Interjú András Ferenc filozófussal
András Ferenc veszprémi filozófus az egyre inkább előtérbe kerülő mesterséges intelligenciáról fejtette ki kérésünkre gondolatait. Egy rendkívül különleges összefüggésben vizsgálja az MI-t, mégpedig a művészetek tükrében. A beszélgetésben kiderül, vajon veszélyben vannak-e az alkotó emberek, és mi lesz, ha majd a mesterséges intelligencia jobb regényt ír, mint az írók, vagy éppen szebb verseket, mint amit a költők valaha tudtak…
András Ferenc Fotók: Gordon Eszter
Először is tisztázzuk: mi köze a filozófiának a mesterséges intelligenciához?
Az MI fejlesztői olyan kihívásokkal szembesülnek, amivel a legrégebbi filozófiai gyakorlat is: azzal az érintkezési ponttal, amikor az elme a rajta kívüli világgal találkozik. Jelenleg a mesterséges elme és a feldolgozandó adathalmaz viszonyáról van szó. Ha megengedi, felvetnék, s felvázolnék egy gondolatkísérletet.
Csak nyugodtan!
Fogunk egy kamerát, s kitesszük az udvarra. Itt behatások érik, végtelen sok hatás a végtelen tájból: fények, árnyékok, árnyalatok, formák makro és mikro szinten, pillanatról pillanatra. Bekapcsoljuk, rögzíteni kezdi az előtte feltáruló világot. A feltáruló világ nem lehet azonos magával a világgal, hiszen a kamerának bizony korlátjai vannak. Olyan szituáció ez, amelyben a végtelen találkozik a végessel. Első hallásra metaforikusnak tűnhet, pedig nagyon is nyilvánvaló. Amikor az ember kipillant a világra, őt is számtalan impulzus éri, ezekből nem tud mindent érzékelni, az érzékelhetőből nem lehet mindent tudatosítani. Tehát, ha kiküldünk valakit az udvarra, hogy mondja el, mit látott, nem számolhat be a mindenségről. Szelektálja, leválogatja a végtelen sok impressziót arra a végesre, ami őt megérinti.
Tehát egy szelekció zajlik?
Pontosan, méghozzá egyéni szinten. Mindenki mást emelne ki a látottakból, miközben nagy valószínűséggel senki nem kezdené el elemezgetni a mikrorészecskéket, sőt, a hernyók haladási sebessége sem lenne téma. Tehát, miközben szükségképpen mást és mást érzékelnek a megfigyelők, összegzésképpen durván ugyanazt látják. Van valami mélyen emberi, valami közös nevező mindebben. Tegyük fel, hogy a kutyánk válik intelligensé, oly annyira, mint amilyen az ember. Ha a kutyustól kérnénk beszámolót a kertben látottakról, teljesen más fontossági sorrend, más világ sejlene elénk. Az érzékelés az ő számára is véges, a végtelen sok információból nála is véges halmazt kapunk, méghozzá olyant, ami egy kutya-világot rajzol.
Hogy kapcsolódik a kamera a mesterséges intelligenciához?
Tételezzük föl, hogy a kerti kamera az MI érzékszerve. Azt a parancsot kapja az embertől – aki a példa kedvéért legyen egy őrségbe vezényelt katona –, hogy szóljon, ha veszély közeledik. Az MI látni fogja a környéket, de hogyan tudja eldönteni, mi jelent fenyegetést és mi nem? Az ember feladata megtanítani ezt, hiszen a kamera észlel mindent, amire csak az optikája képes. Az érzékszerv (jelen esetben a kamera) mögé szelekciós szempontrendszert kell adnunk, ami a végtelen sok behatásból leképezi azt a véges halmazt, ami megfelel a fenyegetés kategóriájának. A kérdés adott: mi lesz a létrehozási elve a véges adathalmaznak? Ebben a kihívásban visszaköszönnek olyan veretes gondolatkörök, hogy miként lehetséges véges számú alapkategóriába végtelen sok jelenséget besorolni, az abc negyvenegynéhány betűjével végtelen sok mondatot kimondani, nyolc hangjegyből végtelen sok zeneművet alkotni.
Mintázatokról szoktak a szelekciós szempontrendszer kapcsán beszélni.
Mintázatok mentén végzett asszociációkról, amikor a kitöltetlen helyekre hasonló, korábban betáplált kontextusokból helyez be az MI alternatív javaslatokat. A mintázatok eredete lesz kulcsfontosságú, annak visszafejtése, minek mentén tekintjük csere szavatosnak az egyes javaslatokat. A természetes intelligencia, vagyis az ember ezen az úton előbb-utóbb az objektivitás, a valóság, az igazságérték fogalmakhoz érkezik, mint rendezési elv. Nem ontológiai értelemben, hanem a „nem mindegy” elv működtetése érdekében, a mintázat ugyanis ezt az elvet fejezi ki.
Ezt úgy értsük, hogy az igazság minden mintázatok alapmintázata?
Az igazság fogalom szerepe kulcsfontosságú, a rendezés önkényességének szab határt. A tyúk és a baromfi szavak például olykor felcserélhetőek, olykor nem. Petőfi versében például nem, és nem azért nem, mert a két fogalom használatát másképp szokták meg az emberek, hanem mert a különböző szavak különböző módon kötődnek ahhoz, ami nem az egyéntől, s még csak nem is a nyelvhasználó közösségtől függ. Az alapmintázatok nem önkényesek, hanem eredendően beágyazottak, minden értelmező számára követhetőek.
Sokan ennek épp az ellenkezőjét vallják: egy vers mindenkinek mást jelenthet, annyi igazság van, ahány ember.
Pragmatikusan fogalmazva roppant sokba kerül egy ilyen elv képviselete. Egyrészt elveszítjük a jelentés fogalmát, hiszen ha egy mondat végtelen sok mindent jelenthet, akkor nem jelent semmit. Elveszítjük az üzenet, a mondanivaló, az igaz-hamis, a helyes-helytelen fogalmakat is, mert ha minden mindegy, akkor nincsen egységesen követett mintázat, amelynek mentén az együttműködés, a megértés létrejöhet. Vannak ugyan értelmezési eltérések, de korlátokon belül. A Himnuszra nem mondhatjuk, hogy marveli szuperhősökről szól, vagy ha igen, akkor az nem a nemzet himnusza, hogy egy szélsőséges példát mondjak. A szerzői szándék üzenetet hordoz, ha szabadon értelmezhetnénk mindent, akkor eleve mindent Himnusznak tekinthetnénk.
A szerző mondja meg, miről szól a mű, mi az üzenet?
Még a szerzői szándék sem lehet önkényes, itt is létezik igazodási irány a megértés érdekében. Nem lehetetlen, hogy valaki Adybb verset ír, mint maga Ady Endre.
Ezt hogy értsük?
Sokak szerint Karinthy Micimackója jobb, mint Milne-jé, ami azt jelenti, hogy a műalkotás a két személyhez képest valami harmadik. A tartalom, ami megragadható, kifejezhető és átadható, nem kötődik kizárólagosan a szerzőhöz. Láttunk erre példát a közelmúltban Janus Pannonius újrafordításában. Költés, átköltés, fordítás – ezek minősége a szerzőktől független mércére utal, egy olyan igazodási pontra, amit nem feltétlenül az eredeti személy közelít meg leginkább. Megszoktuk, hogy a költőt hozzáláncoljuk költészetéhez, de sok példa mutatja, hogy bármikor bekövetkezhet a trónfosztás.
Például most az MI esetében? Ady összest betöltve az MI Adybbat írhat Adynál?
Ebben az esetben is egy nagy múltú filozófiai dilemmával állunk szemben: vajon a korábbi nyelvhasználati szokások, jelentéstulajdonítások milyen mértékben határozzák meg az új megnyilvánulásokat? Ezer betáplált Ady versből szükségszerűen levezethető az ezeregyedik? Az bizonyos, hogy nemcsak a műalkotások, hanem bármilyen kommunikációs megnyilvánulás mögött a motivációk, az indokok végtelenbe nyúló rétege áll. Érzelmek, fájdalmak, kavargó emlékek, hangulatok, a személyes megélések megszámlálhatatlanul sok árnyalata. Csupán egy reggeli mély sóhajnak milyen sokatmondó üzenete lehet. Egy jó Ady vershez magát Adyt kellene feltölteni, de szerintem még az sem elegendő. Az emberi tényezőt, azt a közös nevezőt is meg kell osztani, ami pillére a megértetésnek és a másik megértésének. Ami nem szubjektív, hanem közös minden egyénben, interszubjektív.
Akkor az MI nem fenyegeti a művészeket, a műalkotások teremtőit?
Deepfake technológiával manapság bármikor létrehozhatunk olyan hamis képet, amit szabad szemmel képtelenek vagyunk megkülönböztetni a valóditól. Meghaladja a természetes érzékszerv felbontási képességét. Úgy tűnik, egy ilyen hatalomátvétel megtörténhet a tömegek számára készülő műveknél. Az a befogadó, aki nem kíván az emberi lét mélyére hatolni, hanem megelégszik a sablonokkal, a tipizálással, a jól mintázható fordulatokkal, annak számára teljesen megfelelő lesz egy MI által előállított regény vagy forgatókönyv. Nem erőlteti az elméjét a részletek felbontásával. Jómagam az alkotó művész és az MI szövetségére számítok, ahol a mennyiségi munkát elvégzi a robot, de a célkitűzés, az új perspektíva megszülése, a tradíció megtörése az ember feladata marad. Összefoglalva: a piacot gyorsan lerabolhatja az MI, de az iránytű szerepét csak akkor veheti át, ha emberibb emberré válik, mint mi vagyunk.
