Le kell írni, mielőtt eltűnik a mutatkozó délibáb

Interjú Balázs F. Attila költővel

Ami az irodalmat illeti, a kereskedelemhez hasonlóan működik. A gyenge árut is el lehet adni jó reklámmal, irodalomtörténészek, kritikusok, egyetemi tanárok hada befolyásolja az irodalmi közvéleményt, ízlést, az olvasókat, a tanítványokat.

Balázs F. Attila

Erdélyben született. Hogy került Felvidékre? Volt teológushallgató, könyvtáros, kiadóigazgató, elvégzett egy bábos tanfolyamot is. Nagy vonalakban, mesélne az életéről?

Marosvásárhelyen születtem, Radnóton telt a gyermekkorom, középiskolát Ditróban végeztem, aztán a gyulafehérvári Római Katolikus Teológiai Főiskolán folytattam tanulmányaimat, közben Sepsiszentgyörgyön katonáskodtam. A teológiát elhagyva, Marosvásárhelyen elvégeztem egy bábos tanfolyamot és a Bábszínház társulatának tagjává váltam. Aztán féléves lábadozás következett a brassói tüdőszanatóriumban. Első házasságkötést követően Csíkszeredára vezényelt a sorsom, ahol sikerült elhelyezkednem a Megyei Könyvtárnál. Levelezőin könyvtáros képesítést szereztem Bukarestben. A katonaság idején, a diktátort leleplező poémát és katonai titkokat osztottam meg egyik barátomnak küldött levelemben. 19 évesen honnan sejthettem volna, hogy minden levelet elolvasnak? Ezt követően a Securitate csapdájába kerültem, ahonnan szabadulni csak öngyilkossággal lehetett volna. Az országot elhagyni csak szökve vagy házasság által lehetett, ez utóbbival próbálkoztam. Több mint három évig vártam az engedélyre, hogy csehszlovák állampolgárral házasságot köthessek. Közben jogaim egy részétől megfosztottak, közölni sem tudtam, csak román lapokban. Aztán az engedély az akkor még forradalomnak tűnő, de a valóságban puccsnak nevezhető felfordulásban érkezett meg, három nappal a diktátor kivégzése előtt, az ő aláírásával. Már nem volt rá szűkség, minden ceremónia nélkül megkötöttük a házasságot és elhagyhattam az országot. Így kezdtem új életet Pozsonyban. Újságíróként kezdtem, aztán könyvkiadóként, szerkesztőként folytattam a pályafutásomat. Három hónap elteltével Prágában megkaptam az állampolgárságot. Első ottani kötetem Madách nívódíjas lett. Kiadóm, az AB ART, valamint az általam gondozott Szőrös Kő című folyóirat, két generációt is elindított a pályán. Közel 900 címet jelentettem meg. Nem csak felvidéki, hanem anyaországi, erdélyi, vajdasági és világirodalmat is közöltem rendszeresen. Az ezredforduló éveiben a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke voltam. Egyszóval nem volt unalmas az életem.

A határon túliság az Ön számára egyfajta identitásképző tényező?

A földrajzi és a szellemi határok átjárhatósága ellenére létezik a határon túli identitás. A magyar irodalom egységes, ezt nem lehet tagadni, de a határon túli írók művei magukon hordoznak erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai jegyeket. Én otthon éreztem magam mindenhol az egykori Nagy-Magyarország elcsatolt részein. Mindenhol vannak barátaim, ismerőseim. Családom tagjai Vajdaságban, Erdélyben, Felvidéken és Magyarországon éltek/élnek. A határon túliságnak ma már kevesebb hátránya van. Előnye a másik kultúra hatása a mindennapokra, a művekre. A nyelvismeret.

Magyar költőként a világ költészeti fesztiváljain néha Szlovákia vagy Románia képviselőjeként konferáltak fel, az állampolgárságomat vagy születésem helyét tekintve mérvadónak. A legszimpatikusabb, amikor Transsylvaniát képviselem. Néhányszor előfordult. Ami meglepő, hogy a legtöbb rendezvényen első magyar résztvevő voltam. Ez nem csak a magyar kultúrpolitika, hanem az magyar írók passzivitását tükrözi. A kultúra is részben áru, nem lehet várni, hogy házhoz jöjjenek, kínálni kell, fel kell ébreszteni a kíváncsiságot, az érdeklődést, az igényt a magyar irodalom megismerésére.

Az Európai váróterem tekinthető életműkötetnek? Milyen szempontok szerint válogatta a bekerülő verseket?

Igen, Az Európai váróterem egy még nem lezárt életmű gyűjteményes kötete. Az eddigi köteteim versei kerültek bele a megjelenés sorrendjében. Nem válogatás, annak ellenére, hogy nem minden megírt vers került bele. A kötetbe nem foglalt versek hiányoznak. Bakonyi István terjedelmes tanulmánya alapos elemzése az életműnek. Örök hálával tartozom lelkiismeretes munkájáért. Felvidéken hagyománya van az ilyen gyűjteményes köteteteknek.

Kukorelly Endrével

Hogyan születik egy Balázs F. Attila-vers?

Van, hogy váratlanul, csak úgy kipattan a téma vagy a vers, csak le kell írni, mielőtt eltűnik a mutatkozó délibáb.

Néha mint a láva, előtör egy hosszabb poéma könnyedén, mintha egy betanult verset idézne fel az ember. Sokszor csiszolni sem kell a szövegen. Talán ezek a legjobb alkotások. Természetesen az író néha leül azzal a szándékkal, hogy hosszú idő után kiizzadjon valamit. Vagy sikerül, vagy nem. Ezek a kevésbé jó versek. Persze, lehetnek kivételek is. Az, hogy mi jó, mi nem, sosem a költő dönti el, hanem az olvasó. Erre akkor döbben rá a költő, amikor nem maga válogatja a verseit, hanem egy kritikus, irodalomtörténész vagy költőtárs. És olyan versek kerülnek a válogatásba, amelyeket a szerző nem válogatott volna bele egy kötetbe. Vagy akkor, ha egy versmondóversenyen olyan verset mond valaki, amelyet a szerző nem tart kiemelten jó szövegnek.  Ezek számomra megmagyarázhatatlan dolgok, mégis érthetőek.

Dolgozik most valamin?

Mindig dolgozom. Jelenleg Aura Christi bukaresti román költő verseit fordítom, amely a Lyra omnis sorozatban fog megjelenni. Emellett románra fordítom Kürti Lászlót és Zalán Tibort, magyarra Serge Basso de March luxemburgi költőt. Jövő évben újabb gyűjteményes kötetem jelenik meg Felvidéken. Ezúttal a műfordításaimat gyűjti egybe a szerkesztő, Kovács Jolánka.

Jó lenne új verseket írni, új novellákat, a régóta tervezett regényt, de ennyi önként vállalt feladat, és a kiadói munka mellett, nagyon nehéz csupán az alkotásra koncentrálni. Elégedett vagyok, miközben hiányérzetem van.

Műveit sok nyelvre lefordították. Saját maga is fordít. Mitől lesz egy mű jól fordítható? Milyen egy jó fordítás? Vajon ugyanazt jelenti-e minden nemzetbeli embernek?

A műfordítás teremti a világirodalmat, nélküle csak nemzeti irodalmak lennének és csak azok számára lenne elérhető, akik idegen nyelveket ismernek.

Szójátékot, szlenget nagyon nehéz fordítani. Nem is vállalkozik rá talán senki. Vagy ha igen, az eredmény meg sem közelíti az eredetit. A jó fordítás az, amely hűen visszaadja az eredeti mű hangulatát, mondanivalóját, ritmusát, stílusát.

A rossz fordítás árt az eredeti műnek, a szerzőjének. Ezért nem mindegy, ki fordítja a kiszemelt művet. Én is utólag tudtam meg, hogy egyik vietnami és albán nyelven kiadott könyvem, silány fordításban jelent meg.

Van olyan is, amikor a fordítás jobb, mint az eredeti. Ha a fordító nem csupán nyelvet ismerő valaki, hanem író, költő, akkor igyekszik a lehető legjobb megoldást megtalálni. Mintha a saját művét csiszolgatná. Tulajdonképpen a fordítás részben a fordító műve. Ezért jobban meg kell becsülni a jó fordítót, és fel kell tüntetni a könyv borítóján is. Ez egyre elterjedtebb. Én is gyakorlom kiadóként.

Véleménye szerint most, az online világban a virtualitás milyen hatással van az irodalomra?

Egyszerre pozitív és negatív hatással. Egyrészt szélesebb körhöz jutnak el a művek, másrészt egyre több az ízlésromboló, értéktelen szöveg az online felületeken. Nem mindenki képes szelektálni, kiszűrni a jót a tengernyi rossz szöveg közül. Szöveget mondok, mert a posztolt írások zöme nem nevezhető irodalomnak. Mégis a rossz szövegek alatt sokkal több lájk jelenik meg, mint a remekművek alatt. A könnyen értelmezhető giccses szövegek nagyobb népszerűségnek örvendenek, mint a világirodalmi szintű művek. Ez talán mindig így volt. A jó irodalom sosem lesz a tömegkultúra része. Ez így van a művészetek minden ágában.

Ami az irodalmat illeti, a kereskedelemhez hasonlóan működik. A gyenge árut is el lehet adni jó reklámmal, irodalomtörténészek, kritikusok, egyetemi tanárok hada befolyásolja az irodalmi közvéleményt, ízlést, az olvasókat, a tanítványokat. Rövid távon működik, de hosszú távon feledésre van ítélve minden ilyen egyéni ízlésre épített értékrend. A kánonok gyakran változnak. Szerzők és irodalomtörténészek halálával hamar el is tűnnek. Meggyőződésem, ha élhetnék még legalább 20 évig, bárkivel, aki nem ért egyet velem, megnyerném a fogadást.