, még fiatal voltam, sőt, fiatal író, hogy nincs olyan, hogy majd megírom
Akit például nem elégített ki a pálya…
Nem kielégítetlenségről volt szó. Nekem fontos volt, hogy írásközelbe kerüljek, s kaptam egy ajánlatot, hogy lehetek kiadói szerkesztő. És így lett egy másik polgári foglalkozásom, amit aztán vagy húsz évig csináltam is. Néha még most is szerkesztek, de csak olyat, ami nagyon fontos nekem, vagy amiben jártas vagyok.
Önnek voltak meghatározó szereplői eddigi életében? Mint egy jó tanár, igazi mentor?
Azt hiszem, mindenki életében vannak olyan emberek, akikre figyelnie kell. Tanárok, rokonok, barátok, ismerősök. Mindig elhangzanak azok a mondatok, amikre érdemes odafigyelni. Néha látszólag jelentéktelen mondatok is el tudnak valamit érni az embernél, mert betalálnak. Egyszer egy ember mondta nekem, még fiatal voltam, sőt, fiatal író, hogy nincs olyan, hogy majd megírom. Vagy megírom akkor, amikor meg kell, vagy elvész az az akarat, ami ahhoz a megírandó tárgyhoz kötődött. Majdnem érdektelen mondat volt, nekem mégis nagyon fontos. Tudatosult bennem, hogy amit akarok, azt az akarat idejében kell megtennem, mert nem lehet elodázni. A másik időben más dolga van az embernek.
Olyan alkat, aki igényli a szakmai segítséget, az iránymutatást?
Amikor még tanítottam szépírást, mindenkinek azt tanácsoltam, hogy keresse meg azt a társat, aki elolvassa és véleményezi azt, amit ír. Fontos a külső szem, bár a külső szem lényeges gondokat nem tud megoldani. Ha egy írás rossz, azt senki nem tudja kijavítani, mert a rossz nem az ügyetlen mondatokban van, hanem a szöveg belsejében. A lényeg, hogy mondjak ilyen megfoghatatlant, az nem tehető bele kívülről a műbe. De nagyon sok mindenben tud segíteni a külső szem. Nem pusztán a rossz mondatokra vagy a túlírásra képes felhívni a figyelmet, de még olyanra is, hogy egy-egy karakter nincs eléggé kibontva, feltárva lélektanilag. Ezek az olvasóim amúgy civilek. A szakmai mentorok az én életemben kevésbé játszottak. Alapvetően tartózkodó vagyok, soha nem mertem volna megkeresni egy fontos arcot.
Van olyan írása, ami megjelent, mégis úgy gondolja, a szöveg belsejével gond van?
Nem szoktam újraolvasni az írásaimat. Amik valamilyen okból újra a kezembe kerülnek, azok általában rendben vannak. Ha erőtlen dolog jön ki tőlem, az biztos, hogy óvatlanságból történik. Szándékosan, csak hogy kipipáljak egy felkérést, nem adok ki a kezemből sérült anyagot. Előfordul, hogy régi írásokról sokszor nem pontosan tudom, milyen szellemi és érzelmi rugók mozgatták. Hogyan tudhatnám megítélni a mostani fejemmel azt, amit harminc, negyven éve írtam?
Nálam az oroszok viszik a prímet, Dosztojevszkij jár az élen
Vannak olyan írók, akiknek munkásságára kimondottan felnéz?
Persze, hogy vannak. Nálam az oroszok viszik a prímet a külföldiek közül, s itt is Dosztojevszkij jár az élen. A magyarok között a költő a több, akit nagyon szeretek. Petőfi, József Attila, hogy csak két régit említsek, hát beléjük feledkezni mindig egy csoda.
Ritka, hogy egy író mindhárom műnemben alkot. Min múlik, hogy egy-egy téma milyen műnemben (és műfajban) kerül a papírra?
Ez egy mindig visszatérő kérdés, amire időszerű lenne kigondolnom valami perfekt választ, de nem tudok. Fogalmam sincs. Az írásnál először az érzelmi alap teremtődik meg. Sajnos azt sem tudom, hogy miképpen, bár az ember örökösen azon van, hogy megteremtődjön. Aztán erre az érzelmi alapra épül valami. Ha történet, akkor a történet tartalmi mélységétől függ, hogy mekkora lesz, novella vagy regény. Ha nem sorstörténet jelenik meg, hanem valami, ami érzelmi és gondolati, akkor biztosan vers lesz. De ez vagy igaz, vagy nem. Mert végül is egy igazságot tudnék mondani, illetve megismételni, hogy fogalmam sincs, és azt hiszem, senki nem tudja, hogy miképpen működik ez az egész. Miért van, hogy hetekig nem tud az ember semmi érdemlegeset írni, s miért, amikor egy nap több szöveget is képes lenyomni.
Talán még ritkább, hogy egy író közben egyéb művészeti ágakban is otthonra lel, mint a zenében, a festészetben. Ezek a műfajok segítik az írásban is?
Azért a más művészeti ágakban csak vendég vagyok. A zenéről már régen letettem, bár volt idő, amikor nagyon komolyan gondoltam, s azt hiszem, van bennem fogékonyság a zenére, de ma már csak amatőr házizenész vagyok, s persze ezen a szinten elég sikeres. Festeni mindig szoktam, nem tartom magam képzőművésznek, a képeim szorosan kötődnek ahhoz a gondolkodáshoz, amit íróként is képviselek. Bizonyos tekintetben nevezhetném a képeimet képverseknek is, hiszen majd mindegyik valamilyen történetet bont ki. Szerintem jó képek, szóval bátran biztatom a gyűjtőket, hogy most még olcsón lehet tőlem vásárolni, mert ha meghalok, akkor csak a milliárdosok tudják majd megfizetni.
Mi az, amit nem tud megírni, de megfesteni igen?
Inkább azt tudom, hogy mi az, amit nem tudok megfesteni. Ha megírni akarok valamit, akkor addig gyötröm a dolgot, hogy végül mindig elkészül. De rengetegszer van az, hogy látok valamit és érzem a belső tartalmát, és tudom, hogy ez egy festmény lenne, s ha festő lennék meg tudnám festeni, de nem vagyok festő. Sok ilyen kép van a fejemben, és sok marha jó gitárszóló is, amit csak gondolatban tudok eljátszani.
Mond egy képet, amit szívesen megfestene?
A lakásom teraszáról látok egy lépcsőházat. Az ablakokat, emeletről emeletre egymás fölött, alatt, mellettük nincs más ablak, csak fal. Időnként felkapcsolódik a villany, de régi villany, halványan ég. Ebbe a halvány fénybe fordul bele az az alak, aki feltehetőleg hazafelé tart. Minden nap látom érkezni, de soha nem látom elmenni. Olyan egyedül van. Mintha soha nem tudna megérkezni. Nem látom az arcát. A mozgása az arca. A szemem jár ablakról ablakra, mikor tűnik el az egyikből, mikor tűnik fel a másikban. Néha figyelmetlen vagyok, s már csak a lábait látom eltűnni. Valami ilyesmi, az érzelmi és lelki-szellemi hátteret nem tudom megfogalmazni, mert akkor megírnám novellában, de megfesteni biztosan meg lehetne.
A popzenét a művészetek közé sorolom
Hogyan került zenészek közé?
Azzal kezdődik egy ilyen dolog, hogy én a popzenét a művészetek közé sorolom. Ez nem azt jelenti, hogy automatikusan jónak gondolom azt, ami ott zajlik, de hát az irodalom terén is differenciálunk, a bestseller-szerzőket például nem tartjuk művészeknek, a művészi szándékkal született alkotások kilencven százalékát szarnak gondoljuk. A popzene nagy része is rossz, vagy épp ócska giccs. De vannak jók, és én ezeket a jókat nagyon szeretem. S ha nyitott vagy ilyen irányban, akkor biztos, hogy összehoz a sors egy-két zenészfigurával. Aztán ha megkedvelitek egymást, lehetnek közös fellépések is. Vannak olyan emberek, akik ebben nagyobb távlatot látnak, mint például Valuska László, s megszervezik a Rájátszást, ezt a zenészekből és írókból álló csapatot.
Tavaly ősszel jelent meg Mamikám című regénye. Mondhatni nagy port kavart…
Hát nagyot. Először jó port, aztán rosszat.
Meglepte a rasszizmus vádja? Számított rá, hogy lesznek támadások?
Nem. Általában nem számítok támadásra, mert abban hiszek, ha pontosan követem az írói és emberi lelkiismeretemet, akkor ez átfénylik a szövegen. Ha valamire számítottam, akkor épp az ellenkezője volt, ami egyébként a regény megjelenését követően volt is, hogy az olvasók és a kritika is empatikusan viszonyult a szöveghez és inkább megrendítette, mintsem ellenérzést ébresztett volna.
Van egy hagyományos megkülönböztetés, miszerint a művészet nem a valóságot, hanem az igazságot ábrázolja, közvetíti. Habár a Mamikám fikció, mégis van igazságtartalma. Ennek fényében jogos a rasszizmus vádja?
Nagyon utálnám magamat, ha bármilyen fényszögből nézve bármelyik szövegemre rá lehetne egy ilyen vádat olvasni.
Ragaszkodni fogok ahhoz, amit íróként helyesnek tartok
Hogyan érintették lelkileg a vádak?
Rosszul. Sokáig nem voltam képes írni. Nagyon rossz azt átélni, hogy megbántasz másokat. Akkor is rossz, ha a vádak igaztalanok. Mert a megbántott számára az az igazság, amit ő kiolvasott a szövegből. Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy változatlanul ragaszkodni fogok ahhoz, amit íróként helyesnek tartok.
Egyetértett bármelyik támadási részlettel?
Egyetérteni nem tudok, de megérteni igen. Azt hiszem, hogy pontosan tudható, hogy mit gondolok a leszakadó rétegekről, cigányokról és nemcigányokról. A felelősség a többségi társadalomnál és a mindenkori döntéshozóknál van. Mert a többségi társadalom felelőssége, hogy a lakosság tíz százaléka olyan körülmények között él, amilyen körülmények nem elfogadhatók. A többségi társadalom és a mindenkori elit felelőssége, hogy gyakorlatilag megállt a mobilitás a magyar társadalomban. Hogy hírmondó sem érkezik a végekről, hogy milyen nyomorultnak lenni. De ez nem a Mamikám regény problémája. A Mamikám, mint minden regény, emberi sorsokról szól és nem népek és népcsoportok, vagy társadalmi rétegek sorsáról. Ugyanakkor hálás vagyok azoknak, akik megvédték a szöveget, s megrendítettek azok a levelek, amelyekben az olvasó a saját gyerekkorára és sorsára ismert a Mamikám történetében.
Azt mondja, sokáig nem tudott írni. Mi a helyzet most? Min dolgozik?
Ez maradjon egyelőre az én titkom. Nem szeretek a készülő dolgokról beszélni, mert az olyan kibeszélés volna, árulása annak a bizalmi viszonynak, amelynek én és a mű vagyunk a tárgyai.
